2012 októberében jártunk. Kivittem a vevőjelöltet a határba. Már minden le volt zsírozva, csak a papírok aláírása előtt szerette volna megnézni a földeket, amiket megvesz. Megyünk a táblák között, hopp egy fácán, hopp egy nyúl, hopp egy róka, hopp egy őz. Még egy vaddisznócsalád is elcsörtet előttünk. A napfény különleges törésben világítja meg a fák színes leveleit. Jövünk visszafelé a faluba, mondom a vevőnek: baj van. »Nem akarja eladni, mi?« Hát nem. Na, attól a pillanattól kezdve vagyok gazdálkodó.

Azóta eltelt több mint egy évtized, és most mi kísérjük el Szécsi Zoltánt a kömlői határban. A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó csakúgy dobálózik az agrár-szakkifejezésekkel – olyasmikkel, hogy milyen fajtájú a búzája, mekkora a sikér- meg a fehérjetartalma – buzgón bólogatunk, mintha értenénk. Pedig csak annyit értünk, hogy odavan ezért az egészért. Szerelmes a földjeibe. Meg az állataiba. Meg a kombájnjába, meg a traktorjába. Még az istállótrágyáért is rajong. Meséli, mit tud az új gépe, mennyivel könnyebb és hatékonyabb ezzel kiszórni a trágyát a földeken.

Pedig Szécsi Zoltán – vagy ahogy a legtöbben hívják: Szecska – nem falusi gyerek. Ízig-vérig fővárosi fiú, apukája villamosmérnök volt – őt tízéves korában elveszítette –, anyukája ismert plasztikai sebész, ma már nyugdíjas. Pesten is járta ki az iskoláit, és – ahogy az a vízilabdások körében szinte elvárás – diplomát is szerzett. A műegyetemen végzett műszaki menedzserként, később pedig azt tervezte, hogy a sportolói pályafutása lezárása után vállalkozásba fog. Persze nem a mezőgazdaságban.

A barátaim a vendéglátásban látták a jövőjüket, így én is beszálltam melléjük résztulajdonosaként előbb egy étterembe, aztán egy margitszigeti sörkertbe, meg egy kávézóba a Bálnában. Az étterem csődbe ment, a másik kettő viszont ma is remekül fut. Idővel mégis eladtam a tulajdonrészeimet: termőföld lett belőlük.

A mezőgazdaság nagyon más, magyarázza az olimpiai bajnok. A földben nagyon kell hinni, mert lassan termeli a profitot. Egy kávézóból minden évben ki lehet venni a hasznot, a gazdaságban megkeresett egy forint mellé évekig be kell tenni még kettőt. Számításai szerint ez még egy-két évig eltarthat a Szécsi-farmon is, utána viszont akár már ki is lehet venni a keletkező haszon egy részét.

Ugyanazt a hibát kétszer nem követem el, inkább találok újakat

De vissza kezdetekhez. Szécsi Zoltán édesapja a Heves megyei Kömlőről származott, apai nagymamája egész életében itt élt, és a rendszerváltozás után visszaigényelte a család 44 hektárját. Ő maga már nem gazdálkodott a földeken, bérbe adta a táblákat. Amikor 2012-ben meghalt, az örökség az olimpiai bajnokra szállt. Eredetileg úgy tervezte, eladja az egészet, és a pénzből valami új vállalkozásba fog. Aztán jött a már emlegetett határmustra a vevőjelölttel – és vele a pálfordulás.

Értett bármit is a mezőgazdasághoz, amikor belevágott?

Az égadta világon semmit. De ha érdekel valami, akkor nagyon könnyen megy a tanulás. A Google pedig fantasztikus oktató.

Kellően megbízható az internet egy pályakezdő gazdálkodónak?

Egy doktori disszertáció például annak tűnik. Évekkel ezelőtt történt, hogy beütöttem a „kukorica vízleadása” kifejezést, mire kidobott egy ilyen témájú doktorit, amit a Kaposvári Egyetemen írtak. Oké, az egy igazi szakszöveg volt, viszont amire nekem szükségem volt belőle, azt pont sikerült megértenem. De elolvasom az összes agrárreklámot, próbálom összehasonlítani az egyes növényvédő szereket.

Ért hozzá?

Kettes szintig igen, mert megvan az ehhez szükséges zöld könyvem, megcsináltam hozzá egy növényvédelmi alapképzést, egy 80 órás tanfolyamot. Ami meg efölött van, azt megkérdezem a növényorvosomtól.

