Akinek pénze van, annak igaza van – akinek azonban igaza van, annak rendszerint nincs pénze.
Erre a szomorú igazságra Aszlányi Károly író, újságíró döbbent rá. Én meg arra, hogy az a törvénymódosítási javaslat, amely azért született, hogy az Európai Bizottság adja oda a helyreállítási alapból Magyarországnak járó, sok-sok milliárd eurót, fabatkát sem ér, ha valakinek nincs sok pénze és legalább annyi türelme. Vagy még akkor sem.
Hogy miért mondom ezt, az rögtön kiderül, amint egy kicsit elmélyedünk a már megnevezésében is szokatlan tervezetben, amelynek címe:Az Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosításáról.
De mit is jelent ez a „megegyezés érdekében” született módosítás? Egyértelműen azt, hogy már az Európai Bizottságnak is feltűnt, milyen sok, korrupciógyanús ügy nyomozása akad el a rendőrségen, de főként az ügyészségen, különösen akkor, ha az ügyben érintett személy – finoman fogalmazva – közelebb áll a Fideszhez, mint a legtöbb állampolgár.
Most tehát megszületett egy olyan javaslat, amely – elvileg – azt a célt szolgálja, hogyha bizonyos ügyekben a nyomozó hatóság/ügyészség elutasítja a feljelentést vagy megszünteti a nyomozást, akkor bármelyik állampolgár elérhesse: folytassák tovább a nyomozást, illetve a bíróság dönthessen arról, hogy kell-e büntetőeljárást indítani.
A tervezet felsorolja, mely bűncselekmények tartoznak ebbe a kiemelt körbe, összefoglaló nevükön „a közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények” körébe. Lényegében
- a komolyabb vesztegetések,
- bizonyos hivatali visszaélések,
- a nemzeti és – az egyszerűség kedvéért – a közvagyon kárára elkövetett 5 millió forintot meghaladó sikkasztás, csalás, költségvetési csalás,
- vagy az ezekhez kapcsolódó bűnszervezetben való részvétel,
- pénzmosás,
– hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ezzel a felsorolással talán nincs is különösebb baj. A gondok ott kezdődnek, amikor ön, kedves állampolgár úgy dönt, hogy belekezd ebbe a speciális eljárásba.
Azt a kezdeményezést, amit ön benyújthat majd, úgy hívja a tervezet, hogy „felülbírálati”, illetve „ismételt felülbírálati indítvány”, avagy – adott esetben – önt egy „vádindítvány képviseletére jogosult személynek” nevezi. És bármelyikről is legyen szó, ön már nyúlhat is a pénztárcájába, mert az ön számára kötelezően előírták, hogy legyen jogi képviselője. Jogi képviselő – gyakorlatilag ügyvéd – nélkül szóba sem állnak önnel, mi több, „költségkedvezmény iránti kérelmet sem terjeszthet elő”. Bármilyen szegény is legyen, nem kaphat pártfogó ügyvédet.
Ráadásul kizárólag elektronikus úton tarthat kapcsolatot a hatóságokkal, beadványait jogi képviselőjének is elektronikusan kell aláírnia. Ha tehát önnek netán nincs számítógépe, avagy nem értene az elektronikus kommunikációhoz, ne is próbálkozzon.
Tegyük fel, túljutott ezeken az akadályokon, akkor vajon honnan fogja megtudni, hogy a feljelentését elutasították, vagy egy kiemelt ügyben a nyomozást megszüntették? Ehhez nem kell mást tennie, mint folyamatosan böngésznie a nyomozó hatóság/ügyészség honlapját vagy valamilyen másik honlapot, amelyet majd egyszer a kormány egy rendeletben kitalál.
E honlapok valamelyikén az adott ügyben hozott határozatot, pontosabban a határozat kivonatát a hatóság közzéteszi. De nem akárhogyan ám! Ez a kivonat
nem tartalmazhat személyes adatot, továbbá olyan adatot vagy megfogalmazást, amely alapján meghatározott – akár természetes, akár jogi – személy a kivonatból azonosítható lehet.
„Mindössze” annyit kellene tudnia, hogy melyik hatóság milyen ügyszám alatt és mikor hozott határozatot, mert csak ezek ismeretében keresgélhet a kivonatok között. Sem tartalom, sem bűncselekmény alapján nem tud keresni, nehogy véletlenül tényleg megtalálja azt az anonimizált kivonatot, amely önt érdekli.
