Élet-Stílus

Saigon: kecske a robogón

A szélsebesen cikázó kismotorok teszik ki a forgalom nagyját. Néha a furgont is ezzel helyettesítik, és most már azt is tudom, hogyan lehet öt rekesz sört vagy 12 tyúkketrecet szállítani egy robogón, és hogy a másfélszer kétméteres üveglap sem akadály. Azt nem tudom, a kecskék élvezik-e a robogózást…

Már három órája szórakozunk azzal, hogy egy helyben állunk egy sorszerű képződményben, és várunk valamire. Közben Frankkel, a kameruni focistával babzsákot rugdosunk egymásnak. Illetve főleg ő nekem, mert én gyakran elrontom. A kambodzsai-vietnámi határ a legszebb kommunista emlékekkel teli. A plakátokon és táblákon egyszerű, rajzolt figurák, domináns piros szín és rengeteg tudnivaló a bürokráciáról. Az egyik plakáton két piros nyakkendős úttörőlány ajándékot és virágot ad át egy idős ősz néninek. Természetesen piros háttér, benne sárga ötágú csillag. Fényképezni tilos, mint ahogy bármerre elmászkálni, körbenézni. Szigorú egészségügyi ellenőrzés után lehet csak belépni az országba, bár ez leginkább önbevallós módszerrel történik, ami ugye nem sokat szűr, legfeljebb a tiszta lelkiismeretet. Inkább majd kifelé vizsgáljanak.

Amióta hallottam a Saigon rózsája nevű nemi betegségről, pszichedelikus asszociációim vannak Saigonnal kapcsolatban, ezért a prostituáltak társaságát ezúttal sem árt mellőzni. Délkelet-Ázsia egyik leghírhedtebb oldala a pusztító, kellemetlen és nehezen gyógyítható betegségek terjedése. Saigon rózsájának legnagyobb előnye, hogy pont olyan neve van, mint egy ízletesen dresszírozott tipikus vietnámi ételnek.

Franciák, amerikaiak

Saigon Délkelet-Ázsia egyik legismertebb városa, aki látott már vietnámi háborús mozit, az mind tud róla valamit. Talán az egyetlen hely a térségben, amit még az átlag amerikai is ismer névről. A kambodzsai fővárosból, Phnom Penh-ből indultam kora reggel, hogy a nem túl nagy távot többórás határátkeléssel megfejelve estére a ma már Ho-Si-Minh városnak nevezett, hétmilliós dél-vietnami metropoliszban legyek. Az amerikaiak távozása után 1976-ban Ho-Si-Minhre való tiszteletből nevezték el így Saigont és a hozzá tartozó külvárosokat.

A klímát és az embereket leszámítva mini-Európában érezheti magát a turista. A franciák 1859-ben megszállták és annyira bejött nekik a hely, hogy közel évszázados késéssel Ho apó seregeinek is nagy nehézségekbe ütközött kiverni őket Vietnámból (akkor viszont nem volt pardon: a francia idegenlégió addigi legnagyobb veszteségét könyvelhette el). Ennek köszönhető rengeteg francia gyarmati épület és a széles sétány, valamint egy másik Notre Dame katedrális, természetesen párizsi verziójánál kisebb kivitelben, nehogy már itt legyen a nagyobb. Ekkoriban még Kelet Párizsának és a Távol-Kelet Gyöngyének is nevezték. Mára ez a fénye jócskán megkopott annak ellenére, hogy a mai napig az egyik legélhetőbb város Ázsiának ezen a részén.

Saigon: kecske a robogón 1

Ami ráfér

A Kambodzsa városaiban megszokott motoros „taxi” szerencsére itt is elterjedt. A szélsebesen cikázó kismotorok teszik ki a forgalom nagyját. Néha a furgont is ezzel helyettesítik, és most már azt is tudom, hogyan lehet öt rekesz sört vagy 12 tyúkketrecet szállítani egy robogón, és hogy a másfélszer kétméteres üveglap sem akadály. Azt nem tudom, a kecskék élvezik-e a robogózást… Különösen élvezetes józan sofőr mögött nem józanul ülni, és élvezni az éjszakai száguldást a kihalt városon keresztül. Nem józan állapotot a sörkertekben lehet elérni, többek között. Úgy tudom pár évtizede még a csehek is építettek erre sörgyárat. Sör mellé lehet kérni kígyópörköltet vagy őzhúst. Ez utóbbi lehet ugyan bármi, de egyelőre jóhiszemű vagyok. Maga a hely lehetne akár Siófokon is, de az árai eddig csak álmaimban léteztek.

