Fordítva öregszik Brad Pitt

Nem vagyok a barátod

Nehéz röviden összefoglalni Pálfi György dogmaszerű filmjének moziját. Kb.: a mai magyar életből ellesett – amatőr és profi színészek alakította – figurák viszonyainak (vázlatos) bemutatása. Megosztó alkotás, sötétlő tónusokkal, ahol ha éppen esetleg van is min nevetni, a humor nem oldoz fel, és nem tompít. A Nem vagyok a barátod improvizációs film. Nem csupán a kilenc amatőr szereplő, hanem az operatőr, a rendező és a „forgatókönyvírók” részéről is. A történet percről percre, a szereplők ötletei és reakciói nyomán alakul, és mindössze húsz forgatási nap alatt fejlődött azzá, amit a közönség láthat. A történeteknél azonban sokkal fontosabb a világ, amely elénk tárul: egy szelet Budapest 2008 januárjából. És még inkább a felismerés, hogy akikkel együtt utazunk nap mint nap a villamoson vagy a metrón, akikkel együtt állunk sorban a közértben vagy együtt ülünk egy moziteremben, ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Egy kicsit jók, egy kicsit rosszak, de mindenképpen végtelenül izgalmasak és – a maguk módján – szerethetők.

A kimondottan a DVD-megjelenésre összpontosító produkció (a lemezen teljes egészében látható lesz a Nem leszek a barátod című kísérőfilm, amiben óvodás gyerekek „vallanak” ugyanarról, mint a nagyok) teljes egészében különbözik az eddigi két Pálfi-nagyjátékfilmtől (Hukkle, Taxidermia). Aki azokat az egyedi történetükért, egyedi képi világukért szerette, annak ez a film nem biztos, hogy bejön majd. Sőt. A komponálás helyett eluralkodó véletlenszerűség vélhetően idegesíteni fogja. Pedig. Ehhez a miliőhöz a kézi kamerázás sugallta meglesettség illik, és a dogmafilmeket idéző forma igenis adekvátan jeleníti meg a kvázi cselekményt. Pálfi tud (és akar is) megszerkesztett-megírt, „hagyományos” (elejétől a végéig) filmeket készíteni, ezt a jubileumi szemlén bemutatott tévésorozat-epizódjával (Ász póker) ugyancsak bizonyította.

Cinikus megközelítésben azt is mondhatnánk, hogy a Nem vagyok a barátod című filmjével Pálfi pusztán a magyarországi filmszcénán való jelenlétét akarta demonstrálni, miszerint létezik, tessék kalkulálni vele. Ránk azonban nagy hatást gyakorolt rögtönző mozija, főleg hogy szeretjük, ha életszerű párbeszédekből bontakozik ki valami dráma, valami cselekmény, valami karakter. Az megint más kérdés, hogy egyetértünk-e azzal, hogy az itt feltáruló mikrovilágok (amik így összességükben a makrót, azaz a mai magyar rögvalót adják) mindegyikében az önzés, a kicsinyesség és a kisszerűség dominál. Mondhatni: nehéz szeretni itt bárkit is – ezáltal az azonosulás sem megy könnyen –, de nyilvánvalóvá kell magunknak tennünk, hogy igenis rólunk van szó, és ahogy tartja a mondás, nem a tükör a hibás, ha torz képet mutat.

A kuszkusz titka

Egy állásából elbocsátott hajógyári munkás Galliában algériai éttermet nyitna – egy észak-afrikai bevándorló dél-franciaországi mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. Itt most azonban nem az etnikai ellentétek kerülnek közszemlére, hanem valóban és ténylegesen a bevándorló nagycsalád hétköznapjai. Mindezt erősíteni hivatottak a família étkezőasztala fölött rögzített, dokumentumszerű párbeszédek. Sokáig figyeljük így őket, hogy megízleljük ezt a miliőt, ezeket az embereket, a cselekmény később bontakozik ki. Nevezetesen, hogy a délvidéki francia kikötővárosban, Sete-ben Slimane Beiji, a hatvanas éveiben járó, elvált algériai férfi, amikor létszámcsökkentés miatt elveszíti állását, végkielégítését arra akarja fordítani, hogy egy ósdi halászbárkát egy észak-afrikai specialitásokkal szolgáló étteremmé alakítson. Ez azonban sokkal bonyolultabb, mint gondolná. Rym, főbérlőjének és egyben szeretőjének tinédzser lánya segít neki.

Abdel Kechiche rendező-forgatókönyvíró nagyrészt az exfeleség, Saoud konyhaasztalánál zajló, improvizált beszélgetéseken keresztül tárja fel a férfi összetett családi kapcsolatait. Miközben vasárnaponként összegyűlik a népes család, hogy a címben szereplő fogás halas változatát fogyassza (ami a tradíciókhoz történő ragaszkodást is szimbolizálja), kiderül, hogy a kusza rokoni viszonyok nem mindig segítik a családtagot.

Egymásnak feszülnek az emberek, és Kechiche megközelítésében az a jó, hogy úgy tartja tőlük a távolságot, hogy nem ítélkezik felettük. Ennek ellenére a direktor elfogultsága (rosszabb esetben: arányérzékének hiánya) miatt fordulhat elő, hogy gyakorta túlforgatja a jeleneteit. Sok beszédnek pedig sok az alja, és néha a hallgatás sokkal, de sokkal beszédesebb (volna), mint az el nem apadó csevelyfolyam.

A szállító 3

Harmadik alkalommal ül spéci járgánya volánja mögé a szupersofőr, Frank Martin (Jason Statham), hogy a rábízott küldeményt halálos pontossággal a kért címre jutassa. A Luc Besson írta (és részben producerelte) popcorn-mozit ezúttal Olivier Megaton rendezte, aki A vörös szirén című thrillerével hívta fel magára a francia filmguru figyelmét.

Besson és gyakori szerzőtársa, Robert Mark Kamen, használják a széria bevált fogásait. Láthatunk a hihetőségre fittyet hányó „jóautós” nagy száguldozásokat, látványosan megkomponált akciójeleneteket és egy csipetnyi erotikát. Most a szuperküldöncnek – kényszerből – Leonid Vaszilevnek, az ukrán környezetvédelmi ügynökség (minisztérium) fejének elrabolt lányát, Valentinát Marseille-ből Stuttgarton és Budapesten át a Fekete-tenger partján fekvő Odesszába kell eljuttatnia. Mindez pediglen azért történik, mert egy nemzetközi „hulladékkezelő” (inkább: hulladékkal fertőző) nagyvállalat Ukrajnában készül felállítani új telephelyét, odaszállítva gyilkos szemetét (már a belélegzése is halálos). Annak érdekében, hogy a veszélyes hulladékok beszállítását és lerakását elkezdhessék, meg kell szerezniük a környezetvédelmi miniszter engedélyét, aki elszánt és honszerető környezeti aktivistaként azonban nem hajlandó rábólintani arra, hogy kapzsi üzletemberek szemeteljék tele országát. A nemleges választ hallva a cég a hétpróbás gazembert, Jonas Johnson amerikai exügynököt szerződteti, hogy találja meg a módját a miniszteri aláírás engedélyezésének… Az „eszköz” pedig a lány, akit Franknek kell a célállomásra juttatnia, amikor kollégája korábban kudarcot vall. Az exügynök egy a csuklóra erősített robbanószerkezettel (ami akkor robban, ha viselője eltávolodik a kocsitól) bírja rá a visszavonult, vonakodó szállítót, hogy teljesítse a küldetést.

A harmadik darab éppen olyan, mint a korábbi, egyszer használatos opusok, amiben végül is minden a helyén van, egyedül a „hölgycsomagot” és a vele együtt járó románcot tartjuk oda nem illőnek. Ha már a szállítónk egyszer becsajozik, válasszon attraktívabb nőt – és semmiképpen ne tudjunk róla. Merthogy csakis magányos hősként tudjuk értelmezni és valamennyire kedvelni.

Made in Hungaria

Amikor az ezerkilencszázhatvanas évek derekán mindenki más disszidálna, egy fiatalember, Miki (Szabó Kimmel Tamás) családjával (apa: Dunai Tamás, anya: Vándor Éva) hazatér a hawaii inges, rágózó és kólamámorban úszó Amerikából, hogy elterjessze a Rock and Roll vírusát Budapesten.

Az ifjú zenész arról álmodozik, hogy ő lesz a következő Jerry Lee Lewis – Magyarországon. Régi barátai azonban nem fogadják egyből vissza, mert a falkavezér immáron Röné, a Csókkirály (Fenyő Iván). S ezt még tetézi, hogy szerelme, Vera (Kiss Tünde) is csalódott benne. Mikinek nem marad más választása, mint hogy benevezzen a „Ki Mit Tud?” versenyére, hogy mindent elsöprő zenéjével visszahódítsa elvesztett kedvesét és barátait, és meghurcolt apjának a boldogulását is segítse a pártkáderek (Scherer Péter, Hegedűs D. Géza) ellenében.

