Mottó: „A felesleges törvények gyengítik a szükségeseket.” (Montesquieu, francia filozófus)
∗
Úgy hiszem, Orbán Viktor nem csak Montesquieu sorait nem olvasta, de a jogi egyetemről is sokat hiányozhatott, hogyha még mindig azt hiszi, attól nem lesz itt többé „pedofil” bűncselekmény, ha szigorítanak a törvényeken. Ha nem így lenne, nyilván nem mondta volna a parlamentben, hogy
a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményekért elítélteknek a büntetést le kell tölteniük, nincs kibúvó, kedvezmény, feltételes szabadság, kegyelem.
A bíróságokat meg arra kérte, hogy a folyamatban lévő ügyekben is erre tekintettel hozzák meg ítéleteiket.
Értem én, hogy látványosabb és „népszerűbb” belepiszkítani a Btk.-ba meg az Alaptörvénybe, mint végiggondolni azt, mi is valójában az állam felelőssége a gyermekek érdemi védelmében. Azt viszont a bírák nevében is kikérem magamnak, hogy a kormányfő „megkérje” a bíróságokat, milyen ítéleteket hozzanak.
De térjünk rá e dolgozat igazi témájára, a „pedofil” bűntettekre és azok bizonyítási problémáira.
Az már sokszor – mégis úgy tűnik, nem elégszer – elhangzott a jogászoktól, hogy a „pedofília” szó nem szerepel a Büntető törvénykönyvben. Ez a szó egyfelől orvosi, másfelől köznyelvi kifejezés.
A pedofília (a görög gyermek és szeretet szavakból) a serdülőkor előtti gyermekek iránti szexuális vonzalom, amelyet a pszichiátria mentális betegségnek minősülő parafíliaként tart számon. A bűnelkövetőket megkülönböztetik aszerint, hogy ténylegesen pedofilok, vagy valamilyen más okból követték-e el tettüket. Az utóbbi kategóriába tartozó személyek rendszerint opportunista módon választják ki áldozatukat, tetteik okaként pedig a stressz, párkapcsolati problémák, alkoholos vagy kábítószeres befolyásoltság említhető. Nem minden pedofil molesztál gyermekeket, erről a csoportról azonban meglehetősen kevés ismeret áll rendelkezésre.
És hogy mennyi zavart okoz egy tisztázatlan kifejezés használata, arra Erdélyi Ákos, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kriminálpszichológiai Tanszéke tanársegédjének javaslata is rámutat: „szorgalmazom egy olyan gyakorlat megszilárdulását, amelyben a pedofília fogalmát tisztán klinikai vonatkozásban alkalmazzák, a jog- és rendészettudomány pedig a molesztáló terminust alkalmazza az elkövetői kör tipizálásakor.”
Igazán kár, hogy az ATV vezetői nem olvasták az említett cikket, akkor talán Somos András, a népszerű – de „pechére” jogász végzettségű – műsorvezetőjük még mindig ott dolgozhatna, elmagyarázva mindenkinek ugyanazt, amit Erdélyi Ákos leírt. A Btk. „a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények” című fejezetében számos bűntettet felsorol. Ezek között szerepelnek a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűntettek is, így
- a szexuális kényszerítés és a szexuális erőszak súlyosabban minősülő esetei,
- valamint a szexuális visszaélés.
Ugyanakkor számos más bűncselekmény is szerepel ebben a fejezetben, például
- a kerítés,
- a prostitúció elősegítése,
- a kitartottság,
amiket a köznyelv sem sorol a „pedofília” amúgy tisztázatlan fogalmához. A törvény – a sértettek kíméletét szem előtt tartva – a felnőtt sértettek sérelmére megvalósított szexuális kényszerítés, a szexuális erőszak és a szeméremsértés alapeseteiben a büntetőeljárást úgynevezett „magánindítvány” előterjesztéséhez köti. Vagyis, ha a felnőtt sértett nem akarja, akkor nem lesz az ügyből büntetőeljárás.
