Az utóbbi időben mintha megszállta volna valami a dél-koreai elnököket: az éppen leköszönő Ro Mo-Jun-nak nem tetszett különösebben, hogy köztársaságnak éppen Szöul a fővárosa, és határozott szándéka volt, hogy elköltözteti máshová az ország központját. Ro végül letett a tervről, ám úgy tűnik, hogy gigantikus ötletek terén hagyományt teremtett. A decemberben megválasztott új elnök, Lee Mjung-bak egy olyan hatalmas beruházást igénylő csatorna megépítését tűzte ki célul, amely átszelné a Koreai-félszigetet, és amelyen hatalmas teherszállító hajók is képesek lennének közlekedni.
Vízterelés 500 kilométeren
Megaprojektekben a dél-kelet ázsiai térség persze nem szűkölködik, gondoljunk csak a most épülő hatalmas kínai gátrendszerre. Ám Lee-nek már korábban sem voltak ellenére az olyan építkezések, amelyek gyökerestül felforgatják a környezetet: még szöuli polgármestersége idején érte el, hogy különféle műépítmények lebontásával, majd pedig betonfalak felhúzásával egy Szöul közepén addig észrevétlenül megbúvó kisebb patak a nagyközönség számára is láthatóvá váljék. Azóta a patakra tervezett szökőkutak és a víz mentén kiépített sétálójárdák révén valóban az amúgy kissé szürke Szöul egyik legfőbb turistalátványosságává vált Lee álma, ám az is igaz, hogy komolyabb természeti károkat ezzel a beavatkozással nem okozott a polgármester.
Elnökként azonban ennél komolyabb tervei vannak, ráadásul olyanok, amelyek a környezetvédők egyre erősebb tiltakozását váltják ki. Pedig Lee a Szöult Busannal, az ország második legnagyobb városával összekötő csatornarendszert egyértelműen környezetbarát tervnek minősítette. Lee szerint a hajózható csatorna segítségével csökkenthető a két várost összekötő autópályák hatalmas forgalma, olcsóbb lesz a szállítmányozás, ráadásul kevesebb üzemanyag fogy ugyanannyi teher szállítása esetén.
Az elnök becslése szerint a beruházás költséges 16 milliárd dollár. Az 500 kilométer hosszú csatorna a teherfuvarozás egynegyede alól mentesíthetné az említett autópályaszakaszt, évente 22 millió tonna rakományt tudnának vízi úton szállítani. Lee érvei között szerepelt az is, hogy csatornákat még mindig olcsóbb építeni, mint autópályákat vagy éppen vasúti pályarendszereket.
Tényleg szükség van rá?
A terv kritikusai azonban őrültségnek tartják az ötletet: egy olyan kis kiterjedésű országnak, mint Dél-Korea, amely ráadásul szinte teljesen vízzel van körülvéve, egyáltalán nem éri meg a szárazföldön hatalmas csatornarendszert kiépítenie. A torlaszok, zsilipek, gátak, a dokkok és a kikötők, valamint a folyók medrének kiszélesítése olyan beavatkozást jelentene a természetbe, amely katasztrofális következményekkel járhat.
Ráadásul Lee tervei csak akkor valósulhatnának meg, ha sikerülne egy közel húsz kilométeres szakaszon a csatornát a Koreai-félsziget közepén húzódó hegységrendszer alatt, alagútban átvezetni. Ennek költségei az égbe röpítenék a kivitelezés tervszámait, amellett, hogy a környezeti beavatkozás következményei szintén beláthatatlanok.
„Ez az őrült terv csakis károsan hathat majd a koreai folyórendszerre és a hozzá kapcsolódó élővilágra. Rövidtávon hasznos lehet a csatornaépítő vállalatok számára, ám hosszú távon a koreaiak csak a hátrányait tapasztalják majd meg” – nyilatkozta a BBC News-nak Kim Sang-Whoa, a csatornát ellenző egyesületeket tömörítő szervezet elnöke. A megválasztott elnök egyébként – érezvén a komoly ellenállást – finomított már álláspontján: nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a megvalósítás előtt természetesen konzultálni fog a tiltakozó egyesületekkel és az érintett szervezetekkel is.
