Moziba be: Guy Ritchie újra a régi

Láthatunk spanyol vígjátékot homoszexuális éttermesekről (Melegkonyha), kis költségvetésű ibér zombi-horrort ([Rec]), távol-keleti gyökerű amerikai akciófilmet (Veszélyes Bangkok) és egy megrázó izraeli dokumentumfilm-animációt (Libanoni keringő – Waltz with Bashir).

Spíler

Nem szeretjük a lapos közhelyeket ismételgetni, ám ebben az esetben igazságtartalma miatt nem mellőzhetjük: Guy Ritchie, jelentjük, visszatért. Pontosabban a Hullámhegy, a Revolver – és Madonnával történt házassági – kudarca után visszakanyarodott a gyökereihez. Amihez nagyon ért (és amiről) elhíresült: az angol – humorral átszőtt – bűnvilági filmekhez. A kisstílű gazemberekhez.

Talán hosszas szerencsétlenkedése és rossz sorsa tette, hogy túl sok elmesélnivaló szorult belé, ezért ez a „come back” korántsem tökéletes, mohó és kapkodó – de a legfontosabb: ígéretes. A közönség nem kapta még teljesen vissza a Blöff, pláne A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső Ritchijét, de jó irányba történt egy alapjaiban tetszetős előrelépés, hogy így legyen.

Különösen így van (lesz), ha a Ritchie-féle naturalisztikusabb, idén bemutatandó Sherlock Holmes-film (Sherlock Holmes munkacímmel, Robert Downey jr.-ral a főszerepben) hozza a formáját, illetve ha filmesünk beteljesíti a Spíler-mozi trilógiává történő bővítését (azt nyilatkozta, hogy The Real Rocknrolla munkacímmel már megírta a második opus forgatókönyvét, a fejében pedig már összeállt a harmadik rész is). Merthogy és egyébként a tipikusan Guy Ritchie-sen sok szálon futó cselekmény a végére sem áll össze egy minden szegletében értelmezhető képpé.

Kvázi A nagy balhét idéző módon kispályás gazfickók mérkőznek meg a nagymenőkkel London megváltozott miliőjében, ahol egyre több a keleti befolyás és pénz – nem csak az alvilágban. (Az maradhat talpon, aki alkalmazkodik az új állapotokhoz.) A helyismeret persze sokat számít: ezért is fordul segítségért egy orosz milliárdos ingatlancár (maffiózó, no), Jurij a rutinos „telekgengszterhez”, Lenny Cole-hoz, hogy a nem egészen legális beruházásához engedélyt szerezzen. Erre a célra hétmillió dollárt szán. S ahogy az angol alvilág tudomást szerez a tekintélyes mennyiségű pénzhalom érkezéséről, úgy vicsorog és „trükközik”, mint mikor zsíros prédát dobnak az acsarkodó hiénák közé.

Míg Jurij és Lenny üzletel, a vagyonos orosz kölcsönadja szerencsefestményét az angolnak. Csakhogy azt egy drogos rock-sztár mostohafia, Johnny elcsórja. Lenny, ha élni akar (márpedig élni akar), igénybe kell vennie a „Vad Banda” fejének One Two-nak a „szolgáltatásait”, akit – nem mellesleg – korábban jól átvert. A képhajsza során Jurij dögös könyvelőnője, Stella elárulja a „Vad Bandának”, hogy az orosz mikor veszi ki a bankból a Lennynek ígért milliókat. One Two társaival sikerrel megszerzi a pénzt, de a dolgok tovább bonyolódnak. A jó jövedelmezőséggel kecsegtető zavarosban való halászat egyre zavarosabb.

Kevesebb a vicc (a jó duma), kevesebb a karakteres jellemrajz (nagyon hiányoltuk Vinnie Jonest), azonban a hangulat és a „fílingérzés” a régi. Örüljünk!

