A félelem fura kis állat a kertben. Sajgás a csontban, belső bizsergés. Léptek halk roppanása az avarban. A tenyér izzadt és szoros fogása a lenémított telefonon.
Azért megyünk Ásotthalomra Mohos Márton fotós kollégámmal, mert olvastuk a hírekben, hogy ezen a szakaszon „a határvédelem összeomlott” – az idézet Papp Renáta polgármestertől származik, aki, bár szabadságát tölti éppen, kedvünkért beszaladt a hivatalba. Baja felől érkeztünk az amúgy legendás határ menti településre: ez itt Toroczkai László territóriuma, a nemzeti-radikális Mi Hazánk Mozgalom elnöke több, mint tíz éven át vezette vaskézzel a települést. A jelenlegi polgármester, mondják faluszerte, „az ő embere” – függetlenként indult, de a Mi Hazánk támogatásával nyert, így vette át a község irányítását idestova egy éve.
Emberkézhez szoktatott, alacsony erdők, ligetek és szántók között jöttünk, és mielőtt átléptünk a nagyközség határán, szürkére kiégett autót láttunk az árokba billenve.
„Jönnek-mennek a sötét bőrű, meg fekete bácsik”
„Sem a kiégett, sem az otthagyott, kifosztott, vagy épp szeméttel teli autó nem ritka látvány mifelénk” – feleli kérdésünkre Papp Renáta az üres, kávé- és tisztítószerillatú hivatalban. „Most újra olyan nagy létszámú csoportok jelentek meg a határon, mint a múlt évtized közepén, a migrációs válság kezdetekor, csak közben sokkal szervezettebb lett az embercsempészet.”
A település „kapujában”, az ásotthalmi út és az 55-ös bekötő kereszteződésében van egy rendőrségi gyűjtőpont, ahova a nap vagy az éjszaka folyamán megtalált csoportokat viszik. Ott várakozik a Tornádó nevű szállítóbusz, ami egyből vissza is szállítja őket Szerbiába. Papp szerint volt, amikor több száz fő várakozott a gyűjtőponton rendőrségi biztosítással, alig győzte őket a Tornádó, forgott egész nap.
Amikor odamentünk a gyűjtőpontra, a Tornádó épp úton lehetett, mert csak két rendőrségi furgon és néhány fiatal rendőr állt ott. Kedvesek voltak, nevetgéltek, melyik újság, sziasztok, sziasztok, nem nyilatkozunk.
„Tavasszal a friss vetemény letaposásra került”, panaszolja a polgármester. „Nem egy erdőtüzünk is volt, nyilván szintén migrációs hatásra; kis, éjszakai táborpontokból alakulhattak ki. A másik típusú tűz, amikor az elhagyott gépjármű lángol. Többen mondják, én is úgy gondolom, hogy ez elterelési akció: felgyújtanak egy autót, és amíg a rendőrség, tűzoltóság odavonul, a többi útvonalon a csempészfurgonok zavartalanul elhagyhatják a települést.”
A csempészek többnyire lopott vagy bérelt kocsikkal közlekednek, amiket az esetleges elfogásuk után hátrahagynak. Ha a hatóságok fel tudják deríteni, ki a tulajdonos, akkor eljönnek érte, viszont amelyik nem beazonosítható, az itt rohad a településen. Erre kialakult egy új bűnözési forma: a járműveket alkatrészeikre bontva szétlopják, a hátrahagyott roncs eltakarítása is az önkormányzatra hárulna, csakhogy nincs rá elég pénz. Így aztán ott maradnak, groteszk mementóként.
Az ősz kezdete fokozta a lakosságra nehezedő nyomást Papp Renáta szerint, hiszen elindult az iskolaidőszak. Ásotthalom 122,5 négyzetkilométeren fekszik, és a lakosság fele, csaknem kétezer ember a környékbeli tanyákon, az illegális bevándorlók vonulási sávjában él. A dűlőutak hossza összesen több, mint 300 kilométer. A környék csupa erdő és bozót, szóval rejtőzködésre ez a vidék kiválóan alkalmas. A környékbeliek féltik a gyermekeiket, akik többnyire gyalogszerrel járnak iskolába.
A polgármesternek olyan esetről nincs tudomása, mikor a migránsok bárkit bántottak volna, de amikor a gyerekkel szembejön egy csapat idegen, megriad. Meg aztán az emberekkel tömött csempészautók sem közlekednek éppen biztonságosan, szerinte kész csoda, hogy eddig nem csaptak el senkit. Elmondása szerint történt olyan, hogy a csempészautó beleütközött egy helyi lakos autójába és felborította, szerencsére komolyabb sérülés nem történt.
Reggelente a rendőrség és a polgárőrség végighalad az útvonalakon, és ellenőrzi, hogy a gyerekek biztonságban indulhatnak-e, és van egy délutáni járőrkör is, mielőtt hazaindulnak az iskolából. S bizony volt pár eset, amikor a migránsok bementek egy-egy tanyára.
Miért?
– Általában segítséget kérni. Megesett, hogy a telefonját akarta feltölteni a migráns, vagy vizet kért, esetleg orvosi segítségre volt szüksége, mert eltört a lába, amikor átugrott a kerítésen. Nyilván ilyenkor egy egyedül lakó néni halálra rémül. Volt egy időszak, mikor kurdok jöttek, jellemzően fiatal férfiak, most inkább szírek és afgánok, és újra jellemzővé vált, hogy nők és gyerekek is szép számmal vannak a csoportokban.
Papp Renáta közli:
Királyhalom, Hajdújárás, a szerbiai magyarlakta települések lakói is rendszeresen beszámolnak arról, amiről az ásotthalmiak, nevezetesen, hogy gyakran hallanak sorozatlövéseket a határ közelében.
A kerítéshez közel eső gátsoron olykor lövedékeket találnak. Lőtt sebbel a polgármester tudomása szerint még nem találtak sérültet a környéken, de úgy tudja, a határ túloldalán, az erdőben több táskányi fegyver került elő bunkerekből, amiket az embercsempészek maguknak építettek.
