Élet-Stílus

Keresztények és rasztafárik Etiópiában

„Én rász vagyok, maga engem nem szólíthat sir-nek!" Most aztán jó kis kioktatást kaptam a torzonborz öregembertől. Elmagyarázza: a sir a gyarmatosítók terminusa, egy büszke rasztafariánust kizárólag az amhara nyelvű „rász" szóval lehet megszólítani, hiába beszélünk mind a ketten angolul.

Etiópiában vagyunk egy Sasemene nevű kisvárosban, ahol több ezer jamaikai él már évtizedek óta. Ők az ötvenes években kaptak itt földet I. Hailé Szalasszié etióp császártól, amiért a világháború idején pénzgyűjtéssel és nemzetközi hírveréssel segítették az ország felszabadítását a hatéves olasz megszállás alól.

A meglehetősen nagystílű uralkodó – polgári nevén Rasz Tafari – ugyanis 1930-ban akkora médiacirkuszt rendezett a trónra lépéséből, hogy a jamaikaiak, akik akkor már egy jövendölés nyomán egy ideje várták, hogy felbukkanjon Afrikában egy „nagy fekete király”, konkrétan vallást alapítottak a tiszteletére. A rasztafariánusok hite szerint Hailé Szalasszié maga Isten, Etiópia pedig az új Jeruzsálem. Sasemene ugyan első látásra nem tűnik éppen az ígéret földjének – az ország többi városához hasonlóan lepusztult, poros, és lakóiból szinte süt a nyomor -, a reggae-életérzés tapintható jelei – a komplett rasztafári-templom, a sodort cigarettát szívó, loncsos hajú lakosok, a császár dicsőségét hirdető pólókkal telezsúfolt szuvenírszaküzlet – valami furcsa módon mégis kedvesek a szemnek.

Az elveszett frigyláda

Etiópiában egyébként a kulcsszó általában is a furcsa, vagy legalábbis a meglepő, a váratlan. Kevesen tudják például erről a koldusszegény, fekete-afrikai országról, hogy a világ második keresztény állama, hogy a középkorban szinte az európaival vetekedő civilizáció virágzott itt, és hogy az egyetlen ország a kontinensen, amelyet sohasem gyarmatosítottak tartósan. Az ország tele van 800-1000 éves kolostorokkal és a puszta sziklából rejtélyes módon kivájt, óriási, gyönyörűen faragott templomokkal, ahol az ősz szerzetesek készségesen mutogatják a néha-néha arra járó turistáknak a freskókat és a kézzel írt, középkori kódexeket. A látogatókat mindenütt szívesen fogadják, habár az egyik legszentebb helyre az egyetlen kijelölt papon kívül senki nem léphet be: az akszúmi székesegyház kertjében álló házikóban a helyiek hite szerint azt a bizonyos bibliai frigyládát őrzik, amelyet már Indiana Jones is annyit keresett.


Keresztények és rasztafárik Etiópiában 1

A különös hitvilág és a sajátos etióp kultúra az ország elszigetelt, hegyvidéki fekvésén kívül ambiciózus uralkodóinak is köszönhető, akik egyenesen Salamon királytól és Sába királynőjétől származtatták magukat. Az általuk egymás után felépített ősi fővárosokat – Akszúmot, Lalibelát, Gondart – mindenképpen érdemes végignézni, ha erre jár ember – illetve ha kellőképpen megedzette testét és lelkét a világ legrosszabb útjainak és legkényelmetlenebb távolsági buszainak elviseléséhez.
Jegyvásárláskor egyébként nem árt tisztázni, hogy ha buszunk például 5 órakor indul, az etióp vagy európai idő szerint értendő, ugyanis az etiópok sajátosan használják az órát: itt napkeltekor van 0, és délben 6 óra. Etiópiában ráadásul ma is egy ókori eredetű, 13 hónapos naptárt használnak, és az időszámításban hét és fél évvel el vannak maradva a világ nagy részétől, azaz jelenleg az 1997-es év vége felé járnak.


Keresztények és rasztafárik Etiópiában 2

Univerzális étel

Az etióp kultúra egyedülálló sajátosságait még napestig lehetne sorolni. A templomi szertartások például lenyűgözők: görög-keleti pópákra emlékeztető papok miséznek hófehér burnuszokba öltözött hívek előtt – a férfiak fején fehér turbán -, a vallási énekek repetitív, afrikai dallamait óriási dobokon kísérik, a falakról pedig afro-frizurás helyi szentek és angyalkák mosolyognak le.
A helyi gasztronómia is meglehetősen különleges. Az etiópok nagyon szeretik a nyers marhahúst – fűszeres mártásban vagy „natúr”, egyszerűen az étterem bejáratánál felakasztott fél marhából lekanyarítva –, és minden étkezés alapja (böjti napokon, azaz szerdán és pénteken is) az indzsera nevű helyi palacsinta. Utóbbi körülbelül 40 centi átmérőjű, és számos funkciója van: egyszerre köret, tányér, abrosz és evőeszköz, illetve az íze alapján még savanyúságnak is felfogható.

Ebéd után pedig nincs jobb egy autentikus kávészertartásnál. Az itteniek tudniillik a kávé nevű ókori etióp találmány legnagyobb szakértői. Hagyományosan a következő módon készül. A ház népe körülüli a kávéfőzéssel megbízott asszonyt, ő pedig először friss kávészemeket pörköl egy kerti grillsütőre emlékeztető alkalmatosságon, aztán ezeket egy nagy durunggal mozsárban porrá őrli, végül egy teáskannában bő vízben megfőzi. Az elkészült nedűt – amely így elkészítve a lehető legkevesebbet veszít eredeti aromáiból – apró pohárkákból kell tűzforrón felhajtani, egymás után három adagban. A legszebb, hogy az egész szertartás alatt tömjént füstölnek, így az etióp városok minden nap kora délután semmivel össze nem téveszthető kávé- és tömjénillatfelhőben úsznak.

Olasz hatás – ha maradtak volna

A hagyományaikra és dicső múltjukra büszke etiópok érthető módon kevésbé szeretnek a jelenjükről beszélni, amelyet sok tekintetben szintén a középkori jelzővel lehet a legpontosabban leírni. A történelem iróniája, hogy ami Etiópiában viszonylag modern, az nagyrészt az olasz fasisztáknak köszönhető.
„Igyunk egy makiátót a Merkatóban!” – mondhatjuk ma addisz-abebai ismerőseinknek, de olasz hatásokat nem csak a tejeskávé és egyes fővárosi kerületek elnevezésén figyelhetünk meg. Az országban szinte bármerre nézünk, érdekes – „fasiszta art deco” – stílusú középületeteket, valamint olyan hidakat és utakat találunk, melyeket az olaszok építettek, mi több: a fél országot is ők villamosították.


Az etióp hadsereg a 19. században többször is csúnyán megszégyenítette az Eritrea felől támadó olaszokat, Mussolininek mégis sikerült a második világháború idején néhány évre elfoglalnia az országot. Ekkor vezették be Etiópiában az úgynevezett infrastruktúrát, valamint olyan civilizációs vívmányokat, mint a ma csodálatos módon mindenütt megtalálható, eredeti presszógépek vagy a paradicsomos spagetti.
A megszállásnak több százezer etióp áldozata volt, egy helyi ismerősöm mégis úgy vélte, jobban járt volna az ország, ha egy kicsit tovább maradnak az olaszok…

Ajánlott videó

Olvasói sztorik