Élet-Stílus

B-52’s: kihozzuk az emberekből a partiállatot

Mi köze az új lemeznek Fellinihez és a plázakultúrához – többek közt erről beszél az idei Balaton Sound fesztiválon is fellépő B-52's egyik énekesnője, Kate Pierson az Exitnek.

Az 1976-ban alakult B-52’s tagjai mind ötven fölött vannak már, 2008 előtt pedig utoljára 1992-ben adtak ki nagylemezt. Márciusban megjelent új albumuk hallatán azonban a sok számadatot még az is elfelejti, akit foglalkoztat az ilyesmi, ugyanis a Funplex elsőrangú bulihimnusz-gyűjtemény, mely az együttes összes – immár klasszikus – stílusjegyét magán viseli, hangzásában viszont tökéletesen naprakész.

B-52’s: kihozzuk az emberekből a partiállatot 1


Mi az, ami másfél évtizeden keresztül nem stimmelt, most viszont összejött? Szóval miért pont most, tizenhat évvel az előző után készült el ez az új lemez?

Elég hosszú ideig tartott a munka. Az előző album óta eltelt időben sokat turnéztunk, és menet közben egyre világosabbá vált, hogy a rajongóink is új dalokat akarnak, meg mi is, úgyhogy nekiálltunk számokat írni. Pár évvel ezelőtt csináltunk is két új dalt egy válogatáslemezhez, de az album elkészítése ennél nehezebb volt, az beletelt pár évbe. Távol élünk egymástól, így aztán előbb mindig egyeztetni kellett, hogy össze tudjunk jönni, meg a rengeteg koncerthez is igazodni kellett, szóval leginkább időzítés kérdése volt az egész. Másrészt fizetnünk is kellett a lemezért, ugyanis a felvételek ezúttal közvetlenül a mi tulajdonunkban vannak.

Akárhányszor találkoztunk, mindig írtunk egy dalt

Volt bennetek aggodalom amiatt, hogy ilyen hosszú idő telt el az előző albumotok megjelenése óta?

Olyan volt többször is, hogy összejöttünk dalokat írni, de nem működött a dolog. Közösen írjuk a számokat, Keith (Keith Strickland gitáros – a szerk.) előáll egy alapötlettel, aztán elkezdünk jammelni, így születnek a melódiák, a harmóniák, és ez egy elég törékeny folyamat. Mindenkinek száz százalékig ott kell lenni, egymásra kell hangolódnunk, és ez többször nem működött. Na, akkor egy kicsit féltünk attól, hogy mi lesz. De aztán megírtuk az első számot, a Dancing Now-t, és akkor már tudtuk, hogy menni fog. Onnantól akárhányszor találkoztunk, mindig írtunk egy dalt.

A Funplex egyrészt hagyományos B-52’s-lemez, másrészt viszont frissítettetek is vele a hangzásotokon. Alaposan kiterveltetek mindent előre, vagy ösztönből dolgoztatok?

Volt benne természetesen ösztönösség is, de elég világos elképzelésekkel álltunk neki a munkának. Keith rengeteg új elektronikus klubzenét hallgat, és egyértelműen ezek inspirálták, amikor elkezdte írni a számokat. Mivel mi is egy dance-banda vagyunk, elkezdte ezeket az új dance-zenéket elegyíteni egy kis régi rock and roll fílinggel, meg úgy egyáltalán a tipikus B-52’s-hangzással, bár ez persze jött magától is, mert amikor mi elkezdünk énekelni, az úgyis B-52’s-os, azt nem lehet összetéveszteni mással. Nagy hatással volt aztán Keithre a legutóbbi New Order-lemez is, ezért is kértük fel Steve Osborne-t producernek, aki azon az albumon is dolgozott. Neki is nagy szerepe volt abban, hogy modern lett a Funplex hangzása.

Te is hallgatod ezeket az új elektronikus csapatokat, amiket Keith szeret?

Persze, szeretem néhányukat, például az LCD Soundsystemet, a Daft Punkot meg a New Young Pony Clubot. Rengeteg jó zenekar van mostanság, a legkülönbözőbb műfajokban, és az internet révén szerencsére van is mód mindet megismerni. Egy csomó nagyszerű együttes és előadó van velünk például a mostani turnénkon is, amit Cyndi Lauperrel csinálunk: The Cliks, Deborah Cox… Vagy ott a Tegan and Sara is.

