Már akkor gyanús volt, hogy sokan leszünk a koncerten,
amikor a Sportaréna környékén nem lehetett parkolóhelyet találni. Na ja, minek
megy az ember kocsival koncertre? Aztán megbizonyosodtunk, hogy óriási tömeg
kíváncsi erre a 30 éves zenekarra, amikor csak hosszú sorban állás után
jutottunk be az épültbe. Később sorba kellett állni a WC-n, a büfével nem is
próbálkoztunk…
Földes László (fotó: mti)
A közönség leginkább középkorúakból állt, akiknek már a nyolcvanas években is
jelentett valamit a HBB, akik talán akkoriban gázálarctáskával, Trapper
farmerben és Alföldi papucsban jártak meghallgatni a Közép-európai Hobo Blues,
vagy az Oly sokáig voltunk lenn dalait. Ez az a generáció, amely ezekről és az
ezt követő lemezekről hallott először Ginsbergről, Morrisonról, vagy akár
ezeken keresztül érezte meg, hogy József Attiláról más is eszébe juthat,
nemcsak a szigorú irodalomtanár. Láttunk a tömegben idősebbeket és gyerekeket
is. Az úgynevezett mai fiatalok, mintha hiányoztak volna. A koncert elején magától
Hobótól tudtuk meg, hogy többen vagyunk, mint a DJ Bobón. Konkrétan:
gyakorlatilag megtelt a Sportaréna, amikor Cserhalmi György ceremóniamester
néhány perccel nyolc előtt felkonferálta a zenekart.
A ripacsok bevonulásával nyitottak, a színpadon a mai
felállásban. Ez az a szám a tavalyi Senkifalváról, amit gyakorlatilag ide
írtak, szerintem. Majd jöttek sorban a régi számok, a Rolling Stones Blues, a
Gazember és a tavalyi album dalai. Nagy mozgás végig a színpadon, alig győztük
követni. Cserhalmi alig győzte
bejelenteni a zenészeket: Vaszko Krpatka szájharmonikás nyitotta a sort, majd
egy kollégája, Pribojszki Mátyás követte. Ők ketten vezették fel az első olyan
számot, amit a közönség együtt üvöltött Hobóval. Ez a szám a Tisztelet Muddy
Watersnek volt. “Mikor még kiskölyök voltam, ötéves srác, nem tudtam, mi
van a szoknyád alatt, mi az, ami ráz. Felnőttem rég”, itt némi szövegmódosítás
következett a „negyvenöt vagyok”-ot „hatvanhárom vagyok, sajnos”-ra írta át az
énekes.
Tátrai szólózik (fotó: mti)
Felgyorsultak az események – és nem csak azért mert végre hozzájuthattunk némi
sörökhöz is – a színpadra szólították a nyolcvanas évek eleji felállást, Póka
Egon, Kőrös József, Pálmai Zoltán, Tátrai Tibor (aki ezentúl, szinte mindig
színpadon volt, minden felállásban) és Deák Bill Gyulát. Bill a király,
skandálta a közönség, a király pedig kezével koronát formázott feje fölé. (Azt
most sem tudtam eldönteni, hogy ezek a gesztusok komolyak-e, vagy van bennük
némi önirónia. Vagy mindegy ez egy királynál?)
És – kis Led Zeppelin bevezető után – belecsaptak a kezdeti-időszak dalaiba. „Ebben
a fajgyűlölő világban egy szerencsételen, kopasz kutyáról játszunk egy dalt” –
mondta Hobo, és lőn a Kopaszkutya. „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, ó jeah:
Kőbánya blues” – mondta Bill, s lőn a Kőbánya blues. A régi dalok pont úgy
szóltak, mint nyolcvannégyben egy FMH-s bulin, a közönség is pont úgy énekelte.
Hobo néhány szám erejéig eltűnt a színpadról, hogy a királyé legyen a terep: „Hány
óra van pontosan?” – kérdezte a király, majd belekezdtek a 3.20-as bluesba. A
blokk végére előkerült a zenekar névadója, és elővezették az est egyetlen nem
saját szerzeményét, a Jimmy Hendrix-féle Hey Joe-t. Naná, hogy mindenki
üvöltötte, hogy „megölöm az asszonyt, lelövöm őt”.