Hány tanfolyamot végzett el?

Mennyit is? Először aranykalászos gazda lettem, utána mezőgazdasági technikus, aztán megszereztem a már említett zöld könyvet, meg külön volt fiatalgazda-képzés, meg natúra-képzés is, ami a természetvédelmi területeken folyó gazdálkodásról szól. Akkor ötöt. De ez nem pusztán tudásszomj, az egyes pályázatoknál a feltételek között is szerepelnek ezek a végzettségek, szóval, ha támogatást akarsz, akkor muszáj okosodnod, hogy ne csinálj hülyeséget a közpénzzel.

A növényorvosán kívül más tanára is van?

Igen, Molnár Pista bácsi, az egyik legnagyobb helyi gazdálkodó például sokat segített. Azt mondtam neki az elején, hogy én készséggel elismerem utólag, ha valami olyasmit csináltam, ami a gyakorlatban nem vált be. Erre Pista bácsi azt mondta: „Zolikám, csináld, ahogy gondolod, ha nem jön be, akkor legfeljebb nevetünk egy jót, ám ha bejön, onnantól én is úgy fogom csinálni.” Tavaly például nagyon korán, már szeptember elején elvetettem hatvan hektáron az őszi árpát. Ez errefelé nem szokás. Mindenki fogta a fejét, hogy úristen, tiszta mozaikvírus lesz az egész, nem szabad ilyesmit csinálni. Csakhogy nekem azt mondta az egyik barátom, hogy van egy új, méregdrága csávázószer, és ha azt ráteszem a vetés előtt a vetőmagra, az meg fogja védeni a mozaikvírustól. Úgy néz ki, hogy tényleg megvédte, legalábbis csodaszép a tábla, és már április van.

De a kockáztatás nyilván nem jön be mindig, ráadásul agrárgazdálkodóként azért még nem rutinos versenyző. Mennyit bukott eddig az önfejűsége miatt?

Egyszer összeszámoltam: az elmúlt évtizedben úgy 30 és 50 millió forint között lehetett az az összeg, amit a mai tudásommal már nem buknék el. Mondok egy példát. 2014-ben jó mélyen megszántottuk az amúgy szikes talajt. Tavasszal nem esett túl sok eső, mégsem folyt el a víz, megállt a barázdák aljában, osztásig süllyedt a traktor. A tetején viszont kopogott a fölforgatott, szikes rész, egyszerűen nem tudtunk belőle normális talajt csinálni, aminek szörnyű napraforgótermés lett a vége. De olykor melléfogtam a gépválasztással is, mert arra figyeltem, hogy minél modernebb legyen, pedig a legfontosabb szempont, hogy közel legyen a szervizelési lehetőség. Szép lassan okosodom, ugyanazt a hibát kétszer sosem követem el. Inkább találok újakat.

Haszonállatnak nem adunk nevet

A találkozónk reggelén mi egy kicsivel előbb értünk a farmra, mint Szécsi gazda, úgyhogy láttuk, miként indítja a napot. Először is kirámolt egy fél barkácsáruházat a kombija csomagtartójából – mindenféle kötözőket, kéziszerszámokat –, mire az emberei letámadták őt az elmúlt napokban beszerzett számlákkal. Csak úgy röpködtek a tízezrek, a permetezésről szóló különösen húzósnak tűnt. De örömhír is akadt.

„Délután megellett a Vaksi. Egészséges bikaborja lett, ott állnak a karám végén” – mondja az egyik munkás. Vaksi? „Az egyik szemére nem lát. Nekimegy a villanypásztornak is, ő a legnagyobb szökős” – magyarázza Szécsi.

És a kis bikaborjúnak mi lesz a neve?

Nem lesz neve. Az egész állományban csak Vaksinak van neve. Ő a kivétel.

A többinek miért nincs?

Haszonállatot nem nevezünk el, nem szabad érzelmileg kötődni hozzá. Abból a gyönyörű kis bikából előbb-utóbb finom steak lesz. Azért nem adunk neki nevet.

A Szécsi-farmon jelenleg 40 állatot gondoznak: 30 tehenet és 10 növendéket. Folyamatosan fejlesztik az istállót, a karámot, a fejőrendszert. Az olimpiai bajnok cége 220 hektáron gazdálkodik – 160 hektáron szántóföldi művelést végeznek, 60 hektárt legelőként használnak. A szántóból 40 hektáron lucernát termesztenek, további 20 hektáron tömegtakarmányt, míg a fennmaradó 100 hektárról eladásra kerül a termény. Búza, repce, napraforgó, árpa. A terv az, hogy minél hamarabb megduplázzák az állatállományt, hiszen a tejtermelés jóval gazdaságosabb a növénytermesztésnél. Szecska szerint hosszú távon az expanziónál kifizetődőbb a minőségi fejlesztés, a hektárok halmozása helyett a hatékonyság növelése.

