Már a mozikban: A királynő

Persze, az uralkodóházak élete mindenkit érdekel, talán mert azt hiszik a népek, a mára megmaradt királyok, hercegek, grófok és bárók valamiféle tündérmesét teljesítenek be, de minimum jól élnek, lovagolnak, díszes emelvényekről, pódiumokról integetnek, miegyéb. Szóval csupa kellemes és tartalmatlan időtöltésnek hódolnak. Különösen nagy figyelem kísérte és kíséri a nagy-britanniai Windsor-ház – akik 1901-tól uralkodnak, és eredendően németek (még Szász-Coburg-Gothai-házként ültek a trónra), a regnáló II. Erzsébet fejére 1952-ben helyezték a koronát, így már több mint félszáz esztendeje redőzi homlokát a szebb napokat (értem kiterjedtebb területet) megért birodalom gondja, ami óriási idő ugyebár, hogy közbevessünk egy kis történelemleckét – koronás főinek a sorsát. Merthogy Anglia az bizony Anglia, vagyis jelentős ország, és Lady Diana Spencer, valamint Károly herceg 1981-es „álomesküvőjét” követően (amit világszerte két és fél milliárd néző lesett sóhajtozva) a tömeg és a média még fokozottabban vetette rájuk vigyázó tekintetét.

Csak a legritkábban ember

Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, Pop, csajok satöbbi) rendező – Peter Morgan scriptje nyomán – drámáját a család egyik legkeserűbb időszakától (az akkor már elvált és a dúsgazdag üzletemberfiú, Dodi al-Fayed kedveseként nyilvánosság elé lépő) Diana 1997-es halálos párizsi autóbalesete után indítja. A korábban a nászt a maga módján vehemensen ellenző II. Erzsébet (Helen Mirren) áll a film középpontjában, egy asszony, akit a hordott teher megtanított, hogy csak a legritkább esetben legyen ember, vagy inkább ne is, a rendezvények integető keze mellett elsősorban ő az Egyesült Királyság, azaz bármit cselekszik (vesd össze: „az állam én vagyok”), azt minden alattvaló cselekszi.

Tulajdonképpen Diana tragédiája az „alkalom” arra, hogy a korona mögül „kikandikáljon” az ember, aki anno megtanult motorokat összerakni, esetlegesen szándékai, vágyai és érzelmei vannak. Csikorog az ereszték, persze, a gyakorlattól elszokott szív esetlenül dobban, talán még a könnyek is csodálkozva csordulnak, hiszen mit keresnek ők a fenséges arcon.

Oscar esélye lengi be

A tavalyi velencei filmfesztiválon vette kezdetét Frears filmjének diadalútja, pontosabb a hatvanas Mirrené, akit a mustra legjobb színésznőjének választottak, január idusán pedig a Golden Globe kategóriadíjával (a legjobb drámai színésznő) térhetett haza – kapott egy másik szobrot is, az Elizabeth I. című tévésorozat cím- és főszereplőjének megformálásáért. Úgy tűnik, Mirren uralkodók között otthonos, nem véletlenül, amióta (éppenséggel) II. Erzsébet nemesi rangot adományozott a számára (innentől hivatalos megszólítása: Dame Hellen Mirren) kék vér csörgedezik az ereiben.

Ez a miliő Frears számára szintén ismerős terep. Ugyan alámerült már a szigetország és kontinens szennyében is – Gyönyörű mocsokságok, A furgon, A gonosz csábítása, Az én mosodám –, de a nagyszerű Veszedelmes viszonyok nemesi világának bemutatása az egyik legmegragadóbb munkája. Azzal és ezzel a filmmel fő erősségét hozza: a közvetlen közelről vizsgált kapcsolatok ábrázolását. Senki sem képes úgy egy mosoly vagy egy könnycsepp nyomába eredni, mint ő. És egyébként teljességgel megértenénk, ha a 78. Oscaron Mirren emelné magasba az aranyló női fődíjat.