Amikor a nyomozóhatóság nem ismeri fel, hogy a hozzá érkezett bejelentésben nem csak olyan bűncselekmény szerepel, amely magánindítványhoz kötött, hanem mellette van közvádra üldözendő bűncselekmény is, ami miatt a hatóság köteles (lenne) eljárni. Mivel a szexuális abúzusok nem kis része családon belül történik, sokszor a kiskorú gyerek szeme előtt, de a sértett (például a gyerek anyja) – általában félelemből – nem tesz magánindítványt, könnyen elsikkad a kiskorú veszélyeztetésének amúgy 1-től 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett – közvádra üldözendő – bűntette.
De lépjünk tovább. Dr. Garai Renáta PhD-értekezése a kapcsolati erőszakot vizsgálva foglalkozik a bírói mérlegeléssel, ezen belül a közvetett bizonyítékok szerepével. Idézem: „A hozzátartozók sérelmére elkövetett bűncselekmények és azok bizonyítása az áltagostól eltérő gondolatmenetet igényel. Ezeknél az eseteknél nincs tettenérés, a közvetlen tanúk maguk is családtagok, a sértettek nem fordulnak orvoshoz és nem (vagy csak későn) kérnek segítséget. Szinte nem találni olyan ügyet, ahol ne lennének közvetett tanúk, ezért a bizonyítási eljárás során nekik van kitüntetett szerepük, nem feltétlenül a sértetteknek (mentességi jog, félelem az újabb bántalmazástól, kiszolgáltatottság).”
A tanulmány idézi Frech Ágnest, a Fővárosi Törvényszék volt kollégiumvezetőjét is, aki hasonlóan gondolja:
Nem baj, ha nincs orvosi látlelet, mert lehetnek rokonok, ismerősök, akik látták rajta a sérüléseket és tanúskodnak mellette. A sértett beszél az erőszakról a szomszédjának, a barátnőjének, a családtagoknak, akik majd tanúként vallomást tesznek a rendőrségen, bíróságon. (…) Senkit ne tartson távol a feljelentéstől az, hogy nincsen okirati bizonyítéka, nincs fényképe vagy éppen látlelete a sérülésről. Ettől még a törvény, a rendőrség, a bíróság ugyanúgy mellette áll.
Mindezek ellenére sajnos nem ritka az olyan eset, amikor a rendőrség hajlamos lebeszélni a sértettet az eljárás megindításáról, mondván, ezt nehéz lesz bizonyítani, hosszú és bonyolult lesz az eljárás, hozzon előbb látleletet – holott ez utóbbit például a nyomozóhatóság hivatalból is intézhetné.
De mi a helyzet, ha a szexuális erőszaknak közvetett tanúi sincsenek, csak egy sértett állítása áll szemben egy tettes tagadásával? 2012-ben fejeződött be jogerősen az öt éven tartó úgynevezett „Zsanett-ügy”. A 23 éves E. Zsanett következetesen állította, hogy öt rendőr 2007. május 4-én hajnalban egy közúti ellenőrzéskor megállította őt Budapesten, egy sötét mellékutcába vitték, majd ketten megerőszakolták, amit három társuk végignézett, végül hazakísérték, és még 20 ezer forintot is elvettek tőle. A rendőrök mindvégig következetesen tagadták a bűnösségüket. A hosszú fordulatos eljárás során még Zsanettet is megvádolták hamis váddal, ezt az eljárást időközben felfüggesztették. Az elsőfokú bíróság bűncselekmény hiányában, a másodfok – helyesen – bizonyítékok hiányában mentette fel a rendőröket.
A Büntetőeljárási törvény (Be.) sorolja fel a bizonyítás eszközeit. A bizonyítékokat a bíróság szabadon mérlegeli, a bizonyítékok között nincs „rangsor”. Amiről leginkább érdemes itt szólni, azok a tanúvallomások és a szakértői vélemények.
