„Mit várunk Orbántól? Miről fog beszélni?”
A mellettem álló idős hölgy elmosolyodik. Még negyedóra van hátra az ünnepi műsor kezdéséig, de már kezdünk sűrűn állni a Nemzeti Múzeum lépcsőjével szemközti kiskörúti részen. Persze, hogy jó helyen szeretne állni ő is, ezért jött ki hamarabb – ahogy a körülöttünk álló kormánypártiak mind. Látni Orbánt, hallani Orbánt, erre vár itt már több ezer ember, és ne álltassuk magunkat, minden más csak körítés, a tánc, az operettsláger, még a Nemzeti dal is csak virág a kalapon. Ha tetszik: kötelező elem, mint akármelyik ünnepi műsor. De mi lenne ebben különös? Az égvilágon semmi. Elvégre a kormányfő két év után tér vissza Budapestre ünnepelni, talán azért is, hogy megmutassa az ellenzéki influenszereknek: kegyelmi botrány ide vagy oda, a Fidesz-tábor is szép nagy. Vagy a júniusi választás miatt jött?
Nincs időm ezen morfondírozni, mert jön a mosolygó hölgy válasza.
Hogy mondjon sok szépet. Én azt várom tőle. Hogy mondjon valamit, ami belül megmarad, ami kicsit megmelegít.
„Beszél-e majd a kegyelmi ügyről, Novák Katalinról?” – fűzöm tovább beszélgetésünket ezzel a terebélyes baromsággal. Hiszen miért akarna Orbán Viktor ezen a szép, napsütötte napon egy ilyen fekélyes sebbe nyúlni? Abba a sebbe, ami még mindig nem gyógyult be, és fájdalom nélkül még mindig nem tud még egy gyengéd fideszes kéz sem hozzáérni, nem, ez orbitális öngól lenne, persze, hogy nem fog róla beszélni – én is csak azért dobom be, mert kíváncsi vagyok a reakcióra, arra, hogy lehülyéz-e a Fidesz-szavazó hölgy, esetleg önmarcangolásba kezd, és nekifutunk az előttünk álló 13 percben feltépni a kegyelmi botrány sebeit, és végigelemezzük az ügyet Balog püspökig felmenően.
Csupán egy fáradt legyintés lesz a válasz.
„Ugyan, hol van az már? Kit érdekel már a kegyelmi ügy? Minek beszélni róla, ha egyszer vége? Nem ezért jött ide senki.”
Így állunk, kegyelmi ügy: volt, nincs. Legalábbis itt a Fidesz-szavazók karéjában, akik többnyire idősebb, illetve középkorú állampolgárokból kerülnek ki, igaz, a verőfényes napsütésben el-elgrasszál előttünk egy-két olyan alak is, akik mintha csak Tiborcz István mellől szálltak volna ki egy milliós luxusterepjáróból. Késő harmincas NER-hipszterek is megsétáltatják magukat a szavazótábor átlagemberei közt, de látunk fiatal társaságokat is, akik ruhájuk alapján még nem fészkelték be magukat a rendszerbe, úgy tűnik, egyelőre még csak szimpatizálnak vele, és persze családok is jönnek meghallgatni a kormányfőt, kisiskolás gyerekekkel.
Lassan félórája át tart a kötelező ünnepi műsor, ami valakit olyan történelmi hangulatba hoz mellettem, hogy a színészekkel énekli a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországot, és amikor Orbán Viktor pontban 11 órakor a mikrofonhoz sétál, már heringmódjára állunk egymás mellett, és figyeljük, merre veszi az irányt az idei ünnepi beszéd.
Megelégszik-e Orbán a tavalyi, Kiskőrösre kihelyezett irodalomóra-hangulattal, esetleg lesz benne most politika is?
Mint azt már tudjuk, főképp az lett benne, brüsszelezés és árulózás, szuverenitás, magyar jellem, magyar élet. Az elején persze volt egy kis történelemóra a kulturált és elegáns magyar forradalomról, a Várba sétáról, ami az első Békemenet volt Orbán szerint – ahol én álltam, ennél a pontnál olyan nevetés tört fel, hogy tapsot is kapott a poén. Aztán ráfordultunk Brüsszelre, hogy a miniszterelnök irányba állítsa táborát a júniusi EP-választás előtt. Olyan sokszor mondta el már eddig is a gyökértelen, ármánykodó baloldalról, illetve a saját hazájával mély érzelmi és szellemi azonosságban élő jobboldaliakról szóló mantráját, hogy ezt most nem is részletezném hosszan, tudósításunk elolvasható.