Neki sikerült

Frank velünk jött, de nem iszik, csak keveset. Profi focista, Kamerunból jön, hogy az ottani havi százdolláros fizetését legalább ezresre cserélje. Pedig első osztályban nyomult, 80 ezer ember előtt játszott otthon. Kambodzsában nem talált klubot magának, Saigonban reménykedik. A határőröknek villantja a legális útlevelét, de mivel afrikai, egy órán át akadékoskodnak vele, végül némi baksis ellenében elengedik. A másik útlevele, amiben 21 évesnek van feltüntetve hamis, és arra szolgál, hogy ha egy csapat leigazolja, akkor lássák, hogy ifjú tehetséggel van dolguk, nem egy rutinos rókával.

Mindig tiszta fehér cuccot hord, pedig csak egy minibőröndje van. Abban van az edzőcipő, meg a váltás fehér ruha. Pár nappal később, amikor a hotelben kerestük, odaszólt a recepciós, hogy reggel érte jött egy limuzin és elköltözött. Úgy látszik, talált klubot…

A „nyugati negyednek” nevezett 1. kerületben lévő Pham Ngu Lao utcában tanyázunk. Ilyen kerület az összes turisták által felkapott városban található, és a legtöbb helyen ugyanolyan: bahiaboltok, olcsó szállások hátizsákosoknak, kocsmák, kínai, japán, koreai, olasz, francia, indiai éttermek, francia pékségek, utazási irodák, titokbordélyok, hamiscédé- és szuvenírboltok tömege.

Ezeknek a helyeknek a legnagyobb hátránya, hogy a turistáknak készült kirakatokban csak az látható, amit meg akarnak mutatni. Európai hippik és csapatokban unatkozó britek pedig önfeledten merülnek el ebben, nem zavartatva olyan nyaralásba nem illő részektől, mint a szegénység, a társadalmi problémák, vagy akár a történelem és kultúra. A hamisítvány cédékre visszatérve: Saigonban 180 forint egy „műsoros kopi”, egyik kedvenc trash metál albumom az Overkilltől szingapúri lemezen Hófehérke és a hét törpe képével díszített, de különleges csemege az Iran Maiden és a Deep Forget is.

A nagy buli

Vietnámban sokakat megfog az olcsósága. Kétnapos kirándulásunk néhány évvel ezelőtt a Mekong deltájáig busszal, onnan csónakkal, szállodával és kajával mindössze 15 dollárba került. Olcsóbb, mint Saigonban maradni. Csónakkal bevisznek a mocsaras dzsungelbe, és idegenvezető magyarázza, hogy a hős vietkongok hogyan tartottak ki az amerikaiakkal szemben. A mögöttem ülő olasz végig azt kérdezni, merre vannak a gorillák. Amikor elunom, elárulom neki, hogy egészen mostanáig gerillákról volt szó. Nincs gorilla. Erre elkedvetlenedett és nem ért semmit. Sokkal érdekesebb látvány az úszó piac, az itteni nagyker. Hatalmas csónakok ezrei kavarognak össze-vissza a Mekongon és próbálják meg elsütni a portékájukat. Bármit könnyen meg lehet találni, a terméket ugyanis egy darab botra kötik és magasba emelik.

Zseniális turistacsalogató program a „hozzuk össze a fiatalokat” céllal megrendezett közös lerészegedés, ami nem más, mint egynapos hajókázásnak és öblökben úszásnak meghirdetett tevékenység. Az első pár óra valóban erről szól, de ebéd után ötvenméteres kötélre traktorbelsőt kötnek, beleül egy vietnámi egy rekesz bólé, ananász és cigaretta társaságában. Hozzá kell beúsznia annak, aki fogyasztani szeretne. Tűző napon a Dél-Kínai tengerben lebegve gyakorlatilag néhány tízperc alatt teljesen kiüti magát a legrutinosabb kocsmatöltelék is, főleg hogy az üveg alján a maradéknak tekintett szeszeket mindenki a fejére kapja. A nap vége pedig egy horda egymásra boruló kolumbiai, brit, francia és kivételesen pár magyar.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik