– Öltözzön fel jól, ha hozzám jön! – figyelmeztet Gábor már a telefonban. – Számítson arra, hogy nálam nincs fűtés. Legfeljebb nem veszi le a kabátját. A szobát nemigen tudom bemelegíteni, úgyhogy a konyhában leszünk, ha nem bánja. Én is ott szoktam tartózkodni. Majd bekapcsolom kicsit a villanysparheltet, hátha…
Budapest, Nagy Fuvaros utca, tipikus nyócker. Caplatok felfelé a lepukkant, vakolatveszített lépcsőházban, amíg elérek a gangról nyíló szükséglakásig. 27–28 négyzetméter lehet az egész, csöpp szoba-konyha, az utóbbiból van leválasztva egy kis fürdőrész. Kopott, lerobbant környezet. A kőburkolatot talán az ötvenes években cserélhették legutóbb. „Nagyon baráti áron jutottam hozzá, félig-meddig szívességből, majdhogynem adományként. Igaz, még azt a havi hatvanezres bért se tudom sokszor kifizetni, el is vagyok maradva, de hát mit csináljak?” Lábosban melegíti meg a kávét. Cigarettát sodor magának. „Kávé és cigi – ez a kettő olyan nekem, mint autónak az üzemanyag. Leállok nélkülük.” A konyhaasztalon egy laptop. Ezen szokott dolgozni. Írni.
Rejtő Gábor magas, rendkívül sovány férfi, nem lehet több hatvan kilónál.
– Szokott főzni magának itthon? – kérdezem.
– Hogyne. Kotyvasztgatok. Ha másra nem telik, akkor köménymaglevest. A napi meleg leveske az nagyon fontos, szinte kényszeresen ragaszkodom hozzá. Ma például ki akartam rúgni a hámból, volt összesen egy ezresem, gondoltam, egyszer élünk: egy részéből veszek magamnak egy kis csirkemájat a hentesnél. Hagyma mindig van itthon, jó kis resztelt máj lesz belőle. De annál a hentesnél hosszú sor állt, tetű lassú volt a kiszolgálás, nekem erre elment a türelmem, kifordultam az üzletből. Lemondtam az ebédről. Pedig nagyon éhes voltam, zajongott a gyomrom. És mit tesz isten, hazaérek, körülnézek ebben a kamrafélében, és hát nem rám mosolyog egy korábban ottfelejtett, szép nagy darab, vastaghúsú zöldpaprika? Volt három löttyedt paradicsomom, úgyhogy egy fejedelmi lecsót főztem magamnak. Még holnapra is jut belőle egy kicsi. Hát nem csoda ez? Az Isten biztos vigyázott rám, nem hagyta, hogy éhezzek. Mert éhesen nem lehet se verseket, se dalokat írni. Legalább egyszer egy nap muszáj meleg ételt ennem.
Hát, igen, Rejtő Gábor, a budai úri fiú, a villatulajdonos, a diplomás közgazdász, neves napilapok gazdasági újságírója, a mini Cooperével furikázó, jóképű férfi, a családapa, jobb éttermek napi vendége, egy hajdani mesés összeg örököse, most, túl a hetvenen, a gazdasági válság kellős közepén, költő, valamint dalszerző a Nagy Fuvaros utcában. Pontosabban énekmondó – ő így nevezi magát. Persze a két szélsőséges életmód között lezajlott egy majd másfél évtizedes, fokozatos átmenet, mindenféle elég vad történéssel, állandó keresgéléssel.
Amúgy pedig soha nem készült dalnoknak vagy poétának, egyáltalában nem. Szó sincs róla. Csak az ördög tudja, minek is készült ő.
Integet a múlt
Egy kép van előtte. Egy gyönyörű férfi és egy csodaszép asszony táncol egymással. Mindenki őket nézi, olyan harmonikusan mozognak és olyan szépek együtt a parketten. Ők a szülei. Akik a napi 12 órás, kőkemény munka után csak úgy átszaladtak a szomszédos Pipacs bárba egy kis szórakozásra. Ilyenek voltak, habzsolták az életet. Persze nem olyan csoda ez, miután mind a ketten óriás batyuval a hátukon találkoztak össze néhány évvel korábban: a mama egyenesen Auschwitzból, a papa az ukrajnai munkaszolgálatból érkezett. Boldogulni akartak és boldogok akartak lenni. Mind a ketten fodrászok voltak, így hamar megnyitották az Aranykéz utcai maszek üzletüket, amit azonnal ostromolni kezdtek a háború után magukhoz térő vendégek. „Tudja, engem majdnem a táncparketten szült meg az anyám. A Nagyszállóban ropták éppen, anyu hatalmas pocakkal, amikor rájöttek a fájások. Onnan vitték el, hogy világra hozzon engem ’51. május 20-án.”