Melegkonyha

Maxi, a madridi Xantarella étterem séfje meleg. Azonban nem ér rá a másság mibenlétén morfondírozni, mert a főpincére – a szintén önneméhez vonzódó, „rojtosra” tetovált – Ramiro fülese szerint a gasztronómiai körökben híres-rettegett Michelin étteremkalauz (lásd: L’ecsó) egyik szigorú ügynöke telepedett le a vendégek között, ezért mindenből a legjobbat kell kapnia (ugyebár, az ominózus osztályozó csillagok miatt). S mindez csupán a kezdeti felfordulást hozza Maxi életében, betoppan hozzá a „coming outja” előtti hetero házasságából született, félárván maradt kamaszfia és kislánya (hogy eztán már nála laknak), a szomszédjába egy vonzó argentin exfocicsillag, Horacio költözik, ráadásként éttermének háziasszonya, egyúttal a legjobb barátja, a férfiakban gyakorta (mindig) csalódott Alex egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedik.

A hazájában tévés sitcomokkal nevet szerzett spanyol rendező, Nacho G. Velilla a mesterszakács és homoszexuális környezetének ibér tempójú bemutatása során olyan természetességgel beszél erről az életformáról, mint az Oscar-díjas Ang Lee-dráma, a Brokeback Mountain tette volt. Itt azonban a humor dominál – mint, mondjuk, Az anyám a lányokat szereti esetében – és az empátia. Ezek az emberek szimpatikusak, nem különcök. Kedves, érző komédiaszösszenet a végeredmény, ami kerüli az olcsó viccelődéseket.

Libanoni keringő – Waltz with Bashir

A Kamera által homályosan című filmben alkalmazott „Richard Linklateri módszer” szerint az élő szereplőket újrarajzolva született meg az izraeli dokumentumfilmes, Ari Folman animációs dokumentumfilmje. A tavaly Cannes-ban Arany Pálmára és az Európai Filmakadémia fődíjára, illetve az idei Golden Globe-on a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában jelölt alkotás a háború poszttraumás hatását vizsgálja egy emlékeit vesztett zsidó katona múltidéző magánnyomozásán keresztül.

Egy bárban Folmannak egy régi barátja elmeséli vissza-visszatérő rémálmát: huszonhat kutya üldözi. Minden éjjel ugyanannyi, éppen huszonhat feldühödött állat. A két férfi arra a következtetésre jut, hogy a különös álom kapcsolatba hozható katonai múltjukkal: mindketten az izraeli hadseregben harcoltak az ezerkilencszáznyolcvanas évek libanoni háborújában. Folman döbbenten tapasztalja: semmire sem emlékszik ebből az időszakból. Elhatározza, felkeresi egykori bajtársait, hogy általuk újrarajzolja emlékeit a korszakról és önmagáról egyaránt. Ahogyan egyre mélyebbre ás, titokzatos képek formájában előtör a borzalmas régvolt.

A tények: 1982. szeptember 14-én Gemayel libanoni – keresztény – elnök bombamerénylet áldozata lett, amire válaszul az izraeli hadsereg bevonult a főváros, Bejrút nyugati kerületeibe, kaput nyitva egyúttal a keresztény milíciáknak. A falangista keresztény fegyveresek betörve a palesztin Sabra és Shatila menekülttáborokba, négyezer ember életét kioltó tébolyodott vérengzést rendeztek, aminek eredményeképp a vérontáshoz szervesen hozzájáruló Izrael a nemzetközi és hazai tiltakozáshullám hatására kivonta csapatait Libanonból.

Az őrület mibenlétéről nem kapunk, nem kaphatunk egzakt válaszokat – a működéséről igen. Arról, hogyan válik az (egyébként nem rossz szándékú) ember tomboló, eszement vadállattá. S akármilyen furcsa, erősebb, nagyobb hatású mindez rajzolva. Letaglózó, megrázó, torokszorító.

