Hanoi igazán bájos város. Nem hiába mondják, hogy a „költők városa”. Egyszerűen megigézi az embert a festői szépségével és színes forgatagával. A várost körülölelő Vörös-folyó és a megannyi édesvizű tó látványa elvarázsolja az embert. Az utcákat járva lenyűgöz ezer év történelme, hiszen ez Délkelet-Ázsia legrégebbi fővárosa.
A délnek nincs ehhez hasonló történelme és hagyománya. Saigon városa a 18. századig szinte nem is létezett. A franciák gyarmatosításának köszönhetően válhatott a „távol-kelet gyöngyszemévé”. De ez a jelző ma már egyre inkább az északi fővárosra illik. Pedig van mit csodálni Saigonban is. 1975-ben ugyan átkeresztelték Ho Si Minh Városra, s a piaci reformokat követően engedett a globalizáció térhódításának is, mégis megőrzött valamit a fénykorából. A francia múlt – Hanoihoz hasonlóan – érzékelhető maradt itt is: borostyánsárga villák sorakoznak fákkal övezett széles sugárutakon, amelyeket parkok öveznek.
Gazdaságilag más utat jártak be
Vietnamban minden történet úgy kezdődik, hogy „amikor a kínaiakkal harcoltunk…” Vietnam azonban már nem a kínaiakkal, a franciákkal, vagy az amerikaiakkal harcol, hanem a jólét megteremtéséért küzd. Húsz évvel ezelőtt, a Vietnami Kommunista Párt hatodik kongresszusán bevezették a „doi moi” (megújítás) programját, amely új utat nyitott az ország fejlődésében, mindazonáltal hozzájárult a két országrész közti gazdasági szakadék elmélyüléséhez is.
Amíg Saigonból modern metropolisz lett, addig Hanoi megmaradt vidékies városnak, falvak összességének. Itt az óváros kanyargó utcácskái, amelyeknek nevei (például Sülthal, Selyem, Tészta, Banán) az egykoron itt nyílott üzletekre utalnak, a város határáig nyúló rizsföldek, valamint az ősök szelleme által áthatott pagodák nyugodt kisvárosi képet kölcsönöznek a vietnami fővárosnak.
Saigon ezzel szemben komoly fejlődésen ment keresztül és nyüzsgő nagyvárossá vált: felhőkarcolók emelkednek a magasba, grandiózus építkezések folynak külföldi befektetők közreműködésével. A francia mintájú katedrális tövében lévő Diamond Plaza tetőterasza alatt csak úgy lüktet a tízmilliós metropolisz, amely piaci, pénzügyi, illetve szórakozónegyedeinek köszönhetően olyan, mint egy nagy, nyitott, rendszerezett bevásárlóközpont. S bár Saigon még mindig inkább ázsiai, mint nyugati nagyváros, de pezsgő életével mindenképpen Európát idézi.
KÉPGALÉRIA! (Fotó: Süveg Áron, Stag Visual Communication és Ablaka Gergely)
A főtér egyenesen hasonlít a prágai Vencel térre, amennyiben hosszú és lejt. A tetején persze Vencel helyett az öreg Ho apó mosolyog ránk a városháza előtt, s tekint le méltán meglepődve. Ő már megfáradt ehhez a tempóhoz.
Bicikliről motorra váltottak
Tíz esztendővel ezelőtt még mindenki biciklivel járt, ma viszont már a „motorkerékpárok városának” nevezik Saigont. Több millió robogó és kismotor rója az utcákat naponta. A hatórai dugóban pedig egy nagyobb kereszteződésben több száz motoros ragad egymásba, s senki nem mozdul egy tapodtat sem.
A dudát pedig nyomják. Mindig. Ez itt teljesen megszokott. Teljes a káosz, a pirosat itt hírből sem ismerik. Így hát minden bátorságát össze kell szednie az embernek, ha át akar kelni az út túloldalára. De csak lépni kell bátran, s a motorosáradat az embert kikerülve hömpölyög tovább.
Mint ahogyan halad előre az ország is, amely már igazi „kistigris”. Az éves gazdasági növekedés 10 százalék körüli. Nem véletlen: úgy hírlik, hogy Délkelet-Ázsiában a Vietnami a legszorgosabb nemzet.