– Az ötvenes években különleges státusz lehetett maszeknek lenni, pláne belvárosinak – jegyzem meg.
– Az biztos, és ahogy mondtam, agyon is dolgozták magukat, hiszen alkalmazottjuk nem volt. Viszont én éppen ezért nem járhattam óvodába, mert maszekok gyerekének akkoriban ott nem volt helye. Így egész gyerekkoromban sokat voltam egyedül. Magányomban, félelmemben, próbáltam egy másik valóságot magam köré építeni: betűkből, képekből fantáziálgatásból, és ez később, iskolás koromban se változott: kibéleltem, sőt kibástyáztam a szobámat nekem kedves tárgyakkal és könyvekkel, azokhoz beszéltem. Egy egészen külön kis világban éltem, nagyon magának való gyerekként. Sokszor megközelíthetetlenül. Ehhez hozzájárult az ötéves koromban már jelentkező nagyothallásom és az egyre gyengébb szemem, ami az operációk ellenére a mai napig csak rosszabbodik.
A család számára egyértelműnek tűnt, hogy Gáborból is női fodrász lesz. Mi más? Utálta, gyűlölte ezt a szakmát, de csinálta egy darabig, persze a családi üzleten belül. Egy szép napon egy fehér munkaköpenyben, stílfésűvel a mellzsebében kiszaladt valami harapnivalóért, és véletlenül összefutott egy régi gimnáziumi osztálytársával, akit éppen akkor vettek fel a közgázra. „És miből van ott a felvételi?” – kérdezte tőle. Hát történelemből és matematikából.
A közgazdaságtan egy csöppet sem érdekelte. Az viszont izgatta, hogyan egészítheti ki egymást két, ilyen képtelenül összeférhetetlen tárgy. Mintha a történelemben létezhetne egzakt számítás, kalkuláció vagy levezethető tételek. Hát, ha ez ilyen érdekes, amilyennek tűnik, akkor ő fejest ugrik! Ugyan az érettségi táján majdnem bukásra állt matekból, a friss motiváció csodát tett: teljesen egyedül átrágta magát több száz szöveges matematikai feladaton, tételeket dolgozott ki, és két hónap alatt úgy feltornázta magát, hogy négyesre írta meg a matematika felvételi írásbelijét. Történelemből mindig is erős volt, így simán felvették a lehető legnehezebb szakra: elméleti közgazdaságtanra. Elvégezte, s innentől már csak egy pici ugrás volt a gazdasági újságírás. Elhelyezkedett, mint afféle rendes-szabályos életet kezdő fiatal értelmiségi. Aki ráadásul egyre vonzóbb, egyre markánsabb külsejű férfivá is vált. A nőket nagyon szerette, ők meg tapadtak rá. Élt is ezzel a lehetőséggel, bőven. Édesanyja anyagi támogatásával hamarosan egy csodálatos villába költözött a Rózsadomb egyik hangulatos utcácskájába, ahol a párjával, később pedig az 1991-ben született fiával élt együtt.
Az anyám egy igazán különleges nő volt. Egy igazi zseni, született üzletasszony, aki szemrebbenés nélkül tudott váltani, ha kellett. Mivel én nem folytattam a családi fodrásztradíciót, az apám meg időközben a kora miatt kidőlt, az anyám fogta magát, kipucolta az egész, végig prosperáló fodrászatot, minden tárgyat eladott belőle, és az üzlethelyiséget pikk-pakk átalakította kötőüzemmé. Egyik pillanatról a másikra, ötvenegynéhány évesen állt át egy másik szakmára, amit addig nem is ismert. És országos hírű kötödét csinált belőle, kitanulta a csínját-bínját, alkalmazottai voltak, de ha kellett, maga trógerolta a zsákokban a fonalakat. Ez még a nyolcvanas évek elején történt, a létező szocializmusban, a kínai textília megjelenése előtt. Az anyám akkor gründolta össze a családi vagyon nagy részét, amit aztán a halála után rám hagyott.
