Párizs megéri a sötétben ébredést, és a ferihegyi büfében kapható négyszáz forintos (fél liter!) ásványvizet. De megéri a bőröndcipelést is, a leizzadást, vagy éppen a sorozatos eltévedést. Az a baj az egynapos látogatással, hogy rengeteget kell utazni, miközben kapkodva szívjuk magunkba a levegőt és az életérzést, és tudjuk, hogy mindez nagyon kevés.
English? Anglais?
A Trocaderoig azért még el kell jutni. Sőt, mindenekelőtt Párizsba kell eljutni a repülőtérről, ami bonyolultabb, mint hisszük. Kezdve azzal, hogy, némileg megakasztja a turista lendületét, ha a gépen felejti az övtáskáját, benne pár lényeges dologgal – útlevél, telefon, pénz. Visszajutni kicsit körülményes, így szinte az első, Franciaországban töltött percben szembesülünk azzal, hogy a franciák nem tudnak – vagy nem akarnak – angolul beszélni, bár lelkesen segíteni szeretnének. Ez a kettősség továbbra is jellemző: a sztereotípiákkal ellentétben sokan megállnak és útbaigazítanak, de angolul annál kevesebben szólalnak meg. Azért van, aki sértődötten szól vissza, hogy ő nem beszél angolul, miközben egy afrikai lány leszáll a buszról, egy szórólaposztogató srác pedig kézségesen elkísér a következő metróig.
A párizsinak nevezett repülőtérről csaknem másfél óra a városközpont metróval és a HÉV-hez hasonló gyorsvasúttal. Ahogy megérkezünk a metró és RER-állomásra, egy csapásra szertefoszliik az addig dédelgetett szép, tiszta modern város képe. (És ez később még csak fokozódni fog.) Piros és kék szakadt és mocskos műbőr ülések váltják egymást, leülni azonban nem sikerül, mert csövesek alszanak és komor arcú munkásemberek néznek maguk elé, fehérek és afrikaiak vegyesen.
A metróállomások pedig rosszabbak, mint Kőbánya-Kispest. Mozgólépcső szinte sehol, lépcsők és alagutak vezetnek át a többi vonalhoz, eltévedni azonban jóval könnyebb, mint a Deák téren. Nem ritkán négy-öt metró találkozik egy csomóponton, és az is előfordul, hogy az átvezető út valahol az alagsorban fut, dohos falak és csövek között. Valószínűleg egy párizsinak ugyanilyen sokkoló élmény lehet a legtöbb budapesti metróállomás vagy éppen sötétedéskor a Keleti pályaudvar.
La mode parisienne/Majdnem-tavasz
Viszont megérkeztünk a francia fővárosba, bőrönd a csomagmegőrzőben, előttünk egy fél nap és egy egész város. És hogy mit tesz két nő, ha Párizsban jár? Természetesen kirakatokat néz, aztán be-betéved néhány boltba, tesztelni, tényleg olyan-e a párizsi divat, mint hírlik. És igen: olyasmi, mint itthon, csak valahogy még nőiesebb, még extravagánsabb – még franciásabb. Már meg sem lepődünk a színes nejlon térdharisnyák és a nadrágra húzott szoknyák láttán.
Azon inkább, hogy rengetegen sétálnak könnyű tavaszi cipőben, rövid szoknyában, tavaszi kabátban – miközben mi, a télből érkezők felszerelkeztünk sállal, vastag kesztyűvel is. Nem kellett volna: közel tíz fok van, a kávéházi teraszok tele vendégekkel – igaz melegítőgombák még vannak. Szükség is van rá, mert este, amikor a Trocadero egyik caféjában ülve nézzük a Szajna szemközti partján az Eiffel-tornyot, már hűvös van. Kezdjük érteni Adyt: mi is rajongunk.
Utazás Párizsba
Böngésszen a Start Utazás ajánlatai között!
A felszínen Párizs elsőre ugyanolyan, mint Budapest – leszámítva a nyelvet. Második pillantásra elvarázslóan más: a házak hasonlóak és mégsem, az utcákon a tömeg ugyanúgy áramlik, de mintha többet mosolyogna. Valahol a városközpontban vagyunk, ezért belevetjük magunkat a már említett nézelődésbe, de megfigyelünk mindent, nem csak a kirakatokat. Azt hiszem, ezt hívják multikulturálisnak: egy utcában legalább három nemzet étterme van a franciától a thaiig, nagyjából olyan arányban, ahogy az utcán az emberek. A házak többsége ötven-száz éves, de nem egy modern külcsínt kapott: látunk olyat is, amit üres pet-palackokkal és összenyomott konzervdobozokkal díszítettek fel. Amikor elfáradunk, beülünk egy hangulatos bisztróba, ebédelni, bár a választásunk korántsem franciás. A bifsztek mellé azonban mennyei salátát is hoznak, úgyhogy kiegyezünk. A hely neve – Carpe Diem – magáért beszél.
Jóllakottan a következő úticél a Szajna-part, aminek van a Duna-korzóhóz hasonló sétány-része is. Máshol. Az általunk látott folyópart-rész lehetne szebb is, viszont találkozunk akvarell- és Eiffel-torony-árusokkal. Innen látszik a Pont Neuf, a kilenclyukú híd is, bár egy részén munkagépek dolgoznak – igyekszem úgy állni, hogy kitakarjam. Sebaj, Szajna kipipálva.
Üvegpiramis és csicsa cukrászda
Hatalmas üvegablakkal csábít egy cukrászda, és meg sem próbálunk ellenállni. A téglalapalakú, de mennyei francia krémes és a csokigolyó közben útitársam felveti, hogy induljunk el gyalog a Louvre felé. Már tiltakoznék, hogy messze van, amikor kinézek és meglátom a tér nevét: Place de Louvre. Hm. Végül sétálunk és buszozunk is, mert az épületegyüttes hatalmasnak bizonyul. Egyútttal gyönyörűnek és lenyűgözőnek is. Fájó szívvel állunk a bejáratnál, de mivel minimum egy nap kell ahhoz, hogy végigjárjuk az összes termet, nem megyünk be.
Kívülről csodáljuk csak az üvegpiramist, azt a bejáratot, ami meglepően jól passzol a környezetébe, bár sokan tiltakoztak ellene. Aztán hátat fordítunk, és tovább sétálunk – táncolva – a Jardin de Tuileries felé. A hatalmas kert előtt áll egy kisebb diadalív, ami arról tudósít, hogy 1805-ben állították, amikor Napóleon dicsőséges hadserege elfoglalta Magyarországot. Vagy Budapestet. Meglepődünk. Aztán csak nem győzzük kapkodni a fejünket gömbre nyírt fák, a harmonikus szobrok és a már zöld gyep láttán. Pedig a fák még nem rügyeznek, de a tavasz már itt lappang. Nem csak turisták sétálnak itt, hanem helyiek is, de van aki csak sütteti az arcát a nappal egy-egy szökőkút mellett. Vagy eteti a kacsákat ugyanott.
Ekkor már jócskán délután van, már csak arra van időnk, hogy továbbsétáljunk, megnézzük a Concorde hatalmas obeliszkjét és a diadalívet. Majd ismét metrózunk, egészen a Trocaderoig, ahol is fáradtan egy kávézó teraszán végezzük. Előttünk egy pohár száraz fehérbor, a távolban az Eiffel-torony díszkivilágításban – ennyi volt un peu de Paris.