Veszélyes Bangkok

Megesik, hogy amikor a saját alkotójuk remake-elik korábbi filmjeiket, nem sikerül úgy, ahogy (azért Michael Haneke amerikai Furcsa játékától sokat várunk). A hongkongi Pang fivérek – Danny Pang és Oxide Pang Chun –, akiket A szem című horrorjuk tett ismertté odahaza (majd, mit ad isten, újraforgatva, Amerikában és az euroatlanti övezetben) a kilenc évvel korábbi távol-keleti akciómozijukat (Bangkok Dangerous) álmodták újra.

Nem állítjuk, hogy remekbe szabott filmmel találkozhattunk, de abban erős és átható volt a messzi földi íz, a szimpatikus, olykor az esetlenséggel is együtt járó karcosság, ettől érdekessé és nézhetővé vált az opus. Most a helyzet az újabban kényszeresen (és téves felfogásból) vendéghajakkal kacérkodó Nicolas Cage-dzsel nehezedik, újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a korosodás nem jár együtt az okosodással, nevezetesen, hogy a (tehetséges, nem érdemtelenül) Oscar-díjas színész csapnivalóan választ szerepeket.

Ezúttal az történik, hogy Cage egy Joe nevű foglalkozásszerűen ölő bérgyilkos gyanánt Bangkokba megy embereket irtani, s mivel a feladat nagy, számos a megölendő, „munkatársat” alkalmaz, pontosabban segédre – tanítványra – lel egy tolvajfiúban (Shahkrit Yamnarm), szerelemre pedig egy süket patikárius lányban (Panward Hemmanee). Azt pedig a Leon, a profi óta tudjuk, hogy kockázatos, ha egy bérgyilkos szabadjára engedi az érzelmeit. Leginkább önmagára nézvést.

A film nagyobbik részét kitölti az izgalmak nélküli felkészülés (sokat lőgyakorlatoznak), Bangkok bemutatása (sok klassz étteremben megfordulnak). Az utolsó etapba sűrített akciók sem kárpótolnak a hiteltelenségért (Cage alapvetően kemény tökű gyilokmester – lenne). Pláne a főszereplő műhajáért.

[Rec]

Mi tagadás, eleve imádjuk, ha egy film – így vagy úgy – a média világát tűzi a vizsgálólencséjére. A spanyol alkotópáros, Paco Plaza és Jaume Balagueró (rendeztek is, írtak is) a hagyományos zombis-vírusfertőzős horror műfaját javítja fel a médiajelenléttel, nevezetesen hogy a borzalmak a „real world”-szerűen helyszínileg tudósító tévéstáb kamerái előtt történnek. Már amennyit látunk belőlük. Mert az ál-dokumentumos – az Ideglelés – Blair Witch Project vagy a Cloverfield című filmeket idéző – ábrázolás inkább sejtet, mint tény-feltár, kábé úgy, ahogyan egy ilyesmi pánikhelyzetben Hadas Krisztinától (és kolléganőitől) elvárnánk.

Ugyanis történik, hogy „Amíg Önök alszanak” címmel a tévések (ketten vannak: az operatőr ember és a riporternő) a tűzoltók éji munkáról forgatnának, az első aznap esti bevetésen egy bérházban fertőzött élőhalottak támadnak a kiérkezőkre, erősen ritkítva a közalkalmazotti állományt, a felvevőgép forog. És rögzít mindent. Ez a „minden” valójában töredékek halmaza, mert a rendőrség lezárja az épületet, az áramot lekapcsolják, a fény kevés. Az ijedelem annál több, a riporternő (Manuela Velasco) és a bent rekedtek mentenék az irhájukat, de persze harapdáló mutánsok támadása közepette ez nehéz. Lehetetlen.

Balagueró és Plaza nem sokat lacafacázik, remegő, kézi kamerás, homályos horrorkirakósuk célja a zsigeri félelemkeltés. Ennek szellemében több kérdés nyitva marad a film végén – de már forog a folytatás (meg a hollywoodi újra Karantén címmel). A film elsőre nem túl bonyolult, mi is csak utána, otthon gondoltunk bele sajátságos médiakritikájába. Ez természetesen egyáltalán nem baj, ráérő riporterjelöltek házi feladatként megfejthetik.