Csád, Kamerun, Niger és Nigéria közös tava az utóbbi negyven évben jelentős változáson ment keresztül: az átlagosan alig másfél méter mélységű tó egykoron hatalmas kiterjedésének köszönhetően igen sok ember vízellátását oldotta meg. Bár fénykorában is a legmélyebb pontján csak 7 méteres mélységet ért, de így is a négy ország legalább 20 millió lakosának jelentett biztos megélhetést; nemcsak ivóvize, hanem gazdasági ereje révén is: a tó körül élő emberek java része ugyanis halászatból tartotta fenn magát.
A visszahúzódó tó azonban a halak számára is a pusztulást jelentette. Halászat helyett a környező lakosság immáron mezőgazdasággal kénytelen foglalkozni a termékenyen hátrahagyott tómedence területén; csakhogy ez korántsem jelent biztos megélhetést. Pár év után ugyanis az egykori tófenék talaja teljesen kimerül, és mivel nincs utánpótlás, a sivatagosodásnak köszönhetően a Szahara egyre délebbre húzódik.
A zsugorodó Csád-tó
Jó hatezer évvel ezelőtt még 400 ezer négyzetkilométeren terülhetett el a Csád-tó; 1960-ban geográfusok 26 ezer négyzetkilométerre becsülték a méretét; egy 2000-ben végzett felmérés szerint azonban már csak alig 1500 négyzetkilométernyi területet foglalt el. A vízutánpótlást két forrás biztosította: egyrészt a júniustól augusztusig tartó bőséges monszunesők, másrészt a Csád-tóba torkolló két legnagyobb folyó, a Chari és a Logone.
Bár a Szahara szélén található tó alapvetően érzékenyen reagál a klimatikus változásokra, a BBC tudósítása szerint jelenleg korántsem csak a klimatikus változásnak köszönhető, hogy a két nagy folyóból már csak alig kap utánpótlást a Csád-tó, illetve, hogy a monszunesők gyakorlatilag teljesen elmaradnak. Jonathon A. Foley és Michael T. Coe már pár évvel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy a Csád-tó környékén élő emberek drasztikus beavatkozása a környezetbe legalább olyan nagy jelentőséggel bír a tó kiszáradására nézve, mint a globális felmelegedés.
Dominóeffektus
A szerzőpáros a Journal of Geophysical Research című folyóiratban megjelent cikkében arra a következtetésre jutott, hogy a természetesnek mondható vízszintváltozás adott fázisában, amikor is a tó kisebb méretűre húzódott vissza, az emberi beavatkozásnak köszönhetően visszafordíthatatlanná vált a tó kiszáradása. A dominóhatásként leírt folyamat kezdetén a tó körül élő lakosság a visszahúzódott tó medrében és a tó egykori partjai körül fogott bele a földművelésbe és az állattenyésztésbe.
Az egykori szavanna és a tó medrében kinövő növények drasztikus lelegeltetés következtében azonban a helyi ökoszisztéma is teljesen felborult: a hiányzó növények immáron nem voltak képesek a földből és az atmoszférába visszaforgatni a megfelelő mennyiségű nedvességet ahhoz, hogy kialakulhassanak a monszunesők. A monszunesők hiánya miatt egyre radikálisabban kellett kihasználniuk a két nagy folyó, illetve a Csád-tó immáron utánpótlás nélkül maradt vizét: nemcsak követni kezdték a visszahúzódó tavat, de a folyókon hatalmas erőműveket, illetve öntözőrendszereket építettek ki. A megélhetéshez és mezőgazdasághoz szükséges vizet immáron a meg nem újuló vízforrásokból kellett biztosítani.
Kudarcra ítélt projektek?
Az egyik legnagyobb ilyen projekt kétségkívül a jó harminc évvel ezelőtt elindított Dél-Csád Öntözési Projekt. Az erőművel egybekötött öntözőrendszer az eredeti tervek szerint közel 700 négyzetkilométernyi mezőgazdasági területet látott volna el öntözővízzel – csakhogy jelenleg a megépített csatornák alig 7 négyzetkilométernyi területet látnak el vízzel.
A baj nem is a csatornák megépítésével volt: azt nagy beruházások révén, több száz kilométer hosszan sikerült kiépíteni, csakhogy mire elkészült a csatornahálózat, addigra teljesen leapadt a Csád-tó vízszintje. Kezdetben még nagyvonalúan bántak a lecsapolt vízzel: a csatornákba anélkül eresztették bele a tó vizét, hogy a célállomásokon kiépítették volna az öntözéshez szükséges berendezéseket. Így gyakorlatilag a Csád-tó vizét egyszerűen a sivatag nyelte el a 70-es évek közepén.
A hatalmas építkezések így egyelőre rossz ómennel kezdődnek. Pedig a négy „tulajdonos” ország most ismét egy nagy mesterséges beavatkozáson töri a fejét: a tervek szerint a Chari folyóhoz viszonylag közel eső Kongó folyóból kívánnak vizet pumpálni a Csád-tó egyik legfontosabb utánpótlását biztosító folyóba. Bár a négy ország által alapított Csád-medence Bizottság már összeszedte a megvalósíthatósági tervekre fordítandó 2 millió dollárt, sokan kétkedve fogadják a tervet. Ugyanis egyrészt hatalmas összegeket kellene fordítani a duzzasztó és az átemelő rendszerek kiépítésére, másrészt az alapvető probléma csak továbbtolódna más helyszínre, vagyis a Kongó folyó korlátlan kizsigereléséhez vezetne.