Nos, ha véletlenül mégis megtalálta, akkor megteheti azt a bizonyos „felülbírálati indítványt” – persze azt is csak szigorúan jogi képviselettel. Azonban ha nem ön volt a feljelentő vagy a sértett, hanem ön csak egy tisztességes állampolgár, akit zavar, ha lopnak az államkasszából, akkor, mielőtt megtehetné a „felülbírálati indítványát”, az anonimizált határozat mellett az ügyiratjegyzéket is csak anonimizálva kaphatja meg. Vagyis azokat az adatokat, amelyekből azonosítani lehetne, hogy kivel szemben tagadták/szüntették meg az eljárást, a hatóság az iratjegyzékből is eltávolítja, vagy kicserélheti más adatokra. Emellett önt már ekkor titoktartásra kötelezik, vagyis még ezt a katyvaszt sem hozhatja nyilvánosságra.
Feltételezzük, hogy sikerült benyújtania az indítványát, melyet szépen megindokol, és csatol hozzá bizonyítékokat is. Ez utóbbi nem lesz könnyű, hiszen még mindig nem tudja, kiről, kikről van szó.
Jó esetben az ön indítványa eredményeként a nyomozó hatóság beláthatja szörnyű tévedését, és mégis nyomozni kezd, vagy felküldi az egész anyagot a felettes hatóságának/ügyészségének. Abban a nem várt esetben, ha a felettes nyomozó hatóság/ügyészség sem látna okot a nyomozásra, az iratokat a saját észrevételeivel együtt megküldi a bíróságnak. Ez a bíróság pedig nem más, mint a Fővárosi Törvényszék nyomozási bírái, mégpedig az egész országra kiterjedő illetékességgel.
A nyomozási bíró az a bíró, aki a vádemelés előtti ügyekben jár el. Például ő dönt a letartóztatásokról, a nemzetközi elfogatóparancsokról, bizonyos tanúk különösen védett tanúkká nyilvánításáról és más hasonló kérdésekről. Vagyis számos feladata van, de nem tárgyal büntetőügyeket. Most sem fog, hiszen a törvénytervezet kizárja, hogy ülést tartson – csak és kizárólag az iratok alapján dönthet.
Ha még mindig nem sikerült elérni, hogy lefolytassák a nyomozást, akkor az a személy, aki korábban előterjesztette a felülbírálati indítványt – ha eddig nem adta volna fel a küzdelmet – ismételt felülbírálati indítványt nyújthat be. Ha a bíróság igazat ad neki, akkor kimondja, hogy van lehetőség vádindítvány benyújtására. Persze, mint eddig, most is kötelező a jogi képviselet. Az indítványozók és képviselőik végre megkaphatják a szükséges adatokat, de azokat „természetesen” nem hozhatják nyilvánosságra. Ha mégis ezt tenné valamelyikük, a bíróság kizárja őt az eljárásból.
A vádindítvány lényegében ugyanolyan, mint általában egy vádirat. A bíróság ezt – ülés tartása nélkül – megvizsgálja, és ha elutasítja – itt a vége az eddigi igyekezetnek, mert a bíró döntése ellen nem lehet fellebbezni.
Ha a bíróság első kézből mégsem utasítaná el az indítványt, akkor két hónapon belül dönt arról, hogy a megvádolt személy megalapozottan gyanúsítható-e az adott bűncselekmény elkövetésével. Ülést persze ekkor sem tarthat és – nem meglepő módon – e döntése ellen sem lehet fellebbezni.
Feltételezzük a happy endet: sikerült elérni, hogy az ügy eljusson a tárgyalásig. A bíróság vagy így, vagy úgy dönt az ügyben. Már le sem kell írnom, úgyis tudják: a vádindítvány előterjesztője nem fellebbezhet az ítélet ellen.
Még azokat a költségeket is, amelyek azért merültek fel, mert a vádlott hallássérült, beszédfogyatékos, vak, süket, vagy mert nem tud magyarul, és ezért tolmácsra van szüksége. Minden „normális” büntetőügyben az ilyen kiadásokat – az eredménytől függetlenül – az állam viseli. Csak itt nem. Emellett a vádlott felmentése vagy az eljárás megszüntetése esetén a bíróság még arra is kötelezi az indítványozót, hogy a vádlott meghatalmazott védőjének díját és költségét, vagy annak egy részét is kifizesse.
Ha a tisztelt olvasó idáig eljutott, úgy vélem, nemigen támadt kedve ahhoz, hogy ennek a törvénytervezetnek az ismeretében pénzt, időt, fáradságot nem kímélve bíróság elé juttasson bárkit, aki bűncselekményt megvalósító módon élt vissza a hatalmával, vagy megdézsmálta a közvagyont. Méghozzá egy olyan bíróság elé, amelyre a Fidesz-kormány – hatáskörét messze túllépve – már jócskán rátelepedett, amelynek legfelső szakmai vezetője, no meg a bírósági igazgatás első embere gyakorlatilag a kormány kinevezettje.
