Ha úgy vesszük, ennek a történetnek a kulcsszereplője Pablo anyja, Grisnery Sepúlveda. Ha ő nem dönt villámgyorsan, akkor minden másként alakult volna. Az asszony egy elképesztően vidám teremtés rengeteg göndör fekete hajjal, igazi latin temperamentummal – gitározik, énekel, imádja a férjét, a családját és a társaságot. Mellesleg ápolónő egy kórházban. Ez a szakma tökéletesen illik hozzá, hiszen az a fajta asszony, aki már a puszta lényével, a sugárzásával is képes gyógyítani.
Grisneryt a világon minden a hazájához, Chiléhez kötötte. Harmincéves volt, amikor a történelem szeszélye – plusz a kiszámíthatatlan véletlenek szériája – mégis egy újpalotai paneltelepre vetette. Meg az újpesti cérnagyárba, betanított munkásnak. Húsz évet töltött itt el úgy, hogy a gyerekeinek, a fiainak, de senki másnak sem beszélt arról soha, mi minden történt vele, mi mindenen ment keresztül. Most már nem is tudná elmesélni, mert pár évvel ezelőtt Chilében meghalt.
A temetésén a felnőtt gyerekei megdöbbentek azon, hogy anyjuk milyen sok mindenért küzdött, halála után egy civil egyesület fel is vette a nevét, és csak ott derült fény sok mindenre a múltjából.
– Pablo, maga ismerte az apját?
– Haloványan emlékszem rá. Még nagyon kicsi voltam, hároméves voltam, amikor Pinochet emberei szitává lőtték az utcán, Santiagóban.
– Ezt mikor tudták meg?
– Több évtizeddel a halála után, már itt Magyarországon vált bizonyossá, hogyan és mi történt. Akkor még élt néhány szemtanú. Addig az anyám és vele együtt mi, gyerekek is, végig vártunk rá ott Újpalotán. Egyfolytában útra készre csomagolt bőröndökkel. Minden évben azt mondogattuk: jövőre együtt leszünk apával Chilében.
A nem sokkal korábban felépült újpalotai lakótelep egyfajta gettó volt, ahová a hetvenes években a Kádár-rendszer befogadta a gyilkos katonai junták országaiból menekülő latin-amerikaiak egy részét. Csupa traumatizált, szeretteiket és korábbi egzisztenciájukat elveszített család, főleg chileiek, de akadtak közöttük paraguay-iak, argentinok és persze „őslakos” magyarok is. Az élet egyfolytában a remény és a feladás mezsgyéjén hullámzott, egymás támogatásából, alkalmanként egymás jóllakatásából, sűrű szomszédolásból állt. A összes gyerek ebben a spanyol nyelvű közösségben nőtt fel. Ahol – ez valamiféle néma közmegegyezés volt – az ő jelenlétükben, ugyanúgy, mint Grisnery családjában, a felnőttek soha nem hozták szóba a múltat. Nem volt szokás.
A túlélés egyik bevált módszere a tagadás vagy éppen a hallgatás, az biztos.
Grisnery három műszakban dolgozott a cérnagyárban, ezért Pablo már első osztályos kisgyerekként, hatévesen is maga hozta-vitte a kisöccsét, Ignaciót a lakótelep bölcsődéjébe. Mivel rajta kívül egy jó darabig senki sem beszélt jól magyarul, tízévesen már ő intézte a család dolgait, vagy éppen az anyját kísérgette a hivatalokba. Tolmácskodott, fordított, okiratokat töltött ki, beadványokat fogalmazott. A család lényeges kérdéseiben már gyerekkorában is szava volt. Míg anyja a gyári műszakban dolgozott, ő látta el a kicsit, ő vigyázott otthon mindenre.
Okos, érett srác lett belőle. Egy tíz-tizenkét éves férfi.
A túl korán jött felelősségérzet persze több irányba is tudja formálni az embert. Ő mindenesetre elég hamar elkezdett pénzt keresni. A csillebérci úttörőtáborban először ifi tolmács, majd tizenöt évesen vezető tolmács lett, ezt a fontos posztot hivatalosan csak nagykorúak láthatták el, de a jóakarói ezúttal szemet hunytak. Jól jött az a kis mellékes az újpalotai háztartásba.
Grisnery Sepúlveda volt a chilei kolónia lelke. Hozzá jártak fel az asszonyok, ha egy kis fecsegésre vagy nevetésre vágytak, a gyerekek, ha egy igazán jót akartak enni, mindig ő volt a latin házibulik királynője, továbbra is szeretett táncra perdülni meg énekelni és remek sütiket tálalni. Idővel – úgy-ahogy – magyarul is megtanult, az újpesti gyárban is akadt jó pár barátnője.
