Világot ment a panda

Kung Fu Panda

Elsőre tagadhatatlanul furcsán hangzik a film alapsztorija, miszerint egy rajzolt hasas pandamackó apja üzletében levest főz és szervíroz, miközben kungfuról álmodik, és arról hogy ő lesz a legendás sárkányharcos, aki legyőzi a gonoszt. A Dreamworks stúdió animációs részlegére főként saját Oscar-díjas teremtménye, Shrek gyakorolt nagy hatást. Legalábbis abban az értelemben biztos, hogy itt is egy adott miliőben teljesen idegenül mozgó főszereplő áll helyt, dicsőül meg, és lopja be magát a szívünkbe. Mert belopja, persze. Esetlenségei-ügyetlenkedései viccesek, és bár kevesebb a poén, mint a Shrekben volt, azért akad elég.

A lelkes, nagydarab mackót, Pót – akinek foltos szőrbundája és zsírpárnája alatt azért mégiscsak egy hős szíve dobog – váratlanul az ősi jövendölés (nagyjából: lesz egy harcos, aki egyensúlyt hoz az erdőben) beteljesítőjének választja Oogway mester. Ezért aztán az eleinte az ezzel a választással dacoló Shifu és az „Őrjöngő Ötös” (Tigris, Daru, Sáska, Vipera, Majom) oldalán készül arra, hogy az orrszarvú harcosok őrizte hegyi börtönéből kiszabaduló félelmetes hóleopárddal, Tai Lunggal megküzdjön.

A panda nem ogre. A hatás nem olyan átütő, mint korábban. Azonban ez a mese is jó, modern nyelvű és érthető. Tulajdonképpen csak amiatt aggódunk, hogy a tervezett folytatásokban – ötről beszél a stúdió – a minőség leromlik. Kár volna.

My Blueberry Nights – A távolság íze

Wong Kar-Wai behódolt Amerikának. Sajnos. A Vadító szép napok, a Csunking expressz, a Szerelemre hangolva és a 2046 szabálytalan szerelmi melankóliái után egy amerikai kismiliőben (lásd: Párizs, Texas) utaztatja frissiben szakított, kiábrándult, vergődő főhősnőjét (Norah Jones énekesnő első nagyjátékfilmszerepe).

A sztori szerint Elizabeth egy New York-i kávéházastól tudja meg, a barátja korábban már járt ott – csak hát egy másik leányzóval… Az összetört szívű, megcsalt Elizabeth estéről estére betér a kávézóba, remélve, hogy exfiúja eljön az otthagyott lakáskulcsáért. Éjjelenként sokat beszélget (az „antinőmágnes”) Jeremyvel, és kiderül, a fiú azért nem utazott még el a nagyvárosból, mert reméli, hogy volt barátnője egyszer visszatér hozzá.

Egy nap aztán Elizabeth váratlanul elhagyja New Yorkot, Memphisbe, majd Las Vegasba költözik. Szeretné újra megtalálni régi önmagát, és szeretne eltávolodni a letűnt szerelem emlékétől. Ám Jeremytől nem akar elszakadni, képeslapokat küld a fiúnak, és beszámol azokról az emberekről, akikkel a sors összehozza. Jeremynek is egyre jobban hiányzik a lány, de mivel a küldeményekről hiányzik a feladó címe, nem tudja megtalálni. Azért próbálkozik.

Kar-Wai saját könyve alapján forgatott filmje feláldozza az individuális szomorúságot a happy end oltárán, és így nyilvánvalóan több nézőt vonz majd – pláne a sztárgárda –, más kérdés, hogy ettől az egész kissé igaztalanná válik, mint amikor hamis íz (mondjuk: kecsap) keveredik a fecskefészeklevesbe.

Hancock

A szuperlények emberből vannak – tolja elénk a szupermeni alaptézist Peter Berg rendező-forgatókönyvíró (és egyébként színész), aki a Ronda ügy és A királyság imponáló műfaji magabiztossága után kevertebb műfajú látványfilmbe fogott. A Hancock című akciófilmet ugyanis áthatja a szarkazmus és az irónia, legalábbis az első – és igen szórakoztató – félórában tetszetősen és érzékkel humorizál, fájlaljuk, hogy a színvonalas lendület később megcsúnyul, és Berg hagyja, hogy a rutin, no meg az amerikai közönségigény kerekedjen felül.

Merthogy a hajléktalan állagú (szagú, modorú), lecsúszott szuperhős, Hancock (Will Smith) múltjában ott rejlik a miért, amiért a hobók útjára lépett (nem, most mi nem mondjuk el). És a filmidő másik fele moralizálással telik el, ahogy a vesztes figurából tényleg világmentő szuperhős válik.

Pedig a sztori – és Smith „haver” – ígéretes: az alkoholizálása miatt Hancock egyre inkább deheroizálja magát, és a jó cselekedetei legalább annyi kárt okoznak, mint amennyi „hasznot hajtanak”, mígnem kapcsolatba kerül egy állás nélküli imázsszakértővel, aki ráérő idejében igyekszik javítani Hancock közösségi megítélésén. (Hogy fenntartások nélkül szeresse az urbánus nép, na.) Csakhogy. A képbe bezavar a nő, Ray vonzó felesége, Mary. No igen, nehéz a dolga a „katonának”.

Berg mozija a nyár egyik legjobb filmes kikapcsolódását nyújtja, sajnáljuk ugyan, hogy engedett a közhelyek csábításának (főleg a cselekményvezetést illetően), ezáltal mintegy lefokozva Hancockot a – mondjuk – az Erőszakik fémjelezte minőségi magaslatról, ám azért ez a film tagadhatatlanul szórakoztat, mind a képeivel, mind az olykor előforduló szöveges poénjaival.