Nem is ez a fontos most, hanem a hatás, hogy hova ment le a beszéd – erről beszélgetek már fél 12 után kicsivel egy középkorú férfival, aki arra vár a Kálvin téri árkádok alatt, hogy oszoljon kicsit a tömeg, és nyugodtan elindulhasson haza.
Jó volt, nagyon jó volt. Tudja, én azt szeretem benne, hogy egyenes, amit mond. Ahogy Orbán beszél, azt mindenki érti. Nincs mese, kristálytiszta. Én ezt szeretem a legjobban benne. Ha tehetem, meghallgatom.
„Miről szólt a beszéd?” – kérdezem a férfit, mintha egy idegesítő tanár lennék, de ő szerencsére veszi a lapot, és beleáll a játékba. Gondolkodik a válaszon egy kört, csak aztán mondja:
Szerintem arról, hogy élni és élni hagyni. Erről beszélt.
Meglepődöm. Nekem eszembe sem jutott volna ez. Olykor kifejezetten durvának és agresszívnek hallottam Orbán beszédét, az árulós részt különösen.
„Komolyan?”
„Szerintem igen. Hogy mi, magyarok szeretnénk úgy élni, ahogy mi, magyarok élünk. És mások meg éljenek úgy, ahogy élni akarnak. Ebbe nem beszélünk bele, és nekünk se szóljanak bele. Szerintem végig erről beszélt a miniszterelnök. És igaza van.”
Kettőt sem pislantok, máris az ukrajnai helyzetnél vagyunk, mert ott az történt, hogy „nem volt észnél az ország vezetője, és belevitték egy háborúba”, aminek következtében tönkrement az ország, korcsoportok tűnnek el az országból. Megint nem jutok szóhoz, máris Tarlós Istvánnál tartunk, mert beszélgetőtársam azt mondja, hogy ő, amióta csak szavaz, mindig ugyanazt látja: amit felépít a jobboldal, azt a baloldal lerombolja. Jut eszembe erre: az Orbán-beszéd központi eleme volt a csupán követ törő baloldali, és a követ törő, de abból katedrálist építő jobboldaliak különbsége. Szép kis szembeállítása a különböző értékrendű embereknek, de most sincs időm sóhajtozni, már Németországban vagyunk. „Dolgoztam kinn, éltem Németországban, már rég nem az a hely, mint régen. Lefele mennek, ez az igazság, sajnos. Úgy van, ahogy a miniszterelnök mondja. Ez a baj.”
Azzal búcsút int, elindul haza.
Tőlünk pár méterre a Kálvin téren fekete molinó üti arcul az egyszeri Fidesz-szimpatizánst, sokan meg is állnak, odamondják a magukét annak a tucatnyi fiatalnak, aki a feliratot tartja:
Petőfi a polgári társadalomért harcolt! Orosz szurony döfte halálra! Le a feudalizmussal! Le az orosz szövetséggel!
Az elsétáló, felháborodott fideszesek nem értik, miért kell összemosni a jelent és a múltat – mintha a miniszterelnök fél órán keresztül nem ugyanezt csinálta volna a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
A molinó előtt Puzsér Róbert áll, a feliratot tartók körül pedig rendőrök, mert korábban atrocitás érte a Puzsérhez kötődő Sétáló Budapest aktivistáit. Egyikük azt mondja nekem a metrólejáró előtt, hogy ez csak értékrendi kiállás, nem készülnek politizálni, viszont – teszi hozzá – hamarosan kávézót nyitnak Ferencvárosban, a helyet már fel is újították, ott lesz Puzsérék szellemi központja.
A villamosmegállóban régi szomszédomba botlok. A most is csupaszív asszony panaszolja, hogy hiányolja a lépcsőházi összefutásokat, én meg mondom, hogy hát igen, a költözés, miegymás, ezer éve, de pont emiatt milyen jó, hogy épp most, épp itt, ugye?
„Én ugye fideszes vagyok” – mondja ő.
Ezt mondjuk már kitaláltam, de hát akkor lássuk, miből élünk!
„És hogy tetszett a beszéd?”
„Jó volt. Mindig jó. Feszes és erős: egy igazi beszéd.”
„Nem volt kemény?”
„Kemény? Én inkább szépnek mondanám. Úgy sütött, mint a nap! De azt mondja el: magának hogy tetszett? Szerette? Miért is volt kemény?”