A tejtermelésben a farmon alapvetően a holstein-frízre állnak majd rá. Egyelőre 80–90 állatban gondolkodnak, de ha befut valamilyen új pályázat, talán nem állnak meg ennél a létszámnál. Eddig lényegében az összes fejlesztést pályázati támogatással valósították meg. Ez azt jelenti, hogy a beruházás költségeinek a felét az unió és a magyar állam állja, 40 százalékot lehet kedvezményes hitelként felvenni, és csupán a maradék 10 százalék az önerő. Utóbbi persze nagyon komoly összegre rúg, ha egyszerre több vasat tart tűzben a gazdálkodó. Az önerőt részben a gazdaság bevételeiből, részben a Szécsi család magánjövedelméből fedezik. Szecska úgy számol, hogy egy-két éven belül már nem kell külső forrás a kömlői gazdasághoz, sőt, a tejtermelésből látható haszon is keletkezhet. Szécsi helyzetét más gazdákhoz képest mindenképpen megkönnyíti, hogy az egri vízipólóklub elnökeként, illetve háromszoros olimpiai bajnokként járadék formájában is komoly saját bevétele van.

„Szélsőségesen optimista lélek vagyok, ezért az üzleti terveimben mindig túltervezem a bevételeket. Viszont az összes eddigi beruházásról elmondhatom, hogy érdemben javította a hatékonyságukat.” Szecska belelkesül. Mutatja egyenként a gépeket, lelkesen magyarázza, hogyan és mennyit spórolt az üzembe állításukkal. Büszke az istálló tetején futó napelemsorra is: pusztán a napenergiából összejön 20 kilowatt, ami teljes egészében fedezi az egész telep áramfogyasztását.

De van egy ennél is menőbb dolog Szecska cégének tulajdonában: a falu régi hidroglóbusza. Amikor valami gond akadt a falut kiszolgáló kúttal, fúrtak egy újat a falu északi végében, amihez építettek egy új, 100 köbméteres víztornyot. A régi, ami közvetlenül a Szécsi-farm mellett áll, használaton kívül került. Pontosabban a tetején van egy csomó távközlési eszköz, ezekért bérleti díjat szed az önkormányzat.

„Kötöttem egy egyezséget a faluval: elcseréltem néhány földemet a hidroglóbuszra, az antennákért viszont továbbra is a település kasszájába folynak a bérleti díjak. Úgy néz ki, még az idén felújíttatom a régi tornyot, ami nagyjából 7–8 millióba kerül, rákötjük a telepünk saját kútból működő vízvezeték-rendszerére, és onnantól lesz egy saját glóbuszunk. És ha feltöltjük az 50 köbméteres tornyot, utána állandó lesz a víznyomás, kevésbé függünk majd a kút aktuális vízszintjétől.”

Húszezerért már nincs napszámos

Szerettünk volna megnézni egy fejést, de arra még heteket kell várni. Tavaly augusztus óta leálltak a tejtermeléssel, mert az aszály miatt elfogyott a saját takarmány, és olyan drága lett volna vásárolni, hogy úgy már nem érte meg. Persze az állatok nem éheznek, csak éppen átmenetileg nem kapnak annyi takarmányt, amennyi a tejtermeléshez szükséges. Az olimpiai bajnok azt jósolja, április végére eléggé zöld lesz már a telep melletti legelő, hogy kihajtsák rá az állatokat, és beindíthassák a fejőgépeket.

„A tavalyi év gyönyörűen indult, aztán extrém borzalom lett belőle. Tavasszal a kukorica megkapta azt a kis esőt, amire szüksége volt, szépen elindult, még nálam is magasabbra nőtt, aztán beütött az aszály. Kétszáz méter alatt találtunk rajta egy csövet. Nem volt jó semmire, még silónak sem. Nyár közepén kaszáltuk le csontszárazon az összes kukoricát. Az idei év viszont csapadékban eddig jól fest.”

Ahogy az egy sportolóhoz illik, Szecska a gazdálkodásban is kedveli a kockázatokat. Most például az összes táblában őszi gabonát vetettek.

