Az 1848-as márciusi forradalom következtében kinevezett első magyar felelős kormánynak nemcsak a régi és az új korszak határán összegyűlt és kijegesedett gazdasági, társadalmi, politikai és kormányzati nehézségekkel kellett megbirkóznia, hanem az ország védelmét is meg kellett szerveznie. A háborús viharfelhők szinte a megalakulása óta gyülekeztek, s az új kormánynak nem volt fegyveres ereje.
Az Áprilisi Törvények csupán a Magyar Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara – a magyar kormányszervek – hatáskörét utalta az újonnan felállított minisztériumok alá, míg a katonai főhadparancsnokságokat az uralkodó csak egy májusi, illetőleg júniusi leirattal rendelte a kormányzat alá.
A magyar katonák szerte a Birodalomban, Ausztriában, Csehországban, Galíciában és Itáliában harcoltak – a Tizenkét pont-ban nem véletlenül volt megfogalmazva, hogy a magyar katonákat hívják haza, és a külföldieket vigyék ki (10. pont). Az országban osztrák, olasz és lengyel gyalog- és lovasezredek szolgáltak.
A pákozdi csata (wikipedia.hu)
„…a poklok kapui sem dönthetik meg”
A miniszterelnök igen nagy súlyt helyezett arra, hogy a külföldi katonaságot minél hamarabb lecseréljék a hazaival, de a tervezet végrehajtása igen bonyolult volt, hiszen az Itáliában harcoló magyar alakulatokat a Habsburg-kormányzat nem nélkülözhette. Ezért Batthyány áprilisban – amíg a magyar honvédségsereg meg nem alakul – egy önálló, 10 ezer főből álló önkéntes nemzetőrség létrehozásáról bocsátott ki rendeletet. Az országnak egyébként óriási szüksége volt a haderőre – az első honvédzászlóaljak május közepén alakultak meg –, mert a Délvidék április óta forrongott. A szerbek alkotmányozó nemzetgyűlést hívtak össze, majd a felkelők csapatokba szerveződve indítottak támadást, nem különben a horvátok.
Az ország nagyjai pedig megfeszített erővel dolgoztak azon, hogy megteremtsék a hadsereget és a hozzá való pénzt. „…és én leborulok a nemzet nagysága előtt! És azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem dönthetik meg.” – hangzott Kossuth szájából.
Jellačics kétszeres túlerővel támad
Az 1848. március 23-tól Horvátország, Szlavónia- és Dalmácia bánjává kinevezett belső titkos tanácsos és császári-királyi altábornagy, Josip Jellačić báró a magyar kormánnyal az első pillanattól fogva szembehelyezkedett, sőt Zágrábban tartományi gyűlést tartott, ahol Batthyányék számára elfogadhatatlan követeléseket nyújtott be. Császári-királyi parancslevél nélkül, de megszervezett, Bécsből kapott pénzen és fegyverekkel, fekete-sárga császári zászlók alatt masírozó, 48 ezer horvát határőr és népfelkelő katonából álló serege szeptember 11-én hajnalban megkezdte az átkelést a Dráva határfolyón.
Vele szemben csak mintegy 6000 főnyi katonaság állomásozott a folyó mentén. A bán Nagykanizsa felé a Dunántúlon haladt a főváros felé, miközben a kormány megfeszített erővel szervezte a magyar hadsereget és az ellenállást. A horvát sereg egy része kitűnően felfegyverzett, fegyelmezett határőrzászlóaljakból állt, amelyek nemrég tértek haza Itáliából, más része a végvidéki katonaságból kiállított nemzetőrök és a bán testőrsége, míg jó részük népi felkelő volt veres sapkában, fekete gubában, bocskorban, fejszével és kaszával felfegyverkezve.
Magyarország megvédi magát
1848. szeptember végén a mintegy 17-20 ezer főt számláló magyar sereg kiürítette Székesfehérvárt és a Velencei-tó felé vonult vissza. Móga János altábornagy elsősorban a fővárost, Budát akarta fedezni, így csapatait még tovább akarta visszavonni, de a szeptember 28-i sukorói haditanácson – az országgyűlési biztosok követelésére és főként a személyesen jelenlévő Batthyány Lajos kompromisszumos javaslatára – megváltoztatta álláspontját. Ha Jellačić támadna, felveszi a harcot.
Így Móga beszűntette a visszavonulást, s a sereg elfoglalta a harcállásokat. A bán, létszámfölényében bízva szeptember 29-én a saját oszlopával megkezdte a magyar állások rohamozását. A magyar honvédek azonban kitűnően állták a támadást, mire a bán mind a gyalogságot, mind a lovasságot rohamra vitte. Centrumának támadását a magyar tüzérek pontos lövései vetették vissza. A horvát bán ezt látván, kora délután (2 óra körül) beszűntette a rohamot, s csapataival Székesfehérvár felé kezdett visszavonulni, amelyet Móga nem akadályozott meg.
Az ellenség vesztesége nem volt túlságosan magas (mintegy 100 fő), a magyar honvédségből pedig mindössze néhány katona esett el. Így e csata nagy jelentőségét annak erkölcsi tartalma hordozta. Bebizonyosodott, hogy a frissen megalakult magyar honvédség alakulatai a nálánál jóval nagyobb létszámú és részben kitűnően képzett (részben képzetlen) idegen sereget képesek legyőzni, képesek a hazát megvédeni az ellenséggel szemben – ezt ünnepeljük a harcos arkangyal, Szent Mihály ünnepén, szeptember 29-én.
A szerzőről
Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, egyetemi docens.
