A magyar mozisták nem pihenhettek vasárnap sem, legalábbis aki hungarofil vászonfüggő, lépteit a filmszemle helyszíne felé irányozta. A FigyelőNet szemle-kommandója sem cselekedhetett másként.
A délelőtt Bereczki Csaba Életek éneke című filmjével kezdődött. A kreatív dokumentumfilmben cigány, román és magyar népzenészek – miközben a Kárpátok keleti bérceitől Párizsig vándorolnak – az ismert Kodály Zoltáni tételt igazolják: a zene mindenkié. Vagy legalábbis egységbe kovácsol. A lírai hangulatú film történetét nem a párbeszédek, hanem a muzsika hangjai szervezik. Talán éppen ezért nem mindenkinek és nem minden (lélek-) állapotban „fogyasztható”. Ám akinek füle van rá, meghallja.
Az igazságtalan magyar igazságszolgáltatás
Nincs kegyelem – PD emlékére
A kiváló operatőr, Ragályi Elemér (Ripacsok, Dögkeselyű, Szerelemtől sújtva) Nincs kegyelem – PD emlékére címmel készítette el második nagyjátékfilmjét (első filmje a vitatható színvonalú Csudafilm volt). A filmbeli roma ember, Suha Dénes (Nagypál Gábor) története megtörtént alapokon nyugszik: a gyilkossággal ártatlanul megvádolt és két év, négy hónapra bebörtönzött Pusoma Dénes történetét beszéli újra. A meghurcolt férfi szabadulását követően kártérítési pert indított a magyar állam ellen, ám nem várta ki annak végkimenetelét, időközben öngyilkosságot követett el.
Ragályi filmje szubjektíven, álomjelenetektől, némi humortól kísérve ábrázolja a cigány fiatalember sorsát. A film után a rendező negyven darab digitális korongot osztott szét az érdeklődő újságírók között, a lemezek azt a dokumentumfilmjét tartalmazzák, amit a játékfilmje bemutatása óta készített, miszerint (többek között) hogyan reagáltak arra Pusoma falujának (Ivád) lakói és az egykori bírák a látottakra. Az információs vetítés nézői mindenesetre rosszul, ugyanis a film olykor közhelyes megoldásokkal, bántóan – már-már kínosan – egyszerű álomszcénákkal operál. Kár.
Bemutatkozott a Tilla-film
A nap leginkább várt alkotása a médiasztár Till Attila Pánik című filmje volt. A több szálon futó cselekmény – nem különben a remek színészek, többek között Gubik Ági, Schell Judit, Bánsági Ildikó – lekötötték a figyelmet, de elmaradt a katarzis és az ováció. Tisztességgel összerakott filmet láthattunk, amiben egy pánikbeteg banki PR-igazgató lány központi figuráján keresztül követhetjük nyomon, milyen kóros feszültségekkel terhelt korunk.
Pánik
Számos valóban remek poénon nevethettünk, de némi hiányérzetet azért jelzett a rekeszizom. Lehet persze, hogy nagy volt az elvárás az intellektuális mókázásban a forgatókönyvet is jegyző Till Attilát ismerve… Az elsőfilmes egyébként szorongott, vagy stílszerűen pánikolt a sajtóvetítésen – ezt ő maga vallotta be –, mivel itt láthatta a közönség először a filmet, és aggódott a reakciók és a fogadtatás miatt. Bár hiányérzetet hagyott a filmje maga után, mi mégis és határozottan bátorítanánk alkotóját, ha jobban elmélyül a nagyjátékfilm rejtelmeibe, még örvendetes meglepetésekkel szolgálhat.
Till Attila a sajtóbemutató után bevallja, végig szorongott:
Franko Nero újra sokat néz a távolba
Meglepődhetett az, aki végül az inkább dokumentumfilmes rendezőként ismert Almási Tamás új játékfilmjére, a Márió, a varázslóra ült be. A filmje egyfajta Thomas Mann-átirat, „csak” itt Mario egy háziasszony – Vera, Nyakó Juli kiváló megformálásában –, a varázsló pedig egy olasz cipőgyáros (az igéző tekintetű Franco Nero, akinek távolbanézései a Honfoglalásból ismerősek). A helyszín pedig Magyarország keleti végének egyik vegetáló faluja, ahová a rendszerváltozást követő időkben települ a lábbeli-készítő. Az első osztályú színészek játszotta film jól felépített, tetszetős, egységes alkotás, amiben meg-megcsillan Almási humora is – ami kifejezetten jót tesz a filmjének (és persze a nézőnek).
Márió, a varázsló
Összességében elégedetten indultunk hazafelé – egy kis balázsolásos kitérővel – lassan körvonalazva azt, hogy melyik új magyar filmek lettek-lesznek a kedvenceink. Holnap eláruljuk.