A negatív életművész
Az örökös keresgélés bizony nem egyszerű dolog. Hogy ki is ő tulajdonképpen? Meg milyen is az az igazi szabadság, amihez csak belülről kiindulva juthat el az ember? Csinált Rejtő Gábor őrültségeket, veszélyes zuhanórepüléseket, igaz, mindig a szabad akaratából. Otthagyta a lapját, gazdasági újságíróból hirtelen újságkihordó lett, mert megtetszett neki ez az érdekesnek tűnő, hajnali munka. Egy éven át csinálta. A családi élet helyett, amely egyre inkább számonkérésekből, szemrehányásokból, egymás szidalmazásából kezdett állni, a rózsadombi csodavillából egy hegytetőn álló, szigeteletlen, telente jéghideg présházba menekült. Jószerint csak a negyvenládányi könyvét és az ágyát vitte magával, másra nem tartott igényt. A lejtmenet nem mindig volt látványos. Mert pár évvel később, miután az időközben kipofozott, komfortosított csúcshegyi házát is eladta, még egy ideig tartotta a színvonalat: a budai Várban talált magának egy megfelelő bérlakást, hogy a fia, akivel végig szoros kapcsolatot tartott, és aki 13 éves korában tartósan hozzá is költözött, közelebb legyen az új iskolájához. De aztán
Először csak egy-egy éjszakára, egy-két hétre – ahogy éppen alakult, alkalmi kölcsönlakásokban, kölcsönágyakban húzta meg magát. Úgy 2008-ig tartott a lejtmenet, aztán már csak stabilan lent volt, jó mélyen, hosszú éveken át. Amibe belefért egy csődbe jutott, bezárt gyár még meglévő portásfülkéje is, ahonnan a rendészeknek kellett kitenniük őt, napközben a jól fűtött Ikea, ahol az étteremből kiszivárgó ételillat provokálta a korgó gyomrát, a hajnalig nyitva tartó Gödör klub, ahonnan történetesen a nem fogyasztó vendégeket se kergették ki mindig.
Mindezt nehéz felfogni. Egy kicsit is józan embernek elfogadni sem könnyű. Én sem tudom. De azért makacsul szeretném megérteni.
– Mitől érte meg ez az egész? Egyáltalán: mit művelt egész álló nap azon kívül, hogy alkalmi kölcsönalvóhelyek után kajtatott, meg kódorgott a városban? Miből evett? Nem hiányzott az a természetes ösztön, hogy egy kicsit hasznos embernek érezhesse önmagát? Létezik, hogy egy hajdani újságíró, de bárki más is, lassan másfél évtizede tudatosan kívül rakja magát a világból?
– Maga túl sokat kérdez egyszerre. Össze kell szednem a válaszokat.
Hirtelen valami sípolásszerűséget hallok. Felkapom a fejem. „Ne ijedjen meg ettől a hangtól, csak a villanyóra jelez. Feltöltős, nemsokára lejár. Na, akkor teljes sötét lesz. Előfordult már, ha nem is gyakran. Én meg csak holnapután kapom meg a nyugdíjamat. Százhúszezer forintot.”
– Az életemnek két tengelye van. Két állandó tengelye. Az egyik nagyon régóta, folyamatosan létezik. Van ugyanis nekem két barátom. Inkább úgy mondom: két lelki testvérem, két férfi. Az egyikkel, ő színházi rendező volt, már 2002 óta elválaszthatatlanok vagyunk, a másik egy volt vadászpilóta, ő valamivel később csatlakozott hozzánk. Mi hárman úgy döntöttünk, hogy egy bizonyos meditációs technika alkalmazásával, egy indiai guru módszerével egyébként, eljutunk oda, ahová mindenki szeretne eljutni: önmagunk megismeréséhez és elfogadásához. A legteljesebb belső harmóniához. Jól hangzik, nem? Mi mindenesetre az életünket tettük fel erre.
Gyakorlatilag együtt éltünk, együtt vetődtünk el mindenhová, és közben napi 10 órában gyakoroltuk egymással ezt a technikát. Más szóval nemigen csináltunk mást. Mikor még kitartott az anyai örökségem, ezt a létet én finanszíroztam mindhármunk számára. Utána üres zsebbel, korgó gyomorral, de rendületlenül műveltük tovább. Most, hogy ezt tudja, nyugodtan rám mondhatja, hogy bekattantam. Bátran mondhatja, de én ezt nem tudom elfogadni. Bár a kapcsolat közöttünk egy ideje már nem olyan intenzív, de a mi kis hálónk 20 év óta létezik. Én máig zsigeri szinten vagyok elkötelezve ennek az útnak.
