A hét filmjei: Grabowski és Alvinék

Macskafogó 2. – A sátán macskája

Tagadhatatlanul jelentős elvárásnak nézett elébe Ternovszky Béla rendező, Nepp József forgatókönyvíró és Maros Zoltán figuratervező, amikor arra adta a fejét, hogy ott folytatja, ahol húsz éve abbahagyta. (Interjú Ternovszkyval ás Marossal itt.)Azazhogy elkészíti a kultikus tiszteletnek örvendő – és nagyjából minden magyar filmnéző által (joggal) körberajongott – Macskafogó második felvonását. Nem pusztán azért, mert a második részek zömében (jóval) gyengébbre sikerednek, mint a korábbiak, hanem mert mindenki a korábbi – magas – színvonalat várta el. A megoszló kritikák özönében mi azokhoz csatlakozunk, akiknek tetszett – „bejött” – a film, mind a látványvilágát, mind a történetét, vicceit tekintve.

Az alkotóknak alapvetően azzal a nagy kihívással kellett megküzdeniük, hogy most hiányzott az újdonság varázsa, a frissesség ereje. Ez nyilván levon a film tetszési indexéből. Nepp szarkasztikus-ironikus poénjai azonban ellensúlyozzák ezt, annak ellenére, hogy akadnak a rutinos öreg rajzfilmes róka viccei között erősen szakállasok is (lásd: borz-alom), de hát ugyebár, egy újszülöttnek minden vicc új, és a két film közötti időben (húsz év) felnövő generációnak ma már gyermekei vannak. Akiknek – és nekünk szintúgy – működőképesnek bizonyult a rajzos és a háromdimenziós technika kombinálása. Az egységes designból inkább a pokoli óriásmacska, Moloch alakját és a japán animékat idéző Moloch kontra Macskafogó-robot párharcát éreztük kilógónak.

A film története szerint egy újságíró egér, Stanley egy „pafrikai” dzsungelbeli szelídítetlen macskatörzsre bukkan, amelyik (Cicafer után, hehe) az alvilág második leggonoszabb lényét (Moloch) megidézve indul ellentámadásra a kis mitugrászok – és a világbéke ellen –, s közben előkerülnek régi kedvenceink (Lusta Dick és Maxipotzak, illetve Mr. Teufel, Safranek és Mr. Gatto, no meg a patkány-kvartett). És újfent csak Grabowski az, aki megmentheti az egérséget a végpusztulástól.

A Macskafogó 2. – A sátán macskája legnagyobb hibája (vagy tévedése) az, hogy az első rész figuráit sokszor kényszeresen rángatja elő – értjük persze, ugyebár a felfokozott elvárások (mindenki a kedvencét akarja látni) –, még akkor is, ha semmilyen funkcióval, szereppel nem tudja ellátni. Ekképpen a levegőben lóg Lusta Dick és a bőregerek csapata, a film elejei és végi megjelenésük totálisan értelmetlen és felesleges, a patkányok is alkalmasint csak oda vannak rakva (mondván: ugyebár őket szerették anno a mozi-népek), és kis híján erre a sorsra jut Mr. Teufel és Safranek. (De, szerencsére nem, vagy nem egészen.)

Összességében azonban a benyomás kedvező, és szinte száz százalék, hogyha az idősebbek fanyalogni is fognak (akár alapból a letűnt gyerekkori éveik után), a kicsik rajongani fognak érte. Szurkolunk, hogy Ternovszkyék filmje minél több nézőt vonzzon az ünnepek során – meg persze később szintén – a vásznak elé, nem utolsó sorban, hogy jól megszorongassa az egy kaptafára szalagsoron készülő amerikai szuperprodukciókat. Hiszen a Macskafogó 2. – A sátán macskája talán kicsit sántít, talán kicsit pösze, de mégiscsak a miénk.

A nemzet aranya – Titkok könyve

A Wibberley testvérek (Marianna és Cormac) forgatókönyvével semmi komolyabb baj nincs, kellőképpen szoros, izgalmas és fordulatos. A második részben Benjamin (Franklin) Gates (Nicolas Cage) a saját és családja megtépázott renoméját kívánja helyre állítani, mivel Abraham Lincoln gyilkos merénylőjének, John Wilkes Booth-nak a naplója tizennyolc elrejtegetett, majd előkerült oldalán sűrűn felbukkan az egyik Gates, konkrétan Thomas ükapa neve. A „vád” alól a mitikus (félig valóságosnak, félig meseinek hitt) elnöki titkok könyve mentheti fel, amihez úgy juthat hozzá, hogy vagy megnyeri az elnökválasztást, vagy elrabolja az államok első emberét. A gyűjtemény azért is fölöttébb értékes, mert olyan rejtélyekről írja meg az igazat, mint a Watergate-botrány, a Kennedy-gyilkosság miegyéb. Akad persze, aki nem szeretné, ha az ominózus mindent tudó könyv avatatlan kezekbe kerülne, hiszen mint tudjuk, a tudás hatalom.