Pablo közben kiválóan teljesített az iskolában, a magyar és a történelem volt az erőssége, helyi tanulmányi versenyek győztese is lett. Kitüntetéssel érettségizett. Magasra nőtt, hosszú göndör haját hátul összefogva viselte, le se tagadhatta volna latin származását. Nem is akarta soha, úgy gondolta, ő chilei és kész. Akkortájt, a nyolcvanas években, viszonylag kevés külföldi élt Magyarországon. Fájt neki, ha, nyilvánvalóan a külseje miatt éppen őt szúrták ki a bolti kasszánál motozásra, fájt, hogy olykor kapásból lekezelték, de annyit azért mindig tudott, hogy, amikor megszólalt azzal az akcentus nélküli, kivételesen választékos magyarságával, akkor békén hagyták. A szája volt az ő komoly esélye. Sok-sok helyzetben meg kellett küzdenie ezzel.
A kilencvenes években, Pinochet bukása után munkához látott a chilei Parlamenti Tényfeltáró Bizottság, hogy kiderítse a hajdani több ezer áldozat eltűnésének, megkínzásának, meggyilkolásának összes körülményét, és a családtagoknak erkölcsi kompenzációt adjanak. Ha ugyan az ilyesmi egyáltalán lehetséges.
Korrektül, szépen, demokratikusan hangzik ez.
Csakhogy kissé elhúzódott a dolog. Vagy harminc évig. És még most sincs vége.
– Mi aztán bírósági ügyet csináltunk ebből, a családunk az életét tette fel rá. Bepereltük a chilei államot – mondja Pablo.
– Az államot? – kérdezem meglepetten.
– Igen. Apámat, aki különben bányamérnöknek tanult, de mindenekelőtt baloldali aktivista volt, 75-ben végezték ki, tőrbe csalták az utcán. Mikor meglátta az állambiztonságiakat, futni próbált a nyitott szandáljában, de nem sikerült elmenekülnie. Ez derült ki a vizsgálatból. Ma sem tudjuk, hol kaparták el. Ez ötven éve történt, azóta Chilében jöttek-mentek a jobb- és baloldali kormányok, de a hadseregnek a még mindig befolyásos emberei ott maradtak a hatalom közelében. Nem érdekük sem a beismerés, sem az erkölcsi jóvátétel. A szembenézés a múlt bűneivel még államszinten sem megy könnyen. Nem ismerős ez magának?
Nyelek egyet.
– Az állam, mint alperes elmarasztalása a mi esetünkben csak három éve történt meg a Legfelsőbb Bíróság ítéletével. Rengeteg idő kellett hozzá, hogy megnyerjük a pert – teszi hozzá Pablo.
– Ötven év? Ezalatt számos tanú, sőt, az elkövető is meghalhatott.
– Nem kell csodálkozni. Itt van például Victor Jara, ez a híres énekes, dalszöveg-író és filmes, a nevét még ma is ismeri minden gyerek Chilében. Őt már hetvenháromban meggyilkolták, előtte péppé verték a két kezét, aztán közel negyven golyót eresztettek bele, de a pere csak most, pár hónapja ért véget.
Grisnery Sepúlveda még megélte a férje erkölcsi igazságtételét, igaz, már Chilében, ahová közel húsz év újpalotai létezés után tért vissza a kisebbik fia érettségije után. Ezt megelőzően utoljára akkor látta imádott hazáját, amikor 19 évvel korábban, több hónapos terhesen, a juntától rettegve és az életüket féltve, menedékjogot kért az ottani kolumbiai nagykövetségen.
„Te miért tartasz az anyáddal Chilébe?” – kérdezték sokan Pablo öccsét. – „Hiszen te már itt születtél Magyarországon, te magyar vagy!”
„Itt születtem, de Chilében fogantam meg” – válaszolta erre mindig.
Pablo maradt. A közgazdasági egyetemre jelentkezett, ahol pénzügyi menedzsment és francia szaknyelvtanár diplomát szerzett. Utána 10–15 éven át a banki-pénzügyi szektorban dolgozott, később váltott, jelenleg az emberi erőforrások a szűkebb szakmája. Saját vállalkozása van.
De menjünk csak vissza egy kicsit azokhoz a bizonyos véletlenekhez, amelyek nélkül az élet valószínűleg kiszámíthatóbb, de talán unalmasabb is lenne.
Miközben Pablo még gimnáziumba járt, tőle sok-sok ezer kilométerre, valahol Havannában egy lány éppen koncertre készült menni a húgával. Vagy éppen salsázni indult a barátaival. Esetleg egy Castro-beszédet hallgatni. De ez mindegy is. A lányt Carinának hívták, csinos volt és nagyon okos, igazi karibi temperamentummal élte az életét, falta a kultúrát, és mint mindenki, istenítette a hazáját és Castrót. Mivel kiváló tanuló volt, ösztöndíjat nyert a kubai államtól, és a baráti-elvtársi Magyarországra jöhetett tanulni. Szegedre került, gyógyszerészeti szakra.