Az új Be. a tanúvallomásokat illetően jelentős változást hozott az előző törvénnyel szemben. 2018 előtt, ha a tanú a tárgyaláson – a törvény alapján – megtagadta a vallomástételt (például azért, mert a terhelt a hozzátartozója volt), nem lehetett a tárgyalást megelőző (nyomozati), vagy egy másik ügyben tett vallomását felhasználni. Vagyis a bíró elolvasta a tanú nyomozati terhelő vallomását, de azt bizonyítékként nem vehette figyelembe. Az új Be. ezt a tilalmat megszüntette, azaz hiába tagadja meg a tanú a tárgyaláson a vallomástételt, a korábbi vallomása (mint okirati bizonyíték) bizonyítékként felhasználható. Tehát, ma már egy bíró a bizonyítékok mérlegelésekor hivatkozhat egy korábban tett vallomásra is.
A gyermekek sérelmére elkövetett szexuális abúzusok elbírálásánál kiemelkedő jelentősége van a szakértői véleménynek. Nem mindegy ugyanis, hogy a meghallgatott gyerek valóságos élményről számol be, vagy esetleg betanították. Ennek eldöntése pszichológus szakértői feladat.
Ha egy gyerek le tudja rajzolni, ami vele történt, abból lehet tudni, hogy élmény-e. Át kell törni azt a nagyon erős gátat, ami megpróbálja a tudatalattiba lenyomni a traumatikus élményeket, és ha ezt sikerül megnyitni, utána minden ismétlés segíti a feldolgozást, és ez már az öngyógyítás része
– fogalmaz a már említett tanulmányban a szakértő, aki előadta azt is, hogy, amikor a gyerekek félnek és nem merik megszegni az apának tett ígéretet, nem mondják, hanem mutatják, hogy mit kellett csinálni.
A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor két pszichológus ellentétes következtetésre jut. Ez történt – az egyébként teljesen más bűncselekmény miatt indult – úgynevezett „Sófi-ügyben”. Az egyik szakértő szerint történt szexuális bántalmazás, a másik szerint ilyen nem történt.
Ha a szakértői vélemények között ellentmondás van, azt a bíróság úgy próbálja feloldani, hogy a szakértőket egymás jelenlétében hallgatja ki. Ha ezzel sem sikerül feloldani az ellentmondást, újabb szakértőt lehet kirendelni. Az újabb szakértő feladata, hogy kimutassa, mi az oka az ellentétnek, valamelyik szakvéleményt ki kell-e egészíteni, vagy szükség van-e újabb szakértő kirendelésére. Annak érdekében, hogy a vizsgált személy – legyen az gyerek vagy felnőtt – bármit bizalommal mondhasson el a szakértőnek, a törvény úgy rendelkezik, hogy az ott elhangzottakat – ellentétben a tanú korábbi vallomásánál írtakkal – soha nem lehet bizonyítékként felhasználni.
Ha a szakértőkkel végül nem sikerül dűlőre jutni – és nincs egyéb meggyőző bizonyíték, akkor születik a „nem tudom” ítélet, vagyis a bizonyítékok hiányában történő felmentés. És nem azért, mert a bíró – ahogy azt ma oly sokat emlegetik – „pedofil-simogató” lenne, hanem azért, mert „a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni.”
Ahogy ezt Diós Erzsébet, a Fővárosi Törvényszék egyik legjobb egykori büntetőbírája megfogalmazta:
A bíró meggyőződése soha ne legyen erősebb, mint a bizonyítékok ereje. Mindegy, hogy mit gondolok, hogy azt gondolom, hogy elkövette. Ha minden bizonyítékot begyűjtöttem, amit lehetett, akkor vegyem tudomásul, ha a bizonyítékok nem elegendők. (…) Ne akarjon a bíró az isten ostora lenni.