Az első rész direktora, Jon Tuteltaub (Csodabogár, Ösztön, A kölyök, illetve a Jericho-tévésorozat főrendezője) végigutaztatja hőseit Európán, ismételten nagyokat kacsintva a misztikus homály övezte szabadkőműves-mozgalomra. Ezt – a minimalista – intellektuális izgalmat fogyaszthatóvá teszi a bőkezű látványvilág, a kalandok sorozata, és legfőképpen az, ahogyan a rejtvényt Ben Gates (a társaival) megfejti. A film műfaját tekintve messzemenőkig kielégíti az igényeket, ám aki arra várt, hogy most tényleg tutira és minden kétséget kizáróan megtudja az igazságot a nagy történelmi titkokkal kapcsolatban, csalódni fog.

P. S. I Love You

A film előzetese-plakátja láttán rögtön felmerül bennünk két kérdés. Az első: szerelem a halál után – és (romantikus) vígjáték? Nem kell megijedni, van ilyen. A Ház a tónál „időtlenítő” alapkonfliktusát a „tértelenítő” probléma váltja fel. Nevezetesen, hogy Holly (Hilary Swank), aki boldog, elveszíti élete nagy szerelmét, Gerryt (Gerard Butler). (Ugyebár két külön világban vannak: a földön és a földön túl.) Lélekölő nagy bánatában mégsem marad magára, a vőlegénye a síron túlról – ne értsék félre: még életében megírt – levelekkel és magnófelvételekkel bombázza, amikben az újrakezdéshez, a talpra álláshoz ad tanácsokat, és mindig odabiggyeszti a végére, hogy utóirat: szeretlek.

A másik kérdés, hogy vajon a kétszeres Oscar-díjas (A fiúk nem sírnak, Millió dolláros bébi) női sztár és a 300 übermacsója képes-e a gyengéd húrok pengetésére. Igen, képes. Mi több: Butler – miközben harcedzett rajongóinak nyilván szerez több gyomorforgatóan édesded percet – eddigi pályája legérzékenyebb alakítását nyújtja, és simán lejátssza a vászonról Swanket. S nem azért, mert az „aranyos” színésznőtől karakteridegen volna ez a szerep, Butler egyszerűen jobb. Előfordul az ilyesmi. (A tanácsunk, hogy a karácsonyi érzelmes hullámokat általában elkerülő mozisták a film előtt mondjanak le az édességek dézsmálásáról, a film és ezek együttesen esetleg heveny hasgörcsöt okozhatnak.)

Alvin és a mókusok

Zenész szőrmókok (naná, hogy beszélnek) szállásolják be magukat a lúzer zeneszerzőnél. Az együttélés szabályait csakhamar felrúgják, de aztán rájönnek, sikert csak az összefogás teremthet. A kvázi a Zene és szöveg című film „ideológiája” mentén (tehetséges és tehetségtelen zenészek összedolgozása a siker érdekében) mozgó új mozi rendezésére az ifjabb Ross Bagdasarian producer-író, kreátor (és az alap tévésorozat atyjának fia) a vitatható értékű, ám abból a szempontból mindenképpen tapasztalatot jelentő Garfield 2. rendezőjét, Tim Hillt kérte fel, hogy ott is CGI-generálta emlősök és valós színészek tűntek fel a vásznon. Hill elvileg rutinosnak mondható a családi viccelődések területén, azonban jelzés értékű, hogy produktumai többnyire a kereskedelmi tévék délutáni műsorsávjában végzik (A kiskrapek visszavág, Muppet-show az űrből).

A történet, ami a kezdetekre visz vissza – a balfék komponista (Jason Lee) hogyan fogadja „örökbe” a három muzsikus evetet (Alvin, Simon, Theodore), hogyan csiszolódnak egymáshoz, és hogyan aratnak diadalt a poppiacon (meg a lányoknál) – nem a rendező miatt működik. A vékony hangú mókusok úgy vannak kitalálva, hogy velük és általuk bármilyen bárgyúság (például szarevés, tényleg) eladható. Pontosabban a három plusz egy főszereplő könnyen beazonosítható fő jellemvonása – Alvin a pörgős, Simon a zseniális, Theodore az óvatos és Dave a szerencsétlen – működőképessé teszi az eseményeket. Pláne, hogy (a mókusok) kicsik, szőrösek (simogathatóak), nem esznek húst (jámborak), és ezek a srácok beszélnek és énekelnek is.