Már a mozikban: A bűn lélektana

Öregurasan, a vén kontinensen kihaló módon emelem kalapom a Cirkó Film – Másképp Alapítvány előtt. Minden tiszteletem, hogy az első Lars von Trier-játékfilmtrilógiával – a második, ugyebár a Dogville (2003), a Manderlay (2005) és a még el nem készült Washington (a tervek szerint: 2007) című filmekből álló, a Dogma-mozgalom jegyeit felvonultató „nőilélek-triász” – kedveskednek az igényesebb filmek kedvelőinek.

A záródarabról elnevezett korai filmhármasban – A bűn lélektana (1984), a Járvány (1987) és vitathatatlanul a legsikerültebb és legkiforrottabb darab, az Európa (1991) – a helyszínül szolgáló, szorongó, bizonyos szempontból határozottan haldokló öreg földrész a közös. A bűn lélektanában is a főhős, a tizenhárom évig Kairóban vegetáló – majd hipnotizált – exrendőr (Michael Elphick) is ide tér vissza, mondhatni: haza. Koros mentora (Edmond Knight) arra bírja, működjön közre egy titokzatos sorozatgyilkosság tettesének feltalálásában, aki előszeretettel öli a lottóárus lányokat. Az üldöző az üldözött bőrébe képzeli magát, még annak a korábbi barátnőjével is viszonyt kezd, ami természetesen súlyos következményekkel jár, konkrétan átlibben az őrület és normalitás kényes határán.

Trier – aki később olyan filmekkel híresítette magát, és tette visszautasíthatatlanná felkéréseit a pódiumművészek táborában, mint a Hullámtörés (1996), az Idióták (1998) és a Táncos a sötétben (2000) – thrillere ha tartalmában nem is, kivitelezésében mindenképpen sajátos és erős filmkísérlet, itt teszteli például a később oly’ nevezetes „képhalmozó” eljárását. És hát ennek a filmnek hangulata van. Nem éppen koktélos-vidám, hanem sötét, nyomakodó, aminek utána a gyomorban maradhat egy kis remegés (ez esetben keresse fel orvosát, gyógyszerészét; vagy egyszerűen csak igyon).

Őszinte kézszorításom tehát a Cirkónak. A kérdés már csak az, hogy a Trier-trilógiát, így A bűn lélektanát vajon megnézi-e más a kórosan mozifüggőkön kívül. Remélem, igen.