Mikor egy latin házibulin először meglátta Pablót, az tűnt fel neki, hogy ez a fiatalember sohase mosolyog. Hogy olyan nagyon komoly meg kicsit szomorú még a tekintete is. Carina nem ilyen fiúkhoz szokott, és ez a komolyság – furcsa módon – rögtön megtetszett neki. Egymásba szerettek. Nem sokkal ezután pedig megtörtént a magyarországi rendszerváltás, ami mindent eldöntött, még ennek a szerelemnek a sorsát is. Mert Castro szemében Magyarország meg Kelet-Európa többi rendszerváltó országa ezentúl az imperialistákhoz tartozik, tehát minden kubai állampolgárnak, így az ott tanuló diákoknak is haladéktalanul vissza kell térniük Kubába, nehogy már megfertőződjenek.
Carinának akkor még fél éve volt hátra az államvizsgáig. Hiába kérvényezte a kubai követségen, hogy legalább addig maradhasson, nem engedélyezték neki.
Ekkor elhatározták Pablóval, hogy azonnal összeházasodnak, hátha így sikerül Magyarországon, vagyis együtt maradniuk. De ehhez is a kubai kormány engedélye kellett. Nem kapták meg.
Az „illegális” esküvő mégis megtörtént, s ez megpecsételte a pár sorsát. Előtte még Pablo komolyan Carina szemébe nézett és ezt mondta:
Tudod, hogy nem vagyok kubai, én chilei vagyok. Nem ismerem a linkséget. Ha összeházasodunk, annak egy életre kell szólnia.
Carina megölelte a párját.
Az útlevelét nem kapta vissza, státusza hontalan lett, disszidensnek, hazaárulónak tekintették, sehová se utazhattak, egyfolytában rettegtek a kubai állam retorziójától. De Carina letette az államvizsgát, gyógyszerész lett.
Két remek fiuk született, különböző sportágakban ifjúsági magyar bajnokok, ma már mindkettő harminc körül jár. Alejandro alkalmazott matematikus és közgazdász bankszakember lett, saját vállalkozása van New Yorkban, Antonio pedig orvos Budapesten..
„Én hálás vagyok ennek az országnak Nem mindenki fogadott el könnyen, de végül is közel ötven éve élek a második hazámban. Itt születtek meg a céljaim. Itt a családom. Itt van szinte mindenem. Én sokáig chilei öntudattal és daccal reagáltam minden provokatív, megkülönböztető megnyilvánulásra, különösen, ha jöttment migránsként tekintettek engem. Most ugyanolyan hévvel, de magyar emberként háborodok fel vagy reagálok ilyesmire, bárkitől is hallom és bárkit is érint” – mondja Pablo.
Pablo mostanra sokat változott. Sokat enyhült az az örökös keménysége, ami gyerekkorától jellemző volt rá. Ami engem illet, én sokkal inkább maradtam kubai, mint magyar. Az akcentusom is erős, de elsősorban a mentalitásra gondolok. Az átlag magyar, ha mondjuk citromok potyognak az égből, azt mondja, jaj, de szörnyű, be fog törni a fejem, most mi lesz? Képtelen vagyok megszokni ezt a negativizmust. Teljesen idegen nekem. Én Kubában nőttem fel, ahol még a mindennapi túlélésért, mindig mindenért meg kell küzdeni, tehát én azt mondom: Ó, citromok? Akkor készítek belőlük egy jó limonádét. Az ember, igenis hoz egy döntést, aztán megy és megcsinálja. És nem sajnáltatja magát, ha mégse sikerül
– fűzi hozzá Carina. „Viszont engem is minden ideköt. Jobban ismerem ezt az országot, mint Kubát, hiszen az életem sokkal nagyobb részében éltem Magyarországon. Itt van az a néhány ember is, akit akár éjszaka is felhívhatok, ha olyan bajom van.”
Ennek a párosnak mindenképpen sajátos a helyzete. Húszéves koruk óta, minden családi minta nélkül kellett kialakítaniuk a saját életüket. Tizenévesen leszakadtak a szüleikről, nem volt a közelükben sem egy nagybácsi, sem egy nagymama, aki jó tanácsokkal látta volna el őket, és később sem akadt senki, aki a kezüket fogta volna. Nem kaptak polgári nevelést, átvehető értékrendet, mindketten sokat küszködtek a szegénységgel és az idegen mivoltukkal. Korán váltak szülőkké, ezért mindig ők voltak a legfiatalabbak az iskolai szülői értekezleteken is. Soha nem volt példaképük, atyai jó barátjuk a közelben, amikor éppen rossz döntéseket hoztak, mindig a saját kárukon tanultak.
Ugyanakkor, ezáltal nyilván több élettapasztalatot szereztek, mint bárki a korosztályukban. Ahogy Pablo mondja:
Elmúltunk ötvenévesek, szóval mi ketten együtt, mondjuk összesen száz éve gyakoroljuk azt, hogyan kovácsoljunk a hátrányból előnyt.
Egy kétfős nagycsapat.