Sokat nem beszéltek egyébként a közönséggel, nem volt szó a
dicső múltról és jelenről. Néha Hobo meghatottan megköszönte, hogy ennyien
összegyűltünk, és megkérdezte időnként, hogy bírjuk-e még. Ennyi. A két óriáskivetítőn amellett, hogy a színpadon történteket láthattuk, be-bevágtak régi
fotókat az együttesről, esetleg az aktuális számhoz kapcsolódó nagy
mesterekről. Például, amikor a Hey Joe-ban szólózott Tátrai, akkor
összemixelték Hendrix gitárgyújtós képével. Nem volt egy túl átgondolt műsor a
vásznakon, de hát nem is ezért jöttünk.
Hobo és Bill újra együtt (fotó: mti)
A színpadon viszont nagyon is átgondolt műsor volt. Újabb
tagcserék következtek, bejött Solti János és Tóth János Rudolf, és elkezdődött
a Vadászat-blokk a Vadászok gyülekezőjével. Majd „a jövő heti Fásy-mulató
kedvéért” a Hajtók dala, „hogy bemutassuk, mennyire megelőztük a
rajzfilmcsatornák korát” a Mesél az erdő. És így tovább, és így tovább. Nagyon
jól szólt, minden rendben volt. Nekem az volt az érzésem (mint régen), hogy
Tátrai szólói túl hosszúak, túl egyformák, és ez kicsit unalmassá teszi a
számokat. De biztos csak bennem volt a hiba, meg amúgy is elfogyott a söröm.
E blokkban volt az este legszebb pillanata. Egy Hamlet-idézetet mondott el Cserhalmi
György. Az Arénában összegyűlt sok ezer ember teljes csöndben hallgatta a
monológot. Ez volt a felvezetése A bolond levele a kisfiúnak című számnak. „Lehettem
volna vadász, vagy hajtó, Én, a kiátkozott, megrögzött csavargó, Ki azt hitte,
ha úton van, szabad! Eltapos a világ, ha útjában vagy. Így lettem bolond, élni
kell és lehet, Bocsáss meg nekem, Isten Veled!” A másik megható pillanat az volt, hogy
színpadra szólították az 1996-ban elhunyt billentyűs-zeneszerző Fuchs László szintén
kiváló zongorista fiát, hogy apja emlékére szálljon be a zenekarba.
Aztán újra tagcserék, visszajött a mai zenekar (plusz
sokszor Tátrai), és eljátszott néhány számot a kilencvenes évek terméséből. Nyilván
kötelező kör egy ilyen 30 éves szülinapon minden korszakból elővezetni számokat,
de talán itt ült le egy kicsit a több mint háromórás buli. Azt el kell
ismerni, hogy a Másik Magyarország vagy a Nem lehet két hazád szövege ma
aktuálisabb, mint valaha, de ezek nem jó számok. Unalmasak. Ellentétben a
tavalyi Senkifalva szerzeményeivel, amelyek zeneileg is nagyon ütősek. És itt
kell megjegyezni, hogy a
nagyon együtt van: kiváló muzsikusok, kiváló együttműködése.
Meghajolnak a zenészek (fotó: mti)
A koncert „hivatalos” végén eljátszották a Közép-európai Hobo Bluest. Bevezetőjében
Hobo egy másik nagy mestere előtt tisztelegve József Attilát szavalt. Aztán együtt
énekelte a közönség, hogy „Viharban születtem, Világ végén alszom, Ne bántsatok
engem, Mert én nem haragszom!”
Szép befejezés és szép kezdése a félórás ráadásnak, ami egy
új nótával indult, a napokban megjelent Bolondvadászat című albumról. Majd Hobo
szerint egy képet láttunk Dante poklából, azaz, szinte mindenki feljött a
színpadra egy közös kis ünneplésre. Volt itt Enyém, tied övé, Hosszú lábú
asszony (Britney Spears-nek ajánlva). Mindenki szólózott: örömzene volt ez a
javából. A ráadásnál nem illik kimenni, de a sör megtette hatását, kirohantam.
Amikor visszaértem még mindig szólózgattak, nem maradtam le semmiről. Végül a Jó
nekem a Trabant című számot énekelte végig a Sportaréna.
Elköszönés, meghatódás, viszlátozás. Tizenegy óra hat perc, felgyulladtak
fények, a hangszórókból a Doors szólt.