És a Scissor Sistersszel hogy állsz?

Imádom őket, egyszerűen imádom őket!

Fellini és a plázakultúra

Mi ez a Funplex, amiről a lemez a címét kapta?

Ez egy játékterem, ahol videojátékok vannak. Maga a dal a fogyasztói társadalomról szól, azt kritizálja, hogy az amerikai kultúrának mennyire erős alappillérévé vált a költekezés, a vásárlás, a bevásárlóközpontok látogatása. Persze mi is részesei vagyunk ennek, nyilván eljárunk vásárolni. Csak hát itt arról van szó, hogy sokan azt remélik: a vásárlástól teljesebb lesz az életük. Pedig ez biztos nem a boldogsághoz vezető út, ez csak átmeneti elégedettségérzetet okoz… (nevet).

B-52’s: kihozzuk az emberekből a partiállatot 1

Van egy Juliet of the Spirits című szám is az új lemezen, ami meg egy film, a Júlia és a szellemek alapján született. Mit szólna szerinted a rendezője, Federico Fellini, ha meghallaná?

Csak remélni tudom, hogy tetszene neki, és megtiszteltetésnek venné, mert régóta nagy hatással van ránk ő és a film zeneszerzője, Nino Rota is. Még a nevünket is majdnem róla vettük. A B-52’s ugye egy hajviseletre utal, semmi köze a bombázóhoz, de eleinte tartottunk tőle, hogy félreértik, ezért elgondolkoztunk rajta, hogy megváltoztatjuk. Az egyik verzió az volt, hogy legyünk inkább Fellini’s Children… (nevet).

És mi hatott még a szövegeitekre Fellinin meg a plázakultúrán kívül?

Amikor elkezdünk jammelni, egyből felébred a “kollektív tudatalattink”, megindul az ötletfolyam, és senki sem tudja előre, miről fogunk énekelni. Egy olyan szöveget, mint az, hogy “tin roof, rusted” (az 1989-es Love Shack egyik sora – a szerk.) nem tudsz úgy megírni, hogy leülsz, és elkezdesz gondolkodni. Ilyesmi csak jammelés során jöhet, ez is csak úgy kibukott Cindy (Cindy Wilson énekesnő – a szerk.) száján annak idején. Szóval amiről írunk, annak a nagy része a tudatalattinkból jön. De persze szerepet játszanak az olvasmányélmények is, és Keith is szokott javaslatokat tenni, annak ellenére, hogy ő a zenével foglalkozik, nem a szövegekkel. A Funplex például pont az ő ötlete volt. Az Ultravioletet meg azok a fotók ihlették, amik a Beatlesről készültek, még az első hamburgi koncertjeik idején. És persze születtek dalok, amiket a tánc, a szerelem, a szex inspirált, ilyen például a Pump.

“A világ legjobb bulizenekarának” egyik tagja vagy. Mit gondolsz azokról az emberekről, akik nem nagyon tudják jól érezni magukat a bőrükben?

Eléggé erőltetik manapság, főleg Amerikában, hogy mindenkinek vidámnak kell lenni, de szerintem az erőltetett jókedv borzasztó dolog. Inkább egyensúlyt kéne tartani. Nem partizhat az ember állandóan, sőt szerintem hasznos időt szakítani olyan dolgokra is, mint a meditáció vagy a jóga. Egyszóval megvan a vidámságnak és a szomorúságnak is a maga ideje. Vannak nekünk is szomorúbb dalaink, van szerepe a zenénkben a melankóliának is.

Ennek ellenére tőletek mindenki csak a nagy partit várja. Nem zavaró ez néha?

Régebben előfordult, hogy úgy éreztem, kicsit átnéznek rajtunk, meg nem veszik komolyan a szövegeinket, mert mi csak egy bulizenekar vagyunk. Ma viszont már nincs ilyen problémám, sőt úgy gondolom, pont az a legnagyobb érdemünk, hogy ki tudjuk hozni az emberekből a bulizhatnékot, a partiállatot. Persze, ezzel együtt van mondanivalója a szövegeinknek, és nem csak a humorról szól ez a zenekar – de azért nem vesszük magunkat túl komolyan.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik