Csütörtöktől a mozikban: Rejtély

Fortélyos félelem igazgat – régen láttunk olyan filmet, amelyben kitapinthatatlanul (tessék érteni: konkrét kontúrok nélkül), de irtózatos ólomsúllyal ott bujkál a szorongás. Az osztrák születésű, Franciaországban élő direktor, Michael Haneke voyőr-opusával rátapintott megint valami lényeges korszaktünetre – beletenyerelt valami mindenkit érintő csúnyaságba –, ezek az árnyak nemcsak hogy baljósak, hanem végzetesek és önsors-beteljesítőek is.

Megszokhattuk már sógorország hírnevet szerzett bizarrfilm-rendezőjétől, hogy általában nem jó vele hosszasan egy szobában lenni, merthogy miket is gondol (Furcsa játék, Ismeretlen kód, A zongoratanárnő, Farkasok ideje), és a maga szerény-mosolygós, hogy ne mondjuk: vicces módján meghökkent és megijeszt. Na és persze: elgondolkoztat. Jelen esetben adott egy tévés intellektuális műsornak a vezetője, Georges (Daniel Auteuil), aki boldog-biztonságos életet él kedves feleségével, Anne-nal (Juliette Binoche) és fiával, Pierrot-val (Lester Makedonsky). Aztán. Home videókat kapnak, egyre ijesztőbb borítékokban, a VHS-ek a lakásukat mutatják hosszú perceken-órákon át, a csomagolólapokon meg kriksz-krakszos ábrák véresnyakú csirkéket formáznak. Nem tudni, persze, ki a feladó, a rendőrség meg – szokás szerint – vonogatja a vállát, hogy tessék majd akkor visszajönni, ha meg tetszett gyilkolódni. Idővel aztán Georges (és családja) számára nyilvánvalóvá válik, hogy a ismeretlen küldő nagyon is jól ismeri őket, rokon vagy barát lehet. Hiába igyekeznek azonban megfejteni a rejtélyt – és a történet szerint sikerül is –, már semmi sem az, mint régen, ha úgy tetszik, boldog-biztonságos életük elvesztette ártatlanságát, démonizálva van (mint egyszeri magyar pártvezető).

Haneke Rejtélyét 2005-ben a közönség és a szakma feldíszítette számtalan fontos díjjal (Cannes-ban öttel, többek között a legjobb rendezéséével; az Európai filmdíjon meg megkapta a legjobb alkotásnak dukáló elismerést), és vélhetően a „trend” még folytatódik, mert a film megidézett a XXI. századi ember lelkében valami fontosat. Hogy szorong és retteg és fél, legszívesebben behúzná napközben is mindig a függönyöket, és nem menne ki az utcára. A – mai – világ ugyanis nemcsak hogy vacak, hanem egyenest (már rögvest a ház előtti járdán) az életére tör. No igen. Erre mondta századdal korábban egy Nietzsche nevű gondolkodó germán: „élni általában annyi, mint veszélyben lenni”.