—-Saigon, a fények oázisa—-
A piaci reformok eredményeként az eredetileg kommunista társadalom ereiben kapitalista vér kezdett el csörgedezni. Saigon városa pedig, amelyet még mindig az eleven ész vezérel, sikerrel használta ki a megnyíló lehetőségeket, s ma már a kapitalizmus diadalát jelképezve kimagaslik a kommunista rendszerből. A „fények oázisa”, mondják Saigonra. S valóban: elképesztően sok itt a színes reklámtábla.
A szabadpiac megteremtésére irányuló reformok azonban nemcsak a multinacionális cégeket hozták lendületbe, hanem lángra kapott az egyéni vállalkozó szellem is. Elég egy talpalatnyi hely ahhoz, hogy az ember üzletet nyisson, s jövedelmező vállalkozásba kezdjen. Egyszerre akár kettőbe is. Az árukapcsolás ugyanis nem szokatlan Ázsia városaiban.
A fodrászat és az esküvői ruhaszalon, illetve a borbély és a régiséges mindenhol kombinálva jelentkezik. Íme egy saigoni sikertörténet: a Szépművészeti Múzeum impozáns épületét egy olyan idős úr építette, aki vagyonát üres üvegek gyűjtésével halmozta fel. Innentől kezdve a lehetőségek hazája már régen nem az Egyesült Államok.
Hanoi, a kommunizmus fellegvára
Vietnam azonban továbbra is szocialista köztársaság, s mint ilyen, Laosszal, Észak-Koreával, Kínával és Kubával egyetemben a még létező kommunista államok csoportjába tartozik. A főváros, Hanoi pedig még mindig a kommunizmus fellegvárának számít. Bizonyítja mindezt megannyi sarló-kalapácsos zászló, amelyek mindenhol, mindenkor ott lobognak a nemzeti színű lobogó mellett, illetve számos szobor és emlékmű, amelyek a kommunista rendszert hivatottak dicsőíteni.
S míg ezeket a műalkotásokat északon az utcán sétálva tekintheti meg az ember, addig délen erre szinte csak a múzeumokban van lehetőség. A szocialista városfejlesztés remekműveit, a széles utcákat és kocka formájú épületeket látva pedig kétségünk sem lehet afelől, hogy valóban egy kommunista országban járunk. De bizonyítja ezt a propagandaplakátok armadája is, amelyek még mindig arra igyekeznek rávenni az embereket, hogy a szocialista útról, amelyet az öreg Ho Si Minh kijelölt nekik, ne térjenek le.
A változás szele azonban Hanoit is elérte. A Lenin parkban sétálva például nyomát sem találjuk a híres kommunista ideológus szobrának, a város másik felén pedig népnevelő plakátokat kínálnak megvételre igencsak borsos áron. Nos, ilyen lehet az, ha a kommunizmus eszméje kerül piaci forgalomba.
Vietnami új idők
Kétségkívül új idők járnak, s új pártelitek jönnek, de nem múlt el nyomtalanul az a húsz év sem, amely a gazdasági nyitás óta eltelt. Több mint ezer esztendő háborúi, nyomora és idegen uralma után Hanoi valósággal új életre kelt s megfiatalodott, amint a kommunista vezetés megnyitotta az ország kapuit a külföldi befektetők, a turisták és a magánvállalkozások előtt. A kapitalizmus ma már legalább annyira jelen van az egykori észak-vietnami fővárosban is, mint déli ellenlábasánál, ám mindeközben sikerült elkerülnie a modern fejlődés más délkelet-ázsiai városok sajátos arculatát eltüntető gőzhengerét.
A két város egymást kiegészítve mutatja be azt, hogy milyen is a mai Vietnam. Egyfelől a modernizáció útját járó, a lehetőségeket megragadó, s a fellegekbe törő, másfelől a hagyományokhoz és szabályokhoz mereven ragaszkodó, értékeit és szépségeit büszkén hirdető ország ez. S ez az a kettősség, amely ellenállhatatlanná és rendkívülivé teszi ezt a viharos történelmű délkelet-ázsiai országot.