Amikor azt mondja, hogy összeomlott a határvédelem, az a rendvédelmi szervek kritikája? Nem végzik rendesen a feladatukat?
– Szerintem a határvédelemben szolgálók megteszik, ami tőlük telik, de ekkora nyomáshoz ez már kevés. A kerítések közti járőrök létszáma csökken, miközben folyamatos a létrázás, a kerítések átvágása, vagy az olyan elterelő incidens, amikor a kerítés tetejére rongyokat terítenek és felgyújtják őket. A határkerítés a jelenlegi formájában már nem tudja betölteni a szerepét. A lakosság folyamatosan teszi a bejelentéseket a 112-es hívószámon, és sokan panaszolják, hogy hiába várják, nem történik intézkedés. Nyilván egy adott számú egység van a területen, és ha épp máshol intézkednek, egyszerűen nincs idejük az új bejelentés után egyből a helyszínre rohanni.
Tavaly az önkormányzat elkezdte regisztrálni a mezőgazdasági károkat, és folyamatosan jelzik az agrárkamarának, hogy sokaknak tízezres, százezres, akár milliós veszteségük keletkezik az illegális bevándorlás nyomán. Egyelőre nem sikerült elérniük, hogy bármilyen kártérítést kapjanak a gazdák a megrongált kertjeik, földjeik, kerítéseik miatt.
„A másik nagy teher az itt maradó kommunális hulladék; hálózsákok, eldobált és erősen szennyezett ruházat, táskák rothadó szerves anyagokkal és gyógyszerekkel, hadd ne részletezzem tovább. Több alkalommal szerveztünk hulladékgyűjtő akciókat, de ez sziszifuszi küzdelem, hiszen mindig újabb kupacok keletkeznek; az elmúlt években összesen több százezer ember vonult át rajtunk, és mindenki itt dobálja el a szemetét.”
Nyilván a környékbeli településeken is hasonló a helyzet, de Ásotthalom az összes többi közt – a polgármester szóhasználata szerint – a „legfertőzöttebb”. Ez a terep adottságai miatt van így; a túloldalon és itt is erdőségek vannak, tehát könnyen láthatatlanná lehet válni. A környékbeli gyerekeknek Papp Renáta szerint felvilágosítást kell adni arról, mi az, hogy migráns. Úgy nőnek fel, hogy látják, amint jönnek-mennek a sötét bőrű, meg „fekete bácsik” csoportosan, akiktől a szüleik és a nagyszüleik is tartanak; éjszaka a házuk felett helikopter köröz, és vagy rendőrautó, vagy a csempész autója száguldozik az ablakuk előtt. Sokan a természet szépsége, a csönd és nyugalom miatt költöztek ide még az első nagy bevándorlási hullám előtt. Nem sejtették, hogy a településükből gyakorlatilag hadszíntér válik.
Melyek a jellemző érzelmek a menekültek iránt? Harag, félelem, gyűlölet, együttérzés? Vagy ezek vegyesen és váltakozva?
– A félelmet tenném első helyre. Sosem tudjuk, amikor szembejönnek, milyen szándékkal közelítenek, például van-e náluk fegyver. De az együttérzés is megjelenik, ha láthatóan nagyon elesett helyzetben van valaki, mondjuk kisgyerekkel érkezik, vagy sérülten, szomjasan, éhesen. Akkor a tanyatulajdonos leülteti, megitatja, mentőt hív hozzá. De sosem tudjuk, kiből tör ki valamilyen agresszió.
Ez a nyáron volt, és értem, hogy nagyon régóta úton voltak, előző nap esett rájuk az eső, aztán negyven fokban kellett bujkálniuk, végül átjutottak, és elkapják őket, visszatoloncolják, talán már nem is először. Nyilván frusztráltak, kimerültek, és van, akinél ez dühkitörésekben jelenik meg. És mi van, ha egy ilyen állapotban levő ember fegyverhez jut? Vagy köveket ragad? Mindenképpen veszélyes – szögezi le a polgármester.
Nem lenne jobb átengedni őket? Csak a véleményére vagyok kíváncsi. Hiszen nem a mi hazánk a célország.
– Erre a felvetésre mindig azt mondom, hogy vannak legális átkelőpontok, azokat lehet használni. Ha valaki egy új, jobb élet reményében érkezik, az teljesen érthető, de jöjjön ott. A kerítés nem azért van, hogy átmásszanak rajta.
„Átugrálnak az úton, mint a felriasztott őzek”
Most nyugalom van, Ásotthalom megejtően szép község amúgy, gondosan karbantartott parkokkal, ligetekkel, az avar szépen összeszedve. Fölényesen süt a nap ezen a kora őszi nyáron, elindulunk a határ felé, csak néha megállunk megnézni egy-egy hátrahagyott és félig szétszedett gépkocsitorzót; egy helyütt a fűben rendszámtáblák is hevernek. A dűlőutak labirintusában végül megtaláljuk a kerítést: ezen a helyen éles szöget zárva elkanyarodik, dupla drótháló fog közre egy néhány méteres földsávot, helyenként kamerákkal, lámpákkal, szirénákkal, kis őrtornyokkal.
Két rendőr és egy határvadász kérdezi, hogy mi járatban, elmondjuk. Épp ebédidő van, megterítettek a kocsi motorháztetőjén, falatoznak, nem nyilatkoznak, de beszélgetünk azért. Kérdezem, mit szólnak ehhez a mondathoz: „a déli határvédelem összeomlott.”
– Hát nem látod rajtunk? Teljesen össze vagyunk omolva – mondja egyikük.
– Főleg te – vágja rá a másik, és nevetnek.
– De most viccen kívül, én nem nyilatkozom, csak a véleményemet mondom. Ez szerinted határkerítés?
– Nem az?
– Ami a görög-török határon van, az igen. Meg a mexikói-amerikai határon van, na, az valami.