Úgy voltam vele, hogy ilyen aszályos nyár után két dolog lehetséges. Vagy jön az ősszel a sok eső, és az szuper, vagy csak egy kevés esik, és folytatódik az aszály –, viszont akkor tavasszal már csak a porba lehetne vetni. Szóval mindent kiszórtunk ősszel, és úgy néz ki, hogy bejött. Zöldellnek a tábláink.

A fizikai munkába Szecska ritkán száll be, főleg az időhiány miatt. Olyan nincs, hogy traktorozgatok két-három órát, ha a gép kimegy a földekre, az egy egésznapos program, magyarázza.

Körbejártuk a kömlői határt, alig láttunk parlagon hagyott földeket. Szecska szerint errefelé nem divat, hogy valaki kizárólag az uniós támogatás megszerzésére használná a termőföldet. Itt mindenki műveli a sajátját vagy a bérleményét. Vagy bérmunkásként dolgozik. A Szécsi-farmon például a főtraktoros négy éve, a telepvezető a kezdetektől az olimpiai bajnok mellett dolgozik.

Velem együtt sokat fejlődtek ők is. Most elég két alkalmazott, de ha visszaállunk a fejésre, akkor 5–7 emberre lesz szükségünk. A munkaerő-probléma viszont egyre súlyosabb. Nagyon jó embereim voltak évekkel ezelőtt, de a csok-láz miatt a budapesti építőipar elszipkázta őket. Elmentek segédmunkásnak, és jobban keresnek, mint nálam a gazdaságban. Akadt olyan emberem, aki tíz évvel ezelőtt még a kalapácsot is eladta volna, aztán egy ideig dolgozott nálam, nemrég meg azt közölte, hogy, Zoli, én húszezerért már nem jövök el napszámba.

A Jóisten az egyetlen főnöke

Az olimpiai bajnok vízilabdás társak általában udvariasan szoktak érdeklődni a gazdaságról, ám személyesen eddig csak Steinmetz Ádám tette tiszteletét a Szécsi-farmon. Nem politikusként érkezett a Jobbik egykori parlamenti képviselője, hanem agrárszakemberként, ő is komoly területeken gazdálkodik a Dunántúlon. De politikáról nem beszélgettek, kizárólag a gazdálkodásról.

„Büszke vagyok rá, hogy én beszéltem rá Ádámot a húsmarhatartásra. Elfogadom, ha más meglátja a politikában a szépséget, a kihívást, vagy élvezi a veszélyét. Én viszont egy ennyire polarizált társadalomban nem látok szépséget a politikában. Ha valaki ma politikai szerepet vállal, akkor besorolódik az egyik oldalra, a másik oldalon meg kiátkozzák. Mindig voltak szélsőségek a világban, de most minden föl lett nagyítva. És amit túlhájpolnak, az még megosztóbbá válik. Lehet vitázni azon, hogy Orbán vagy Gyurcsány, na, de összeveszni rajta? A családi asztalnál? Ebből nem kérek. Volt egy tanárom az egyetemen, aki 2006-ban, a választások előtt azt mondta a hallgatóinak: »Uraim! Amit a plakátokon látnak, az mind színház. A gazdaságpolitikából egyetlen szóra koncentráljanak: a gazdaságra.« Ezt is teszem.”

Más vendége is akadt Kömlőn a bajnoknak, a nyugdíjas édesanyja is meglátogatta néhányszor, hogy saját szemével lássa, mire jutott a kisfia gazdálkodóként.

Tetszett neki, amit látott, de egyre csak azzal piszkált, hogy miért vannak megkötve a kutyák a telephelyen. Az nagyon nem tetszett neki. Pedig muszáj volt megkötnünk őket. Régebben három kutyánk volt, folyton elszökdöstek és garázdálkodtak. A nagytestű, közép-ázsiai és német juhász keverékek együtt bandáztak, és a saját állataink közül négy-öt bocit is kinyírtak a legelőn. Úgyhogy véget is vetettünk a falkának. Most csak egy kicsi kutyusunk van, de igazából nem is a miénk, csupán befogadtuk. Igaz, ő nem végez ki bocikat.

