Mérő László a hvg360-nak írt cikkében felidézi, hogy nyáron tartott egy előadást a matektanárok vándorgyűlésén. Feltette nekik a kérdést, hogy ha képességeik alapján tollaslabdában lehetnének világ- és olimpiai bajnokok, vagy teniszben a tizedik legjobbak, több mint kétszer annyi pénzért, melyiket választanák. Elárulja, ő 20 évesen a tollaslabdára szavazott volna, ma inkább a teniszre. Nem azért, mert anyagiassá vált, csak megtanulta becsülni a pénzt.
A professzor szerint egy-egy csoport jellegzetességeiről, a világhoz való viszonyáról nagyon sokat elmond, milyen arányban szavaznak. Korábban a kérdést feltette pszichológushallgatóknak. Nagyjából 50-50 százalék választotta a teniszt, illetve a tollaslabdát, a mérnök- és közgazdászhallgatóknál a tenisznek, a Testnevelési Egyetemen a tollaslabdának volt nagyjából kétharmados többsége. A vállalkozóknál nagyjából 50-50 százalékos arány jött ki.
A kétszáz tanár közül több mint százhatvan szavazott a tollaslabdára.
Addigra már több mint kétezer embert szavaztatott meg, sehol sem volt ennyire egyoldalú a megoszlás, ezért rögtön jelezte, talán ezért tanítanak még mindig, annak dacára, ahogy a tanárokkal, iskolákkal bánik a hatalom. Mérő László szerint
a hatalom egészen pofátlanul visszaél azzal, hogy a nemzet napszámosai olyanok, amilyenek,
úgy is kezeli őket, ahogy a napszámosokat mindig is szokás volt. Ő semmi esélyt nem lát arra, hogy ezzel a kormányzattal tisztességes alkut lehessen kötni, a tüntetések, sztrájkok, polgári engedetlenségek számára nagyon rokonszenvesek, de a hatalom cinizmusa végül győzni fog.
Ha én egy negyvenes éveimben járó tanár lennék, húsz év tanári tapasztalattal, és imádnék tanítani, ez lenne életem értelme, akkor most, látva az állam hozzáállását, nem tehetnék mást, mint hogy otthagyom a pályát. Magamban azt remélném, hogy csak egy évre, de annyira muszáj lenne. Más esélyt nem látnék arra, hogy valaha is normális körülmények között végezhessem a hivatásomat. Hiába választom szívem szerint a tollaslabdát, most egy évre elmennék teniszezőnek. (…) Ha ezt tízezren megtennénk, akkor az állam egy év múlva elkeseredetten próbálna valódi lehetőségekkel és elfogadható fizetésekkel visszacsábítani minket a pályára, mert addigra kiderülne, hogy nélkülünk nagyon nem megy a dolog.
Szerinte amíg a lelkesedés, hivatástudat valamennyire így is elműködteti az iskolákat, addig nem lesz érdemi változás, az egy év pályaelhagyás megoldás lehet a mostani helyzetre.
