A nyomozó sajátos feketehumoráról a Coen fivérek és Tarantino filmjei vagy Kurt Vonnegut könyvei jutottak eszembe. Kiket tartasz a mestereidnek?
Nagyon örülök, ha ezek jutottak eszedbe, és megtisztelve érzem magam. Azt tudom elmondani, kik azok, akiket én nagyon tisztelek. Az egyik leginkább inspiráló rendező számomra Michel Gondry (Egy Makulátlan Elme Örök Ragyogása, Libidó – Vissza Az Ösztönökhöz – a szerk.), akit a legfantáziadúsabb alkotónak tartok manapság. A kortársak közül nekem most ő a legfontosabb. De, hogy mondjak valami csúnyát is: Fellinit is nagyon szeretem.
Gigor Attila (fotó: Horváth Balázs)
Mi ebben a csúnya? Minden rendezőnek ezt kell mondani?
Nem, de a főiskolásoknak illik ilyeneket mondani. (Nevet.) Hülyén hangzik, hogy Federico Fellini a példaképem, olyan mintha azt mondanám, hogy Michelangelo milyen ügyes képzőművész volt. De komolyan, nagyon szeretem Fellini filmjeit.
A nyomozó egészen szokatlan hangot üt meg a magyar filmek között. Amellett, hogy az egész krimi alaphelyzete ki van fordítva (hiszen a nyomozó maga a gyilkos), tele van önreflektív gegekkel, váratlan poénokkal. A sötét tónusú filmet végigröhögjük…
Nem tudom, mikor jön el az ember életében az az állapot, amikor úgy érzi, „már tudja a tutit”, s elkezdhet bölcseket mondani, de szerintem, amíg ez be nem következik, addig kell hogy legyen öniróniája az életben és az alkotásaiban egyaránt. Én A nyomozóban ugyan felteszek mások számára érdekes kérdéseket, de nem akarom kisajátítani azt a jogot, hogy most már tessék nézni az én köldökömet hosszú ideig. Ha valakinek kellő öniróniája és humora van önmagához, attól még beszélhet komolyan. Ezt próbáltam a filmben kifejezni, ezért vannak benne ezek a poénok.
A mai magyar filmekből nagyon hiányzik ez a fajta humor, sőt sokszor mindenfajta humor. Nem érzed magad egyedül ezzel az attitűddel?
Én azt vettem észre, hogy igény igenis volna rá. Akik eddig látták a filmet, szerették és értették a humorát. Innentől végkép nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy például azért ilyenek a tévéadások, mert a nézőnek nem kell jobb. Nem szeretném eldönteni a tyúk vagy tojás problémáját, hogy azért ilyenek az adások, mert a néző ezt igényli, vagy azért igényli ezt a néző, mert csak ezt kapja. A filmszemle-bemutató persze nem egy reprezentatív dolog, ez egy filmszakmai esemény, és lehet, hogy itt jobban veszik a filmes poénokat. De én szeretnék abban hinni, hogy igenis van igény a kellő öniróniával átitatott, intelligens humorra.
Klasszikus krimidramaturgiára épül A nyomozó
Régen fordult elő, hogy egy film vetítése közben a nézők beletapsolnak az egyes jelenetekbe. Ott voltál az információs vetítéseken?
Igen, ez borzasztó jó érzés. Abban reménykedik minden rendező a bemutató előtt, hogy bárcsak jól fogadnák, bárcsak megértenék a nézők, amit közölni szeretne. A legvadabb várakozásaimat is felülmúlta a film fogadtatása.
A film egyik kulcsjelenete, amikor a nyomozó kiáll egy egyetemi előadóban a történet szereplőivel szembe. Itt mindenki a saját szempontja szerint elmondja a gyilkosság történetét…
Igyekeztem a történetet úgy megírni, hogy klasszikus krimidramaturgiára épüljön. Szigorúan próbáltam ahhoz a fajta történetmeséléshez tartani magam, amit mellesleg Arisztotelész talált ki, de az amerikai filmekből ismerjük általában. A Philip Marlowe-típusú filmekre akartam ugyan reflektálni, de nem tudtam kihagyni azt a magas labdát, amikor Poirot kiáll a kandalló elé, szembefordul a többi szereplővel, és azt mondja: mindannyian tudjuk, miért jöttünk össze. És akkor belevág, hogy elmagyarázza, mi történt. Ez a jelenet ebből a szituációból indul ki.
Hogy találtad meg a főszereplőt, Anger Zsoltot?
Angerral (Anger Zsoltot mindenki csak így hívja) először évekkel ezelőtt Egerben találkoztam, az ottani színházban megnéztem egy rendezését. Utána beszéltünk, de különösebben nem keltettük fel egymás érdeklődését. Később egy más szituációban újra összefutottunk, s akkor már ezzel a kopasz, körszakállas fizimiskával rendelkezett. Eszembe jutott, miért ne lehetne ő a főszereplő. Azóta egyfajta baráti viszony alakult ki köztünk, annak ellenére, hogy egyikünk sem könnyű eset. Nem kis sportteljesítmény a bizalmát elnyerni, csakúgy mint az enyémet. De ott volt a forgatókönyv, amiben mind a ketten hittünk az első pillanattól kezdve.