A nagysikerű musical-színdarab jól adaptált (humoros) filmi változata remek Fenyő Miklós-szerzeményekkel csábít a mozikba. Nem fogjuk megbánni, ha engedünk neki!

El Greco

A XVI. század egyik legjelentősebb festőművészét Domenicos Theotokopoulos néven valószínűleg csak a „legelvetemültebb” művészetbúvárok ismerik. Úgy, hogy El Greco: mindenki.

Dimitris Siatopoulos fikciós El Greco-regényét vitte vászonra a honfitárs Yannis Smaragdis rendező (a hírek szerint odahaza, Görögországban millió fölötti nézőszámsikerrel), amiben a festő Krétától Velencén át spanyolföldre, Toledóba ívelő életútját követi nyomon, különösen arra koncentrálva, hogy szerelemittas és abszolút emberiszabadság-hívő piktor hogyan kerül összeütközésbe az inkvizícióval.

El Greco és a szimpatikus kispapból (a festő spanyol pártfogójából) főinkvizítorrá torzuló Nino de Guevara drámai kapcsolata igazi mélységet és jelentőséget kölcsönözhetett volna a filmnek. Kettejük párharca eredményezhetett volna olyan tartalmas feszültséget, mint ami – példának okáért – a Sade márki játékai című drámában Geoffrey Rush szabados írófigurája és Joaquin Phoenix papalakja között volt (hogy A misszió című filmklasszikusról ne is beszéljünk). Ehhez jobban megírt forgatókönyv és jobb színészek kellettek volna. Ennek hiányában Smaragdis mozija szépelgő, könnyed képgyakorlat (amiben a Vangelis-muzsika sem túl átütő), közel a giccshatárhoz. Holott gombolyaggurító cicák helyett egy nagyszerű művész (és kora) tanulságos portréját rajzolhatta – volna.

Benjamin Button különös élete

Fanyalgó kritikusok mondják, hogy a különc David Fincher a Hetedik, a Játsz/Ma, a Harcosok klubja és A Zodiákus egyedi látásmódja és sajátos építkezése után Hollywoodnak, konkrétabban az amerikai filmakadémiának tett gesztust (kedvezett), amikor F. Scott Fitzgerald regényét megfilmesítette. Merthogy hagyományosan az érzelmekre ható, úgymond: szép dráma. (Lehet készíteni a zsebkendőket.) Mi nem osztjuk ezt a nézetet, mert szerintünk a Benjamin Button különös élete tetszetős, nagyszerű alkotás, és egyáltalán nem bánjuk, hogy az érzelmeinkre hat (nemde, a moziba sírni – és nevetni – járunk).

A történet szerint Bejamin Button (Brad Pitt) különös körülmények között született – és még különösebb élet jutott neki. Amikor ismeretlen kezek későbbi nevelőszülei küszöbére helyezik pólyáját, egy aggastyán újszülöttet bíznak a sorsra. A fiú csöppnyi, ám nyolcvanesztendős. Őszen, kopaszon, meggörnyedve jár iskolába, s ahogy telik az idő, izmai egyre ruganyosabbá, bőre egyre simábbá, arca mosolygósabbá (vonzóan „bradpittessé”) válik: számára ugyanis visszafelé járnak az órák. Csak egyetlen barátja van: egy kislány, Daisy (felnőtten: Cate Blanchett), aki meglátja a vén ifjoncban a lehetetlen szépségét – és kitart mellette az élete végéig.

A történet mozaikdarabjai a múltból és a jelen kórházi szobájában haldokló Daisy visszaemlékezéseiből állnak össze egésszé. Pontosabban az idős hölgy felolvastatja a lányával Benjamin naplóját, és újra átéli a csodálatos és egyben rendkívül szomorú pillanatokat. Hiszen az ellentétesen haladó biológiai sorsuk miatt a boldogságuk hosszabb távra nem teljesedhet be. 1918-tól egészen 2005-ig követhetjük az eseményeket, eközben ismerjük meg a főhős kalandjait, meghatározó barátait, szerelmeit – és leginkább: kapcsolatát Daisyvel. (A film érzelmi csúcspontja azon utolsó közös jelenet, amikor a már idős Daisy karjaiban hal meg az ismét csecsemő Benjamin.)

A Benjamin Button különös élete lenyűgöző történet az élet öröméről, a megtalált szerelemről és a tragédiáról; az elmúlásról és arról, hogy létezik olyan, ami az időn mégis csak túlmutat. Örök, vagy ha úgy tetszik: halhatatlan, történjen bármi. Grandiózus mozi, igazi nagyfilmes varázslat. Tiszta, fájdalmasan tragikus szépsége magával ragadja a nézőt.