– És rátalált valamikor erre a megvilágosodásra? – kérdezem Gábort.
– Az elmúlt években egyre közelebb kerülök hozzá. Amióta verseket írok és énekmondó vagyok. Ami egyébként a hajléktalanságom legkeményebb időszakában kezdődött, 2009 táján, és nőtte ki magát valamivé. Napi sok-sok órában csak ezen dolgozom. Nézze, az újságíró, aki én egy másik életben voltam, ugye, informál. Az elméhez szól. Én zsigerileg úgy éreztem, hogy nekem valahogy a fejekből a szívekbe kell költöznöm. Előtte, még évekkel korábban, emlékszem, két sikertelen szemműtét után éppen a harmadikra vártam, nem túl sok reménnyel, úgy nézett ki, hogy valószínűleg megvakulok. Szörnyű időszak volt tele furcsa víziókkal. És abban az állapotban egyszer csak peregni kezdett a film, az életem mozija. A félelmeim, a szorongásaim, a gyerekkorom, és akkor hirtelen valahogy kristálytisztán azt éreztem, hogy nekem nem szabad megvakulnom. Tilos. Mert még sok dolgom van hátra. Hogy pontosan mi lenne az a sok dolog, azt még utána is sokáig kerestem. Attól kezdve, hogy verselek és dalolok, már tudom, hogy képes vagyok az emberi lelkeket és a szíveket is megérinteni. Látom a hallgatóim arcán és szemén. El se tudja képzelni, hogy ez milyen hatalmas megerősítést ad nekem.
Rejtő Gábornak eddig két verseskötete jelent meg. Kezemben tartom A rózsatüzér címűt. Az biztos, hogy ezek a versek rendkívüliek, kritikusai, értő olvasói szerint is valódi költészetet képviselnek. Egyszerűek, mégis súlyosak vagy éppen játékosak, tele humorral, öniróniával, tényleg megmarkolják a lelket. A dallamosság miatt, ami oly erős bennük, szinte kiabálnak a megzenésítésért. Rejtő Gábor ezt meg is teszi. Önálló dalszövegeket is szerez, és, ha nem is túl gyakran, de gitáros szerzői dalesteken lép fel. Kicsit olyan ezeknek az esteknek a hangulata, mintha Bereményi és Cseh Tamás lépne színre egy személyben.
– De, ugye, azt nem gondolja komolyan, hogy muszáj ilyen nyomorban élnie ahhoz, hogy hiteles költőnek mondhassa magát?
– Úgy látszik, az én esetemben igen – válaszolja némi tűnődés után. – Bár a nyomorral kissé túloz. Legalább is az én fogalmaim szerint. Egyébként a Facebook-oldalamon is szoktam publikálni a verseimet, és akad 5–6 olyan állandó olvasóm, akik, kisebb összegekkel ugyan, de támogatnak engem. Mindenesetre a teljes önazonosság érzése, amihez most olyan közel érzem magam, minden eddigi megpróbáltatást megért.
A trapéz
– Maga szerint egy légtornász esetében mi a kunszt? Ha akkor ugrik, amikor már látja, hogy leng feléje a trapéz, és tudja, hogy nem fogja elvéteni a ritmust, tehát el fogja kapni a rudat, vagy pedig úgy ugrik a semmibe védőháló nélkül, hogy még messziről sem látja a szembe jövő trapézt? Lehet az utóbbit elmebajnak, őrültségnek, önsorsrontásnak vagy bármi másnak nevezni, de amióta elhagytam a konszolidált, prognosztizálható életemet, a materiális lét minden járulékát, én így élek. Egy kicsit az anyám is ilyen semmibe ugrós volt azzal az ő kötőüzemével. El tudja azt képzelni, milyen a fuldoklás? Egy munkahelyen, egy lapnál, ahol présben élő, agyoncenzúrázott újságíró vagy? Egy kapcsolatban, ami az örökös számonkéréseivel fojt meg? Egy átszorongott gyerekkor kísértésében? Nekem a legfőbb kényszerem a szabadság. Nem éppen ezzel a szóval kelek és fekszem, nincs kihímezve a falamra, de valahogy a sejtjeimben tombol. És amikor éppen fuldoklom, akkor, igenis, őrültségekre is képes vagyok, hogy változtassak a helyzetemen. Most már maga is látja. Mert csak így jutok el egyszer a létem értelméhez. Hogy mi a fenét keresek én itt a Földön.
Így néz ki a most 71 éves Rejtő Gábor jövőképe. Igen, a jövőképe.
