A nagyszínpad császára kétséget kizáróan a sötét tónusú balladáiról ismert közel az ötvenéves Nick Cave, aki fél tíztől megmutatja, hogy még mindig nem hajlandó önmaga karikatúrájává válni. Még mindig releváns résztvevője a világ zenei körforgásának, mint azt legutóbbi (dupla) albuma, a zseniális Abattoir Blues / The Lyre Of Orpheus fényesen bizonyítja.
Az 1983-ban jobblétre szenderült, expresszív noise-rockban utazó Birthday Party egykori vezére azon túl, hogy az alternatív rockzene emblematikus alakjaként tizenhárom sötét tónusú, ám mégis felejthetetlen albummal örvendeztette meg rajongóit, íróként és filmszínészként is letette névjegyét az elmúlt két évtizedben. Zenekara, a Bad Seeds az évek során olyan figurákat tömörített, mint a (még a Birthday Partyból átmentett) hűséges gitáros, Mick Harvey, a korábban a Magazine-ban is basszusozó, filmzenéiről közismert Barry Adamson vagy éppen a – pont tavaly búcsút intő – Einstürzende Neubauten-főnök Blixa Bargeld.
A hátsó szegletében a világzenei színpadon Nick Cave-vel egy időben fél tíztől (amiért fölöttébb mérgesek is vagyunk) lép fel a Klezmatics, a világ legjobb klezmerzenekara. Ezt persze hangzatosnak tűnik így kijelenteni, de a kritika akkor is nagyjából egyetért ebben. Hogy miért, az nyilvánvaló: az együttes játékában az elképesztő virtuozitás az alap, ehhez jön a jiddis hagyomány mélységes ismerete, aztán a könnyedség, sok humor, s a legfontosabb: a páratlan nyitottság, mellyel saját zenéjüket és az egyébként is rendkívül sokoldalú teljes zsidó muzsikát még egyetemesebbé tágítják.
A csapat húsz évvel ezelőtt a klezmer-revival kezdetén indult, s azóta időről időre járatlan utakra lép. Többek között a Balkán, a Közel-Kelet és az európai népzenék felé, a dzsessz és a rock vagy éppen a hiphop és a salsa irányában, a klezmer tradíciókat minduntalan a reveláció erejével megújítva, de mindig tiszteletben tartva azt. A Brother Moses Smote The Water címmel nemrégiben megjelent lemezükön ezúttal a fekete spirituálék, a gospel szellemiségét ötvözik a klezmerével, s e kettő közelebb van egymáshoz, mint elsőre gondolnánk. A zsidó és az afroamerikai hagyományban ugyanis egyaránt megtalálhatók a szabadság- és munkásdalok, az áhítat, s ezt az alapvető hasonlóságot tárja fel a produkció.
A tavalyi esztendő egyik legnagyobb csalódása volt, amikor a Fishbone – európai turnéjának többi állomásával együtt – lemondta budapesti koncertjét, ám most itt a lehetőség mindent bepótolni! A kultikus kaliforniai brigád koncertje este 11-től egyértelműen a Sziget egyik legnagyobb bulija lesz. Pedig a több mint 25 (jelen esetben pontosan 26) éve működő zenekarok produkciója általában amolyan öreguras kis örömzene szokott lenni, nyugodt pilinckézés kedélyeskedő arcokkal (vagy ennél is rosszabb), a szaxofonos-énekes Angelo Moore vezette funk-punk-ska hibrid Fishbone azonban ebben sem egy átlagos zenekar. A jövő év elejére új albumot – addig meg egy online EP-t – tervező, jelenleg nyolc tagot (közte Moore mellett még egy alapítót, a basszeros Norwood Fishert) számláló Fishbone igazi élettere a mai napig a koncertezés, ahol mindenki szabadjára engedheti a felesleges energiáit: az eredmény általában egy fergeteges táncmulatság a színpadon és a nézőtéren egyaránt.
A Sziget hét napjának elektronikus zenei felhozatalából, azon belül is a Djuice Party Aréna egész éjszakás programjai közül talán leginkább a hétfői névsora legimpozánsabb: Tiga, The Hacker, Play Paul. Igazi “újhullámos” francia (típusú) techno. Tigáról (Tiga Sontag) egészen addig (sajnos) nem sokat tudtunk, amíg két évvel ezelőtt a szemfüles és felvilágosult, remekbe szabott DJ Kicks sorozatáról elhíresült német kiadó, a Studio K7 ki nem adott egy fullos mixlemezt az ő nevével fémjelezve. Pedig irdatlan zenei múltja van a fickónak: számos kollaboráció, saját kiadók egész hegye, megszámlálhatatlan lemezmegjelenés. Nagyon ízletesen visszafogott, vokális, technoid electrofunkja bizsergetően vaskos.
The Hacker (Michel Amato) sem tegnapelőtt kezdte. ’89-ben hasalt rá az electróra persze sokkal sötétebb irányokat kutatva, mint ahogy például a Duran Duran tette. Lett is az electróból hardcore technó, és a ’90-es évek eleji francia rave-ületben már meghatározó szerepet vállalt. Tovább mélyítette egyedi hangzását, amikor ráharapott a detroiti vonalra, Miss Kittinnel való találkozása és hosszasabb együttműködése pedig egyenesen a csúcsig röpítette.
Play Paulról, vagyis Paul de Homem-Christóról talán elég is volna annyit mondani csupán, hogy a Daft Punk-os Guy-Manuel de Homem-Christo fivére, és hogy a két alma nem esett épp messze egymástól: hamisítatlan párizsi acid technót gurít a fiú.
A Deadcode képviseletében Hot X és Coyote lesznek jelen.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