De ezen, most csak neked mondom, úgy mennek át, mint gatyán a fing. Szerinted meddig tart átvágni egy erővágóval? Aztán mire odaérek, már csak azt látom, hogy gudbáj, itt járt Juszuf.
És ha visszaverjük őket egy helyen, bejönnek a másikon. A kamera sem lát be mindenhová. Kitapasztalják, hol van olyan törés, vagy lomb, vagy domborzat, ami nekik kedvez. Egyszerre nem lehetünk mindenhol. Ezek a gyökerek viszont mindenhol ott vannak. De én nem mondtam semmit. A számunkat ne fotózd légyszi. A kajánkat se.
Haragusztok a migránsokra?
– Nem harag kérdése – mondja kis tűnődés után az egyikük. – Amikor dobálnak, és nem tudsz mást, mint állni és anyázni, az nem kellemes. De miért haragudjak? A civil életben nem volna dolgunk egymással. Figyelj, itt két akarat van, egymással szemben. Ők be akarnak jönni, nekem meg az a dolgom, hogy ne engedjem. Ennyi a történet. Minden egyéb nézőpont kérdése. Hogy ki a jó, meg ki a rossz, azon fölösleges agyalni.
Elköszönünk. Fúj a szél, mozgatja a fákat, hintáznak a fénytócsák a dűlőúton. Jóképű tanyák jobbra, balra, szemben egy munkásruhás férfi meg egy nő közeledik, jól megnézik az idegen autót, megállunk. Kérdik, van-e újságíró-igazolványunk, meglepetten mutatjuk. Elnézést kérnek a bizalmatlanságért.
Kérdezzük, mennyire gyűlik meg a bajuk a migránsokkal.
– Nem akarnak azok ártani senkinek. Látjuk, halljuk őket, sokszor a tanyánk előtt mennek el a csoportjaik. Nem néznek se jobbra, se balra, csak mennek, szeretnének eltűnni minél előbb. Nincs itt dolguk. Haladnak tovább. Nem kéne az útjukba állni.
A polgármester azt mondta, a tanyán élő emberek félnek.
– És ez így is van. A többsége fél. Mert nézi a híradót meg a politikai propagandát, hogy micsoda veszélyt okoznak ezek a szerencsétlen emberek. Már a gyerekek fejét is ezzel tömik. Ez a kerítés szégyen, az embertelenségről szól. Nem, ne csináljon fotót, és nem mondjuk meg a nevünket. Nem akarunk problémát.
Bántaná önöket valaki azért, mert elmondják a véleményüket?
– Jaj, dehogy, azt nem hiszem, de nem is tenne jót. Tudja, valójában mitől félünk? A békétlenségtől meg a gyűlölködéstől. Az állandó balhétól, a helikopterektől, a drónoktól, az összecsapásoktól, amik teljesen fölöslegesek.
Csinos, sárga-bordó kis tanyaépület előtt állunk meg, a kapuval átellenben a nagy fa alatt egy kisfiú olvas. „Bent vannak a mamáék”, néz fel a könyvből. A kutyaugatásra ki is jön a gazdasszony meg az ura, szívesen beinvitálnak.
„Hát egyre rosszabb itt minden”, mondja az asszony. „Még évekkel ezelőtt beengedtem egy afgán fiút, éhes volt, szomjas, a lányom adott neki kaját és vizet, talán tizenhat éves lehetett, aranyos kölyök volt. De már agresszívek. Valamelyik nap arra kelek, hogy megint lövöldözés van. Olvassa az ember a híreket, és rázza a hideg. Hát mi lesz itt? Úgy mondják, hogy a szíriaiak, meg az afgánok lövöldöznek egymásra. Rendőrre is támadnak, a rendőrkocsi úgy járkál itt, hogy rács van körbe az ablakán. Javasoltam a rendőrnek, hogy vezessenek áramot a kerítésbe, de azt mondja, nem jó, mert le tudják szigetelni. Nappal többnyire nem látjuk őket, bár a múltkor kimentem labdázni az unokámmal az erdőbe, hát ott futottak át a tisztáson. Szóval most már körbekerítettük rendesen a tanyát, mert eddig csak egy kis fakerítésünk volt, azt simán átlépik. Az egyik be akart jönni nemrég, a lányom ordított rá, akkor húzta vissza a lábát. Remélem, ezen nem jön át, mert leütöm, esküszöm. Föl vagyok fegyverkezve, van itt minden, gyúródeszka, nyújtófa, aztán adj neki.”
Elszántan hozza elő a nyújtófát az ajtó mögül.
– Ezzel odavágok neki olyat, hogy elmegy a kedve. Jogos önvédelem. Jó, nem vágom úgy fejbe, hogy belehaljon, csak annyira, amennyire kell.
Hallottak arról a környéken, hogy megtámadtak volna valakit a migránsok?
– Azt így konkrétan nem hallottuk.
– Nem – rázza fejét a párja is.
– Csak ugrálnak meg szaladgálnak. Szabadkán nagyobb a baj, úgy sétálgatnak csoportokban, mintha ott laknának.
De tudja, valahol azért sajnálom őket, mert annak oka van, hogy elindultak. Úgy előttem van az az éhes-szomjas fiú, az unokám lehetne, a nagy, rimánkodó szemével. De ez így akkor sem állapot.
A múltkor innen elvontattak egy roncsot, golyónyomok voltak rajta. A hátulja ki volt szedve, gondolom, ott lehettek bezsúfolva a migránsok. Hát ki fog itt rendet csinálni, azt mondja meg nekem! Ott, átellenben, egy néni lakik egyedül, az annyira fél, hogy szerintem magukkal sem fog szóba állni.
Azért megpróbáljuk. Az átelleni tanya mellett a földről már föl van szedve minden, csak sárga, kiszáradt tökök vigyorognak a napsütésben. A kapuhoz a füvön kell felhajtani, egy alig járt utacskán. A hallózásunkra hamar kijön egy idős asszony. Könnyen rááll, hogy elmondja, amit gondol.
– Ezeknek a migránsoknak már nem parancsol az isten se. Taposnak le mindent, dinnyét, tököt. Egyedül vagyok sajnos, húsz éve már, és nagyon félek. A tévében is látom, miket csinálnak. Azt mondja a lányom, te anyu, ne nézd már a tévét, hát belebetegszel. De hát én csak megnézem, mert tudni akarom az igazat. Onnan jönnek, ott van egy vadrezervátum, azon keresztül – mutat a határ felé.
Bántottak valakit a környéken az elmúlt években?
– Nem, nem tudok róla. De még azt is megérhetjük. Hiszen kilátszik a zsebéből a kés.
Tetszett látni?
– Igen. Hogy kés volt, vagy nem, nem tudom, de nyele volt, ha jól láttam. Egyedül vagyok, de itt van nem mesze a másik tanyán a Pista, az nekem olyan élettársszerűm, sötétedéskor fogom magam és ballagok oda, mint hogy itt maradjak. Ott villany alatt vagyunk, mert van közvilágítás. Elejibe még bejöttek az udvarba is. Itt volt a szép dinnyésem a nyáron – mutat ki a földre – széttaposták, nem maradt belőle semmi. Elmegy a gyümölcsös mellett a migráns, leszakítja, beleharap, eldobja, de néha ágastól szakítja. A vadhálót meg szétszaggatják. És nem szabad őket megsérteni. Miért nem lehet csinálni valamit ahelyett, hogy itt minden éjjel két-három rabszállító viszi őket? Nem Szerbiába kéne visszavinni, hanem oda, ahonnét jöttek. Kicsi babával is képesek elindulni, hát nem szánják azt a csecsemőt, hogy a fél világon végigrángatják?
Azt tudja, hogy mi elől menekülnek?
– Így konkrétan nem tudom, de ide ne jöjjenek. Komolyabban kéne bánni velük, én azt mondom. Az a sok fiatal inkább a saját országát építse, otthon. Ha meg annyira menekül, akkor úgy viselkedjen, mint egy vendég, szép illedelmesen. Ha elmegyek valahova vendégségbe, nem fordítgatok fel mindent. Nem értem ezt az egészet, mert nem az én eszemhez való, de ha Orbán Viktor már ennyit költ migrációra, akkor ültesse őket repülőre és vigye vissza mindet az országába. Volt, mikor kértek vizet, adtam is nekik. Láttam, hogy éhes, hoztam ki neki kolbászt meg kenyeret. A kolbászt otthagyta, a kenyeret megette.
Nem esznek sertéshúst, tiltja a vallásuk.
– Hát a fene a vallásukat. Nekem az ilyen vallás biztos nem kell. Tartsák meg maguknak. Mint a vadak, olyanok. Megy az ember és látja néha, úgy ugrálnak át az úton, mint a felriasztott őzek vagy a nyulak.
Bent a faluban találkozunk Nagy Sándor mezőőrrel, azt kérjük tőle, hadd kísérjük ki a határba megnézni, hol szoktak áttörni a migránsok; arrafelé mi idegenül mozgunk, ő otthonosan. Rááll szívesen, de szerinte érdemes megvárni, míg elkezd leereszkedni a nap.
– Olyan öt óra körül kezdenek mozgolódni a férgek – fogalmaz a mezőőr, és odaballag a kisboltnál ácsorgó rendőrökhöz.
– Na, meglettek?
– Hát igen – feleli egy fiatal rendőr – a csempe meglógott, a többi megvan.
Később, valamivel napszállta előtt újra találkozunk, együtt döcögünk kifelé a határkerítéshez. Barátkozós, bőbeszédű ember a mezőőr, egy környékbeli tanyán lakik ő is a családjával. Nyolc gyereke van. Amikor ideköltözött, azonnal jelentkezett Toroczkai Lászlónál, hogy segíteni szeretne fenntartani a rendet. Sándor, akit egy rövid beszélgetés után már Sanyinak szólítunk, a Mi Hazánk Mozgalom lelkes híve, Toroczkairól mély tisztelettel beszél. A mezőőri állás neki való, éles lőfegyvert hordhat, igazoltathat, feltartóztathat, kényszerítő eszközt alkalmazhat. Elvileg határvédelmi feladatot nem láthat el, csakhogy a határtól néhány méterre húzódó erdő és bozótos már „valakinek a tulajdona”, fejti ki, így ott intézkedési jogköre van. Szeretné, ha élénkebb volna az együttműködés és információáramlás a rendőrség és a mezőőrség közt, és nehezményezi, hogy – mint véli – a hatóságok fontos dolgokat hallgatnak el.
A kisboltnál zajlott beszélgetés hátteréről kérdezzük.
„A gyűjtőpont előtt mentem a kocsimmal, amikor megelőzött a csempészautó. Persze, hogy meg lehet ismerni, külföldi rendszám, leharcolt kocsi telepakolva, de úgy, hogy az alja szinte ráereszkedik az útra. Befordulok, szólok a rendőröknek, hogy ott megy a csempe, viszi a buzikat. Elindultak utána, hát ezek szerint megvannak, én meg úgy vagyok vele, hogy szívesen, máskor is.”
„Hát itt ma csikágó lesz”
„A majom, aki kiugrik a kocsiból és elszalad, vagyis a sofőr, na ő a huszadik senki, felejtsd el. Ő kapja a legkevesebb pénzt, de ő kockáztat legtöbbet. Az igazi csempész nem viszi a bőrét a vásárra, a háttérből intézkedik, szervezi a logisztikát, telefonál, neki viszik a begyűjtött lóvét.
A fegyveres harcok a bandák közt dúlnak, hajszálpontosan fel van osztva a terület, és mindenki őrzi a territóriumát meg az árut.
A rendszerben nagy szerep jut a „sétáltatóknak”, akik tudják, hol van kivágva a kerítés és beengedik az embereket a megbeszélt időpontban, kijátszva a rendőrjárőrt. Rafináltan csinálják.
A sétáltató, csoportonként legalább két fazon, az a köcsög, aki már ismeri az utat, minden ösvényt és bokrot. Neki már Gps se nagyon kell. Tudja, hol van lakatlan tanya, ahová be lehet húzódni, hol van akkora erdős rész, ahol el lehet rejtőzni. Kiviszi őket az 55-ös útig, vagy akár átmegy Ruzsára a Borbás kereszthez, vagy még messzebbre, tehát megvannak a felvételi pontjaik. Statisztikákat csinálnak: ahol száz autóból ötven bukik, az nem olyan jó hely, ahol nem bukik meg csak kettő-három, azt a helyszínt használják, persze váltogatva. És már nem az van, hogy csak éjszaka hordják őket, ez lehet kora reggel is akár. A sofőr nem is tudja, kiket szállít, ha megfogják, nem tud mondani semmit. Odaér a csoport a sétáltatóval a felvételi ponthoz, kocsi megjön, ajtó nyílik, egy perc az egész, betuszkolják őket és agyő. Egy Vitarába simán beülnek tizenketten, levegőt is alig kapnak. A sétáltató kint marad, felveszi az egészet telefonnal és tolja ki TikTokra, nagy büszkén. Látszik a rendszám? Senkit nem érdekel. Lehet bérautó, lopott autó, vagy bármi, itt akkora pénzek forognak, hogy egy kocsi nem tétel.
Egy ember a legutolsó információm szerint hétszáz euró. A rendőrök szerint kábé kétszáz átjut ezen a területen naponta, szerintem meg kábé ezer. Egy Ford Tranzitba simán beszuszakolsz huszonöt embert.
Tehát vannak a migránsok, és vannak a gengszterek.
– Várjál, mert a gengszter is migráns, az sem fehér ember, hanem ugyanolyan pakisztáni meg afgán hulladék, mint a többi. Ezért nehéz őket megkülönböztetni. Iszonyat, ami itt megy, és én ezt rohadtul nem akarom. Biztonságban akarok élni a családommal. És amelyik mocskos köcsög az én gyerekeimet, meg az otthonomat veszélyezteti, az megnézheti magát, mert kinyírom. Itt menj le jobbra. Valamelyik nap Ásotthalom külterületén, a Rúzsa-fánál, az 55-ös úton volt összecsapás megint. Fényes nappal. Ajtócsapkodás, fékcsikorgás, lövöldözés. Nézd, ott a rendőrautó.
A határkerítésen, itt a „törésben”, jókora kapu áll. A kapu tárva-nyitva, simán bemehetnénk, ha akarnánk. Itt járnak be a rendőrök, magyarázza Sanyi. Csak hát rendőrök a közelben sincsenek.
„Nem ez a baj, gyerekek, hanem az, amikor ki van vágva a kerítés és nem hozza helyre senki. Szépen kialakított, szabályos folyosók vannak, ahol szinte akadálytalanul járnak át a szarháziak. És akkor milyen határvédelemről is beszélünk? Azt mondják a rendőr ismerőseim: visszahegeszteni fél óra, kivágni két perc. És ebből ugye az következik, hogy a migránsok lépéselőnyben vannak. Olyan szinten vannak kijárva az utak, hogy a Google-műholdképen lehet látni. Rázoomolsz a határra, és látod, hol vannak a migránsfolyosók: a csíkok, amik merőlegesen mennek rá a határkerítésre.”
– Mutatok olyan kitaposást, hogy megőrülsz. Ha kitennénk a jelzést, hogy túraútvonal, bárki elhinné, pedig a migránsok csinálták.
– Az is elképzelhető, hogy megdobálnak majd minket a túloldalról? – kérdezi fotós kollégám.
– Benne van a pakliban. Vagy a túloldalról, vagy a műveleti útról, vagy ideátról, ha megvárjuk.
Marci nevet.
– Annyira nem vicces, amikor bevadulnak – mondja Sanyi. – Azért nem is szeretek lejárkálni ilyenkor, mert kiszámíthatatlanok. Csak a kedvetekért jöttem le most. Ha dzsihád van, húzódjatok a kerítés tövére, akkor nem találnak el.
Kiszállunk a kocsiból, tégladarabok hevernek az úton. A félelem ismeretlen állat, nyüszít a sötétben. A félelem kőből faragott arc. A félelem: láthatatlan hurok a nyakadban, hideg és nedves tenyér a hátadon.
– Tényleg, ezek honnan vannak? – kérdem.
– Szerinted? – kérdez vissza a mezőőr. – Van, amikor ikeás szatyorban hozzák a köveket, féltéglákat. Az afgánoknál a kő harci eszköz, kivégzéseket is végrehajtanak vele. Korán megtanulnak célba dobni.
Odamegyünk egy lyukhoz a kerítésnél, ez már a második, amit láttunk. Odébb, nagyjából száz méterre szintén átjáró. Mint látszik, a csempészek által foglalkoztatott sétáltatók sokszor a kerítés átvágásával sem vesződnek, itt is csak a tetején levő szögesdróthalmot vágták szét, a helyére nagy rongydarabot dobtak – talán valaha hálózsák lehetett –, hogy ne szúrja őket az átkelésnél. Sanyi szerint könnyű alumínium létrákkal jönnek, néhány perc alatt akár több tucatnyian is átjutnak a határsávon, hogy aztán eltűnjenek a dűlő túloldalán kezdődő bozótban.
– A múltkor fényes nappal erre volt dolgom, látom, hogy jön két köcsög létrával – meséli Sanyi. – Mondom, mi a francot akarnak ketten, hol a csoport. Berakja a buzi a létrát, fölmegy a kerítés tetejére. Erre jön egy magyar rendszámú Hilux a műveleti úton, nyilván hatósági jármű, civil oda nem mehet be. Na, mondom, megvagytok. Hát lófaszt. Faszikám visszaveszi a létrát, a Hilux meg szépen elmegy alatta. Nem igaz, hogy nem látta, hát én is láttam, érted. Na, ahogy elmegy a Hilux, a csávó visszarakja a létrát, leugranak mind a ketten, az innenső oldalon leeresztik a létrát, erre a bokorból kiszalad egy harmadik köcsög, fel a létrán, és fél perc múlva már mind a hárman eltűnnek odaát.
Mi a megfejtés?
– A sétáltatót mentették vissza, nyilván. Az meg hozhatja a következő csoportot. Mindez szinte a hatóság szeme előtt. Én ilyenkor nem csinálhatok semmit.
Szürkül már, olyan gyorsan hanyatlik a nap, mintha most kapna észbe, hogy sürgős dolga van a túloldalon. Bemegyek a bozótba az átkelővel szemben: itt valóban jó méter széles, kitaposott ösvény van, tele eldobált hulladékkal.
Most akkor nincs más dolgunk, mint várni, hogy a saját szemünkkel meggyőződhessünk róla, milyen az élet csúcsforgalom idején a határszakaszon. Ácsorgunk a bozót és a kerítés közt, Sanyi előszedi a hőkamerát, felveszi és vállára igazítja a sörétes puskát. Valami fura zaj érkezik a hátunk mögül a távolból, talán nevetések.
Lehet, hogy gyerekzsivajt hallok?
– Persze, innen tán százötven méterre is van egy tanya – mondja Sanyi. – Gondold el, nekik milyen életük van itt a tűzvonalban.
Messziről feltűnik egy pár reflektor fénye, gyorsan közeledik, a rendőrautó elhúz előttünk, majd megáll; vagy minket vettek észre, vagy azért jöttek, mert itt számítanak a határsértőkre. Az autón sűrű, mély, nyilván kövektől származó horpadások, az ablakokon rács, két oldalt vastag, agyonkaristolt plexilemez.
„Ott megy a buzi, nézd csak! Ott megy!” – mutat a túloldalra Sanyi, ahol a kicsi, hosszú domb kopárján egy melegítős alak igyekszik eltűnni előlünk.
Zsizseg a magas fű a rovaroktól, feltámad a szél, egy hisztisen felrebbenő fácánt hallani, majd mobiltelefon halk csipogását. Az a kérdés motoszkál bennem, hogy ha meglátják, hogy civilruhások várják őket puskával, nem fognak-e ők is fegyverrel érkezni. Na jó, ezt a gondolatot gyorsan és határozottan elhessegetem. Úgy harminc másodpercre sikerül is.
– Sanyi, mi van akkor, ha ránk lőnek?
– Akkor visszalövök a kurva anyjába – mondja a mezőőr.
– Aha. Nem kéne behúzódnunk a bokorba?
– Nyugi – mondja Sanyi, de nem vagyok meggyőzve róla, hogy nyugodtnak kéne lennem.
Hallgatunk kicsit.
– De ha látják, hogy itt vagyunk, esetleg nem is jönnek át – mondom, inkább csak úgy magamnak.
– Ugyan már. Ha a rendőr nem zavarja őket, szerinted foglalkoznak azzal, hogy itt hesszöl három hülyegyerek? Meghajigálnak, mi meg elfutunk, aztán kész. De amúgy tényleg, fasz tudja, van-e náluk fegyver.
– Nyugtass még minket – nevet Marci, de inkább zavartan, mint vidáman.
Ismét sisakos, pajzsos rendőrök közelednek, odamegyünk a kerítéshez, és mondjuk, hogy mezőőr és sajtó. Bólintanak. „Hát itt ma csikágó lesz”, közli az egyik rendőr.
„Elgurulunk arra” – mondja a rendőr, aki nagyon együttműködőnek mutatkozik, de inkább Sanyival áll szóba, mint velünk. „A legjobb, ha itt maradtok. Arrébb úgyis csak a csoport van, fel vannak tartóztatva. Jönnek majd kollégák a mélységbe is, ha nem tudjuk visszaverni őket, mert minket nyilván szénné fognak dobálni, de akkor a kollégák elfogják őket. Majd visszavonulunk, gyalogosan megpróbáljuk őket megközelíteni.
A csoport úgyis ártalmatlan, csak a kísérőik agresszívek. Most arról kaptunk jelzést, hogy erre tartanak. Na, jó munkát, sziasztok.
Elmennek. Füleljük a csöndet, a szél kutyaugatást meg valami zene dobogását hozza a tanyák felől.
Halkan, suttogva ered meg újra a beszélgetés, mindenféléről; gyerekkorról, a vidéki élethez, a tanyához, a természethez való kötődésről, meg zenekarokról; Sanyival meg is találjuk a Prodigyt közös nevezőként. Egy idő múltán valahogy szétárad bennem a nyugalom. Hanyatt fekszem, fűkalász csiklandozza a fülemet, fent a mélykék műveleti sávban járőrözik a Hold, piszkos felhőbarázdák, felhőgöröngyök között.
Visszaterelődik a szó a menekültkérdésre. Fölvetem, hogy mi volna, ha hagynánk a fenébe ezt a kerítés dolgot. Sokkal kevesebb problémánk lenne. Nem mi vagyunk a célország, csak engedni kéne, hogy menjenek át. Ez a nyomás fokozódni fog, és nincs az a kerítés, ami meg tudja állítani. Sanyi szerint ez hülyeség, mert akkor elárasztják Európát, és nekünk nem kell muzulmán kultúra, a nők megerőszakolása, a saría törvénykezés. Szerintem ez általánosítás, sokféle muzulmán van, az meg önmagában tök mindegy, ki milyen bőrű vagy származású. Sanyi szerint nem egészen mindegy, például azért nem, mert egy csomó terrorista van köztük. Szerintem terroristák Európában is vannak. Felvetem, hogy a rasszizmus métely, amivel a politikusok mérgezik a lelkeket. Szerinte ez a rasszizmus érdekes dolog, mert általában a fővárosi íróasztaloknál találják ki, hogy ki rasszista, ki nem; és olyanok találják ki, akik se cigányt, se arabot nem láttak még közelről.
„A törvény nevében, azonnal távozzanak”
Fúj a szél, eltakarodnak a felhők a hold közeléből, erős, csont fehér fényben ülünk a kerítés tövében, kortyolgatjuk az utolsó palack vizet. Elvesztettem az időérzékem, de talán már órák óta nem járt erre se rendőr, se migráns. Az előbb már hangosak lettünk a vita hevében, s most, hogy így kivilágosodott, ösztönösen újra suttogóra fogjuk.
– Persze, aki a keleti országrészben arra panaszkodik, hogy a cigányok kirabolták, vagy itt, a határövezetben arra panaszkodik, hogy nincs nyugta a migránsoktól, az rögtön idegengyűlölő meg rasszista. Na, nekem meg ebből van elegem – mondja Sanyi.
– Csönd – szól ránk fotós kollégám. Halljuk megint a mocorgást és a fojtott hangokat odaátról. Marci vízszintesen pásztáz a hőkamerával, elnyílik a szája.
– Úristen – suttogja – Ott van egy. Meg még egy. Meg ott is. Meg ott. Jönnek. Most megálltak.
Lerakja a hőkamerát, nyúl a fényképezőgépért, lassan felveszi. Talán most csak egy valaki csörtet felénk a bozótban. Fémesen villan valami, alig tizenöt méterre tőlünk. Közvetlen előttünk áll egy alak és figyel, jobban lát minket, mint mi őt. A hátunk mögött is recseg a bozót. Egymásra sandítunk. Mintha egy láthatatlan ököl döngölné a szívemet. Zubog a fülemben a vér.
– Helló – szól át egy hang. Groteszk, ahogy ez a hang szinte félénken, fölfelé vékonyodva mondja: helló. Nem felelünk, csak ülünk a hold verőfényében lesunyt fejjel, mint a rossz fiúk, akiket rajtakaptak. Kis idő múlva a hang tulajdonosa elcsörtet. Most Sanyi pásztázza végig a szemközti oldalt.
– Elmentek.
Várunk, várunk, fölkelünk, mászkálunk, nyugodalmas megint az éjszaka. „Ideküldtek egy szarházit, hogy kémlelje ki, mit akarunk, kik vagyunk”, így fejti meg a helyzetet Sanyi. Már kibeszélgettük magunkat, éhesek vagyunk, fáradtak és szomjasak.
Ahogy telik az idő, Sanyi egyre feszültebb.
– Nem hiszem el, egyszer jövök le ide újságírókkal, és nem jönnek a rohadékok. Most majd jól visszamentek és megírjátok, hogy nincs itt semmi.
Azt biztosan nem fogjuk írni, de még maximum fél órát várunk, aztán elindulunk.
Fél óra múlva még mindig semmi, és lehet, hogy ezúttal nem is lesz. Közlöm, hogy nem fogok itt ülni feleslegesen pirkadatig. Sanyi nagyon csóválja a fejét, de ő se bánná már az otthoni babgulyást. Hát lassan elindulunk, világítás nélkül haladunk a dűlőn, egészen egy hosszú oszlopra fűzött lámpával, szirénával, hangosbemondóval, s mellette magaslessel ellátott ellenőrző pontig.
Ahogy odaérünk, mintha megbolondulna minden körülöttünk.
Felkapcsolódik az oszlopon a lámpa, nazális rádióhangon megszólal a hangosbemondó, zörög a kerítés, fények kavarognak rajta, Sanyi és Marci egyszerre üvölti, hogy álljak már meg. Kiugrunk a kocsiból, beguggolok mögé, a szélvédőn át leskelődöm. Sanyi instruálja Marcit, hogy húzódjon minél közelebb a kerítéshez, akkor nem találják el. nem tudom eldönteni, aztán kilépek a kocsi mögül, hogy odaosonjak én is a kerítés átmeneti védelmébe, és vállon talál egy földgöröngy. Különösebben nem fáj; hallom, hogy Marci anyázik, őt is eltalálták, nem tudom, mivel. A hangos arabul, majd angolul mondja el, hogy az illegális határsértés törvénybe ütközik, aminek következményei vannak, tehát mindenki forduljon vissza.
Ha nem volnék ennyire beszarva, ezen elröhögném magam.
Nagy fénnyel, dübörögve megérkezik a műveleti útra a rendőrautó, kiszáll három pajzsos közeg, odaállnak a kerítés tetején megtorpant támadók elé, felfogják a kő- és földzáport, közben kiabálnak: „Kutya! Kutya! Juszuf, a kurva anyádat, te faszszopó!” Sanyiból is kihallatszik az ideg, szorítja puskáját, teljes mellel odaáll a kerítéshez és üvölt, mint valami meccsen: Gyere, baszd meg anyádat, te büdös buzi! Gyere, cigány, hogy rohadnál meg!”
Jó tíz perc eltelik így, bemerevednek a frontvonalak: a szemben álló felek igyekeznek monoton aktivitást produkálni, miközben láthatóan senki sem tudja, hogyan tovább.
És akkor a rendőrök elmennek. Szépen visszahúzódnak az autójukba és elhajtanak, mire az ostromlók örömrivalgásban törnek ki.
Itt maradunk egy bepipult és makacsul ordibáló mezőőrrel, szemben a támadókkal. A kő- és földzápor fokozódik, a szemem előtt puffan szét egy göröngy a rácson, televágja az arcom-szemem agyagos porral, káromkodva köpködök. E pillanatban meghallom, hogy nagyot koppan valami a kocsi oldalán. Marci odahúzódik egy transzformátordoboz mögé a kerítésnél, Sanyi a lámpájával világítja a migránsokat, én meg a kocsihoz rohanok, odébb állok vagy húsz méterrel, és visszarohanok.
„Mocskos buzik! Fuck Muslim! Fuck Mohamed! Motherfuckers!” – ordít Sanyi, mire az egyik férfi magasra kihúzza magát a lámpa fényében, erősen ránk néz, a torkához teszi a kezét és nyiszáló mozdulatot tesz. Aztán elkezdenek jó méteres, másfél méteres husángokat bedobálni a műveleti területre, és még egy létra a magasba emelkedik.
„In the name of the law, leave the border fence immediately”, ezt mondja egykedvűen a hangosbemondó, vagy valami ilyesmit.
– Sanyi – mondom – az Isten áldjon meg, ne tüzeld tovább őket, kussoljunk egy kicsit.
Mi is elhallgatunk, ők is. Sanyi kifújja magát, szétbasz az ideg, mondja. Odaát a férfiak gyorsan, gesztikulálva tárgyalnak egymással, valamelyiknek megcsörren a mobilja, felveszi. Nagyon zörög a bozót, valószínűleg kisebb tömeg érkezett a kerítéshez a létrák alá.
Próbálom meggyőzni Marcit, hogy menjünk, de szerinte még nincs meg a kép, amiért jöttünk. Milyen képet akarsz még? Másodpercek alatt összeveszünk, rondán beszélünk egymással, aztán lecsillapodunk. Nem szeretném, ha Marci fantasztikus fotója az utolsó lenne, amit életében készít.
Ugyanakkor úgy tűnik, a fegyver látványa valamennyire visszatartja őket.
Taktikát váltanak, próbálnak szóba elegyedni, szelíd hangon.
– Five minutes – mondja az egyik – family comes.
– Family home! Home Afganisztán! Takarodjatok – szól vissza Sanyi.
– Brother, please. Give me a chance.
– Mi a faszt akar?
– Azt mondja, adj neki egy esélyt – fordít Marci.
– Go home! – kiált Sanyi. – Brother neked a kurva anyád, az!
Megindulnak, újra üvöltözni kezdenek, röpködnek a husángok, a földdarabok és kövek, és most le is eresztenek két létrát a műveleti sávba.
– Két létra, az azt jelenti, hogy sokan akarnak átjönni és gyorsan – mondja Sanyi.
– Mennyi idő alatt érnek át? – kérdem.
– Ha megindulnak, akár egy perc alatt.
– Akkor menjünk, most.
– Még egy pillanat, azt szeretném lefotózni, amikor átérnek – szól Marci.
Megint ideges leszek.
– Azt nem szeretnéd lefotózni, amikor idejönnek és szétcsapják a fejünket?
– Ja, szerintem is necces – mondja Sanyi.
Akkor az egyik férfi meglóbál egy méteres husángot, elhajítja, a husáng száll, forog a levegőben, és döngve telibe találja az autót. Szép, precíz dobás, nagyjából el is dönti a vitát. Innentől az a feladat, hogy érjünk oda a kocsihoz úgy, hogy közben ne találják el egyikünket se. Még néhány perc, beszállunk és jó száz méterre elgurulunk; itt már ha nagyon szaladnak, akkor sem érnek utol.
De nem szaladnak.
– Sanyi, te érted ezt?
A mezőőr nem ér rá, épp a 112-es számot hívja, majd bemondja a diszpécsernek a legközelebb eső tanya helyrajzi száma alapján, hogy határsértők garázdálkodnak a kerítésnél, agresszíven viselkednek, rátámadtak, és most védelmet kér.
– Kíváncsi vagyok, kijönnek-e. Azt mondták, pár perc.
– Szóval?
– Szóval szerintem ez tipikus elterelő művelet. Ezért indultak meg pont akkor, mikor odaértünk. Itt megcsinálják a parádét, magukra irányítják a figyelmet, aztán visszahúzódnak. Máshol meg átmennek vagy hatvanan. Erre jöttek rá a rendőrök is, ezért húztak el.
– És ehhez miért kellett volna két létra? És miért próbáltak alkudozni? Nem lehet, hogy egyszerűen csak meg vannak kattanva?
– Minden lehet, most nem fogjuk megfejteni. De azt figyeld, visszavették a létrát, elhúztak.
Csakugyan, nincs senki és semmi a műveleti úton, csak a szétdobált husángok és a rácsról visszapattant kövek.
Várunk még egy kicsit, a rendőrök nem jönnek. Elindulunk, a dupla határkerítés kapuja még mindig sarkig tárva, nem is őrzi senki.
Sanyitól Ásotthalom közepén köszönünk el, öreg éjszaka van. Mire kiérünk az 55-ös útra, már két külföldi rendszámú, nagy, kopott autó előz meg, az aljuk majdnem az utat veri, úgy meg vannak pakolva. Egyszer csak a szemközti sávból egy jókora autó ránk villant, majd átsorol a mi sávunkba, nagy sebességgel jön szembe, felcsapja a reflektort, teljesen elvakít, rémülten lerántom az autót az útról, hogy elkerüljem az ütközést. Megállok, a nagy kocsi is megáll, a reflektort lekapcsolja, majd mellénk gördül. Most látom, hogy rendőrségi jármű. Fentről, a vezetőülésből int a közeg, hogy húzzam le az ablakot.
– Atyaisten, mit csinálnak? – kérdezem.
– Jó estét, magának nem tűnt fel, hogy magasan világít a fényszórója?
– Tessék..?
– A fényszóró. Nincs jól beállítva. Tudja, ez balesetveszélyes. – kiabál, nem állította le a motort.
– Most készítettük fel vizsgára a kocsit. A fényszóró tökéletesen van beállítva, jöjjön, nézze meg.
– Hát jó, de én úgy láttam.
– Rosszul látta. Viszont megdobáltak minket az előbb.
– Hogy mondja?
– Semmi. Mehetünk?
– Jó utat, és vigyázzanak!
Elhajt. Felkapcsolom a lámpát. Marci nyugtat, hogy szét ne robbanjak. Indexelek, elhúz mellettünk még egy tömött csempészautó. A mögötte jövő kocsi viszont lassít és beenged.
– Végre mehetünk haza – mondom Marcinak. – Azért milyen nagy dolog ez, nem?
