Hiába az igyekezet az egészségügy különböző szintjein, gyakran érzem úgy, hogy a dolgok egyre nehezebbé válnak.
Szóval: jelentés a „végekről”, egy VII. kerületi gyermekrendelőből.
A Covid szociális szempontból is jelentős változásokat hozott az életünkbe, és ezek nem mindig pozitívak: például divat lett a fotó utáni diagnózis.
Amit nem szeretek.
Ugyanis számomra fontos, hogy legyen képem a gyerek általános állapotáról, közérzetéről, sőt, szeretem személyesen őt meghallgatni arról, hogyan érzi magát – ez telefonon megvalósíthatatlan.
Ráadásul amúgy is szól az a telefon egész rendelési időben, időpontot, igazolást kérnek a rászorulók, ami rendben van, de mindez a gyógyítástól veszi el az időt, ráadásul zavaró. Noha az életem első huszonegy évét lényegében a vízben töltöttem, meglehetős csöndben, azért szeretek beszélni, és tudok többfelé figyelni, de van egy határ.
A beteg és a szülő, hozzátartozó megtisztel a bizalmával, megérdemli a teljes és csak rá irányuló figyelmemet, ami nehezen kivitelezhető a folyamatos adminisztráció mellett.
S érkeznek az olyan új elvárások, melyek nálam a „nem értem” kategóriába sorolhatók.
Két példát említek.
Na de hát még egy felnőtt se tudja, hogy ő maga mennyit vacsorál majd ma este! S ha tervez is valamennyit, a vége lehet több is, kevesebb is.
Bizony a kisbaba étvágya is változó. De hát akkor mi végre a kérdésfelvetés?
A másik példa: az óvodák és bölcsődék a mostanában gyakori RSV-fertőzésre hivatkozva azt kérik a szülőktől, hogy reggelente a szokottnál később vigyék be a gyerekeket, délután pedig a szokottnál korábban vigyék őket haza. Nem értem. Van olyan gyerek, aki 8 és 17 óra között nem kapja el a vírust, akkor viszont igen, ha már bent van hétkor, netán csak este hatra ér oda érte az anyukája? Ilyen kutatási eredmény tudtommal nem ismeretes.
Ráadásul gyerek bölcsődébe, óvodába kizárólag negatív teszttel vihető, és azt a tesztet az orvos adja ki vizsgálatot követően.
Épp gyermekgyógyászati továbbképző tanfolyamon vagyok, körbekérdeztem a nálam sokkal okosabbakat: senkinek sincs tudomása ilyen rendelkezésről, ráadásul még az ÁNTSZ-esek sem tudnak róla.
De hogy legyen valami pozitív a végére.
A minap hozta rendelésre az édesanyja, az asztal magasságát sem éri el, viszont talpraesett.
Azt kérdezi:
Doktor néni, jól emlékszem, hogy van a szekrényedben keksz?
Bizony jól. Gyömbéres, hozta a Jézuska, tényleg a szekrényben lakik, én meg lelkesen osztogatom, amolyan kekszes doktor néniként.
Az én barátocskám is kap egyet.
Ízlik neki, elfogyasztja, majd így szól: „Szerintem van még benne.”
Ráerősítek: „Valóban kettőt tettem félre pont neked!”
Széles, elragadó mosoly a jutalmam, valamint egy finom ölelés, olyan, amitől megoldódik minden, ami nem tökéletes.