Hogy meddig lehet kiemelkedően teljesíteni egyszerre két olyan területen, amelyek önmagukban is teljes embert igényelnek, Szecska sem tudja. Szerinte a sportolói múltjából az elszántság az a tulajdonság, amit a leginkább használhat gazdálkodóként is. Meg azt a hitet, hogyha ma nem is jön az eredmény, de mindent megtettem a célért, akkor előbb-utóbb jön a siker is. „Bak vagyok, lehajtom a fejem, és megyek előre, nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá mások.” Egyelőre az sem izgatja, hogy a három gyermeke közül lesz-e valaki, aki idővel a helyére lépne a cég vezetésében. Első házasságából született lánya, Júlia 21 éves és grafikusnak tanul, nagyfia, Marcell 19 évesen profi vízilabdásnak készül, a második házasságából született fia, Zénó viszont még csak 9 éves. Hogy elcsábítja-e őket valaha a termőföld, ki tudja? A családban mindenesetre már van valaki, aki csatlakozott hozzá. Az olimpiai bajnok második felesége, Szécsi-Szegedi Vanda eredetileg némettanár, de egy ideje már rá is szükség van a gazdaságban, egész pontosan ő viszi a cég adminisztrációját, ami évről évre egy nagyobb és bonyolultabb feladat.

Ám, ha teljes szabadságban élhetne, Szecska legszívesebben utánpótlásedző lenne. Egész picikkel foglalkozna. Kicsiként annyira látványos a fejlődésük, ami káprázatos érzés egy edzőnek. Felnőtt csapatnál már nem lenne tréner. Kaposváron kipróbálta, nem jött be. Túlégette magát a meccseken, lelkileg túlságosan megviselte – akár nyert, akár veszített a csapata. Klubelnökként már csak „tudatosan hisztizik”.

Ez azt jelenti, hogyha azt érzem, hogy nagyon elszalad a paci a sípmesterekkel, mondok néhány kemény mondatot jó hangosan, aztán szépen a háttérbe vonulok. Ha ezzel hatok, az jó, ha nem, akkor már hiába is hisztiznék tovább, nem lenne semmi értelme. Kifejtem a véleményem, de nem kiabálok húsz percen át.

Kevesen tudják, hogy Szécsi Zoltán élete egészen máshogy is alakulhatott volna, hiszen 1994-ben, 18 évesen elnyert egy ösztöndíjat az amerikai Stanford Egyetemre. Fizikát, informatikát tanulhatott volna, és bezsebelhetett volna egy amerikai diplomát. Viszont akkor a három olimpiai arany aligha jött volna össze.

„Nem cserélném el az életemet. Ha nem lettem volna annyira szerencsés, hogy olyan társakkal lehettem egy csapatban, akik a világ legjobbjai voltak – talán másképp gondolnám. Ha »csak« ezüstökig jutottam volna el sportolóként. De így biztosan nem. Akármi is lett volna belőlem Amerikában, akkor sem.”

Egyszer a szabadságról azt mondta, hogy ma már csak egyetlen főnöke van: a Jóisten. Milyen viszonyban vannak?

Volt idő, amikor nagyon haragudtam rá. Hát hogy tehet meg olyat, hogy egy tízéves kissráctól elveszi az édesapját. Aztán magához veszi a 29 éves Zsófi nővéremet is. Úgyhogy szerintem van jogom kérni tőle. És azt szoktam kérni, hogy akármennyi időm is van hátra, ne temessem el egyetlen, nálam fiatalabb családtagomat sem. Persze nem erre értettem, hogy a Jóisten az egyetlen főnököm, hanem arra, hogy agrárgazdálkodóként egyedül az időjárás szólhat bele a munkámba. Az a lényeg, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, a többi a Jóistenen áll.

És beleszól?

Tavaly nyáron fönt kellett lennem Pesten, a vizes vébén segédkeztem sportszakmai vezetőként. Előfordult, hogy hajnali kettőkor arra riadtam föl egy rémálomból, hogy odahaza úgy néz ki a napraforgó táblánk, mint amit a híradóban láttam. Hogy ilyen kis elszáradt, 25 centis izék, ilyen gubacsok vagy ufófejek. Szörnyű volt. Aztán hazajöttem, és azt láttam, hogy a mi napraforgónk teljesen rendben van, emlékszem, vagy 15 mázsát arattunk hektáronként, az ára is magas volt. Az történt, hogy volt öt olyan nap a nyáron, amikor szinte csak nálunk esett az eső. Ránéztél a radarképre, és Kömlő fölött egy kis kékes-pirosas pont látszott, máshol a nagy semmi. Ötször! És nekem mindegy, hogy ezt szerencsének vagy Jóistennek nevezzük, de az biztos, hogy valami külső erő volt.