Hankiss Elemér a hazai közgondolkodásban akkor tűnt igazán föl, amikor a hetvenes években elkezdte elemezni a magyar társadalom betegségtüneteit. Ebből kerekedtek ki a Diagnózisok és a Társadalmi csapdák című művei. „Gyakorlatilag ugyanarról írtam, mint a szamizdatok szerzői. Csak nem azt javasoltam, kerek perec, hogy az oroszok takarodjanak ki az országból, hanem fapofával arról értekeztem, hogy 1948 óta a magyar társadalom súlyosan megbetegedett, szétzilálódott; tudata, magatartáskultúrája, értékrendszere szélsőségesen és veszélyesen eltorzult.”
Fotó: Szigeti Tamás
Az értelmiségi másként gondolkodás sem 1990 előtt, sem utána nem vezette át a politikába. „Nem szeretek tag lenni.”
Nem állt be hordába
Megmaradt Einzelgängernek, aki hisz az értelmiségi függetlenségben, és botránynak tartja, hogy 1989 után „az értelmiség háromnegyed része vagy a business-hadba vagy valamelyik politikai hordába állt be. Nagy baj, hogy kevés független gondolkodó maradt.” Ionesco híres drámájában az emberek rinocérosszá alakulnak és nyájállatokként rohangálnak.
„Tapogattam is a fejem, hogy nem nőnek-e már nekem is rinocérosz füleim. Nem könnyű az embernek kibújni a rázáruló ketrecekből, skatulyákból, rutinokból. De én kedveltem és kedvelem ezt az extrém sportot.”
A tévéelnökségből két és fél év után ugrott ki. „A rádió akkori elnökével, Gombár Csabával arra esküdtünk fel, hogy minden körülmények között megvédjük intézményünk autonómiáját, mert azt tanultuk, és abban hittünk, hogy a demokrácia autonóm, egymást ellensúlyozó intézmények szabad összjátéka. Antall József, aki jó barátom volt, s akit nagyra becsülök, ugyanúgy tudta és hitte ezt, mint mi. De kellettek a szavazatok, kénytelen volt engedni Csurkáék és Torgyánék nyomásának. Ő már nem élte meg, de viszonylag hamar elkezdődött a demokrácia gyönyörű, de törékeny intézményrendszerének a rongálása, a hatalom központosítása.
Ez a folyamat a mai napig tart. Olyannyira, hogy ma már a demokrácia működésképtelenségének, valamiféle botcsinálta jozefinizmusnak vagy refeudalizálódásnak a réme is fel-felvillan. Ami a közszolgálati televíziózást illeti: ebben a légkörben nem sok lehetőség volt arra, hogy az MTV-t bárki is modern, európai típusú intézménnyé alakítsa át.”
Lumpenpolitikusok kora
Számos kiváló politikust ismer, de általánosságban lesújtó véleménye van a politikai elitről, amire inkább a „lumpenpolitikusok” elnevezés illene rá. Azt pedig egyenesen felháborítónak tartja, hogy az ország vezetői a társadalomra akarják hárítani a fájdalmas kudarcokért a felelősséget, mondván: nem eléggé érett a reformokra és a modernizációs programokra.
A nyolcvanas és kora-kilencvenes évek szerinte bizonyítják, hogy a magyar társadalom igen is nyitott és képes a reformokra. Akkor, ha világosan megfogalmazzák, hogy mi a változások célja; milyen jövőbeli ország felépülését szolgálják; milyen haszna lesz az országnak és nekik a mai áldozatvállalásokból; ha tudják, hogy a „reformerek” az ország érdekeit szolgálják s nem a maguk pecsenyéjét sütögetik.
„Az elmúlt években e tényezőknek talán egyike sem volt adva, s ezért nem a társadalom a felelős. El tudok képzelni egy Új Reformkort, amely a társadalom többségét összefogja s mozgósítja. De ehhez sokkal több ész és erő, sokkal több önzetlen államférfiúi bölcsesség és »szent akarat« kellene, mint amennyi pillanatnyilag a piacon kapható.”
Hankiss Elemér azonban, miként a kádári puha diktatúrában, úgy a jelen válságában is felfedez pozitív mozzanatokat. „Nagy dolog, hogy az ország végre felébredt. És ráébredt arra, hogy a demokráciát nem lehet készen kapni a bevásárlóközpontban. A demokratikus rendet csak fáradságos munkával, nehéz küzdelmek során lehet fölépíteni. S lehetséges, hogy félszegek, ügyetlenek, torzak az első lépések, a népszavazások, sztrájkok, tiltakozások, demonstrációk, politikai botrányok, leleplezések, kormányválságok, de – ha a tisztázó folyamatokat sikerül békés keretek között tartani, s rajtunk múlik, hogy sikerül-e –, akkor nem lesz hiábavaló a jelenlegi jégzajlás.”
Ebédidő van, de csupán egy kávé mellett üldögélünk – Hankiss Elemér nem szokott ebédelni. Egyébként is állandóan siet, késésben van, hetek óta nehezen találtunk időpontot a beszélgetésre. Egy életmódkutató disszertációt írhatna vitalitása forrásairól. A hónap elején töltötte be a nyolcvanat.
Azt mondja magáról, hogy „százhúsz éves”, és fiatalabbaknak kell újraindítaniuk a Találjuk ki Magyarországot klubmozgalmat. De tele van ötletekkel. Hogyan lehetne kiépíteni a társadalmi hálózatokat, a véleménycserét lehetővé tevő köztereket, a kisvállalkozói szövetkezeteket; miként lehetne elősegíteni egy dinamikusabb, pozitívabb, felelősségteljesebb társadalmi tudat kialakulását, hogyan lehetne s kellene tanulni a sikeres külföldi reformfolyamatokból. „Meg lehetne csinálni, csak kellene hozzá egy normális politikai osztály.”
Inspirálni kell a gondolatokat
És említi egyik kedvenc témáját. Stanfordban a kutatók celláinak remetei magánya mellett ott voltak a közös ebédek, ahol a szakma legjobbjaival lehetett eszmét cserélni; tízpercnyire volt az egyetem ezernyi tudósa és a világ egyik legnagyobb könyvtára; a közeli, Palo Altó-i kis kávéházakban, éttermekben pedig elérhető volt mindenki, akire csak szükség lehet ahhoz, hogy egy használható gondolatból mielőbb eladható termék lehessen.
Jó dolog, hogy Magyarországon is formálódnak már a tudáscentrumok, s előbb-utóbb bizonyára melléjük települ majd a gyártókapacitás is; de a közelben kell lennie majd a vállalkozói tőkének, a marketingszakértőknek, jogászoknak, szabadalmi irodáknak is, és még ez sem elég.
Szükség van a gazdag kulturális környezetre, több tudományág képviselőinek állandó eszmecseréjére, ösztöndíjas diákokra és vendégprofesszorokra a világ minden tájáról; kell sok kellemes kávézó, vendéglő, kell színház, hangverseny, kellenek klubok, teniszpályák, jó bicikli utak, a gyerekeknek kiváló iskola és óvoda, és ki tudja még mi minden. Ha mindez együtt van, akkor kezdenek majd igazán villódzni a gondolatok.
