A part Buddhája ő, csak neki nem virággal, hanem csapolt Dreherrel áldoznak a hívek: másfél órát beszélgetünk a Szúnyog büfében, eközben három ajándéksört kap fürdőgatyás férfiaktól. Egyet elkortyol, kettőt továbbajándékoz a szomszéd asztalnál sültkrumplizóknak, ezzel fel is vázolja előttünk a lélek brazilos matematikáját: „Adni pont olyan jó, mint kapni, és ha az ember kap három sört, az három jó, ha ad kettőt, az még két jó, ez így összesen öt öröm.”
Hősünk hivatalos neve Orsós György, de ezt még Dunabogdányban is csak kevesen tudják, az önkormányzat egyik testületi ülésének jegyzőkönyve is Brazilként emlegeti őt.
Hogy honnan a becenév? „Hát onnan, hogy kölökkoromban fociztam, azt mondták, olyan szépen futok és úgy cselezek, mint egy brazil.”
Brazil somogyi nyomorba született 1956 januárjában, egyéves korában a gyermekvédelem „kiemelte” a családból, intézetbe került. „Apámat, anyámat sose kerestem, ők se engem. Lehet, hogy van egy csomó testvérem.”
„Az állam már kiskölökként kihelyezett parasztokhoz, hol félévre, hol egészre, aztán visszarendeltek a menhelyre, és megint kiadtak, és megint menhely, és megint kint, és így tovább.” Hat-hét famíliánál fordult meg.
Vagy nyolcnál. Esetleg kilencnél. Nem számoltam. Sose szövegeltem vissza, jól álltam a munkához, ezért sose emeltek kezet rám. Használtak. Állatot hajtottam, gondoztam, kaszáltam, fűrészeltem. Mire megszoktam egy helyen, már mehettem is a következőre, de legalább megtanultam élni, túlélni. Jobb szerettem kint, mint bent, mert a parasztoknál bármeddig nézhettem a tévét, a menhelyen meg csak a csibészség ment, alig voltunk romák, a többiek kiközösítettek bennünket, ütöttek, fogkrémet nyomtak a cipőnkbe. És loptak. A spórolt pénzemet éjszakára a jó kis gumírozott zoknimba tettem, a talpához, ha valaki piszkálta, azonnal felriadtam, és megvédtem, ami az enyém.
A visegrádi intézetből szabadult tizennyolcévesen, albérletet vett ki a városban, alkalmi munkákból élt. „Gyorsan felépült az ügyfélköröm, zöldségesnél ládát pakoltam, vendéglátóban mosogattam, besegítettem építkezésbe, házaknál kertészkedtem, trágyát hordtam, megjavítottam bármit. Megbecsültem magam, és megbecsültem a pénzt is, a törvénnyel sose kerültem összeütközésbe. Illetve egyszer, de akkor is csak majdnem. Csajoztunk a haverommal, egy járőr igazoltatott, kötözködött, lecigányozott, alázott, visszaszóltam, csak erre várt, elkapta a nyakamat, ráharaptam a kezére, eleresztett, lerohantunk a partra, beugrottunk a motorcsónakunkba és gyerünk. A megyei újságban azzal a címmel jelent meg hír, hogy: »Megharapta a rendőrt!« Nem kaptak el. Amúgy mindig is békés gyerek voltam, mindenkinek illedelmesen előre köszönök, senkit nem bántok, s ha engem bántanak, azért van két fülem, hogy az egyiken be, a másikon ki. Minek szólnék vissza? Attól csak nagyobb lenne a balhé.”
Ha ivott is, óvatosan tette. „Egyetlen gyöngém volt. Az evés. Azt nagyon szerettem, szeretem ma is. Különösen az édességet imádom. Húszéves koromra százhúsz kilóra híztam, de szerencsére így is kellettem a csajoknak, azzal jöttek, hogy ilyen ápolt romával ők még nem találkoztak.”
Hamar megnősült, dunabogdányi lányt vett el, hozzá költözött, két lányuk született. „Az apósom cigány, az anyósom fehér. Az egyik lányom sötét bőrű, barnaszemű, a másik kékszemű, a bőre meg olyan sápadt, le kell járjon szoláriumba. Mindkettőt kitaníttattam, beszélnek angolul és németül, Bécsben élnek, föltalálják magukat, az egyik pincérkedik, a másik fittneszórákat tart, mint a Rubint Réka. Megszoktak ott, már fordítva írják a nevüket, hátra került az Orsós. Unoka még nincs, pedig az asszony meg én már nagyon tologatnánk a babakocsit. Ő végzett gyógyszerész, csinos volt ám, karcsú! Hatalmas szeretetben éltünk, kár, hogy mostanában elhagyta magát, közmunkás.”
Tizenkilenc múlt Brazil, amikor egy szezonra a lepencei strandon lett úszómester.
Víz, napfény, bikinik, ráadásul jó kis mellékes pénzt csináltam piperéből. A közértben vettem többféle sampont, szappant, dezodort, bespájzoltam az úszómesteri szekrényembe, napközben mondtam a nőknek, hogy »asszonyom, ha szüksége van bármi ilyesmire, szóljon«. És szóltak, én pedig némi árréssel értékesítettem a terméket.
Ősszel a pilisi parkerdőgazdasághoz került, s maradt is két évtizeden át a cégnél. „Becsültek, mert nem letudtam a munkaidőt, hanem elvégeztem a feladatot. A többiek úgy darabolták 110 centisre a fát, hogy minden egyes vágás előtt komótosan colstokoztak, én viszont törtem egy megfelelő hosszúságú mogyoróbotot, odaillesztettem az ág mellé, és már pörgött is a stíl, dupla normát teljesítettem. Csináltam mindent, szállítottam vadászokat, beálltam hajtónak. Némelyik vendég maszekban is foglalkoztatott. Papp Lacinak és az ökölvívó válogatottnak én vittem fát, de nem fűteni, hanem hasogatni, direkt ölnyi rönköket kértek, göcsörtös darabokat, edzeni. A honvédelmi miniszter, a Czinege Lajos velem hordatta fel a villájához az építőanyagot, smucig alak, soha egy pohár vízzel meg nem kínált. Szezonban szállítottam tűzifát házakhoz, a kollégák nyers modort alkalmaztak, alig köszöntek, én viszont kedvesen beszéltem a megrendelővel, »uram, szép jó napot kívánok, hölgyem, kezit csókolom, hová szabad leborítanunk a tüzelőt? Ahová parancsolni tetszik, de a kályhába csak akkor teszem be, ha már lobog a láng«, nevettek, és már hozták is a kávét, a bort, a kaját, és olyan borravalót kaptam, amellett a fizetés volt a jatt. A végén mindig megkérdeztem, akad-e, aki összehasogassa a tuskókat, mert munkaidő után szívesen segítek. Bíztak bennem, mondták, olyan szép és hatalmas szakállat, mint nekem van, sose láttak, páran még le is rajzoltak. Bírtam a munkát, volt is hozzá háromszor akkora vállam, mint ma.”
Brazil egy lovag. Nemcsak úgy átvitt értelemben, hanem szó szerint is, a Mátyás-templomban ütötték lovaggá.
„A Szent György Lovagrend tagja vagyok. Onnan indult, hogy három barátommal kitaláltuk, hogy a visegrádi várban lovagi tornával szórakoztatjuk a turistákat. Beöltöztünk középkori ruhákba, és megvívtunk egymással. Én voltam a mór: bőrmellény, bőrnadrág, rostélyos sisak, páncéling rugós alátétből, kard rugólapból, kétkezes pallós, kerek pajzs, láncos buzogány, íj, dárda, csatacsillag, de olyan, hogy a páncélt is átszakította. Betanultuk a koreográfiát, de nem bohóckodtunk, hanem keményen odasuhintottunk, szikrázott a vas, naponta folyt a vér, egyik társunk ujját a kesztyűvel együtt vágtuk le.”
A koreográfia részeként egy vitéz megtagadta a király parancsát, büntetésből kalodába zárták, majd zsákba gyömöszölték, ló után kötötték, körbevonszolták. „Vagány csávók voltunk, nem fosós gyerekek. Élveztük, hogy mi csináljuk a legmenőbb bajvívós show-t.”
Leginkább a finálét szerette.
„Kétszer szólalt meg az ágyú. Az első dörrenés azt jelentette, hogy rohamra! A második pedig azt, hogy finis, vagyis gyerünk meghalni. Szépen meg is haltunk, feküdt mindenki, néma csönd a lelátón, sok száz ember, aztán egyszer csak taps, ováció, mire feltámadtunk, meghajoltunk, élveztük a sikert. Számolgattam múltkor, ezerszer is meghaltam éltemben.”
Nézőben egyetlen egyszer esett kár.
A műsor után erősködött egy japán fickó, hogy micsoda hatalmas harcos, és azonnal összeméri a tudását a kapitányunkkal. Csitítgattuk, de nem tágított. Hát jó. Kínáltunk neki sisakot, nem fogadta el, kínáltunk kesztyűt, azt sem, csak a kardot akarta. Megkapta, nekiállt szamurájoskodni, azonnal kapott egy közepesen erőset, elfeküdt, ereinkben megfagyott a vér, de az ipse felállt vérző fejjel, meghajolt, kezet nyújtott, tisztelettel elismerte a vereséget, majd levonult, és elvitte a mentő.
Haknit is vállalt a visegrádi csapat, az olaszországi Forliba járt vendégszerepelni. „A kinti szereposztásban én voltam a király, és előadásról előadásra lehajítottam egy ellenséges vitézt a várfalról a mélységbe.” Igaz, csak két méter volt az a mélység, az alján pedig szalmabála tompította az esést. „Mégis őrjöngött a közönség.”
Párszor olasz hagyományőrzőkkel is összecsaptak. „Igazából dalolásban és táncolásban jók, harcban kevésbé, viszont korrektül elismerték, hogy a magyar tisztára vadállat, iszonyat erős benne a vércsoport, főleg beitalozva.”
A hivatalos előadások után rendre kivonultak a sétálóutcába. „Fáklyával kezünkben trappoltunk, csak úgy zörgött a vért! Kicsit kardoztunk, aztán megpattogtattam a karikásostoromat, előkaptam a butykost, kerámiapohárba töltögettem az egri bort, úgy itattam az olaszokat. Imádták, dőlt a pénz. Máskor meg csak buliztunk. Beültünk az Ikarusunkba, irány a belváros, és ha nem találtunk parkolóhelyet, megfogtunk egy sor személykocsit, fölpakoltuk őket a járdára, és rögtön lett terünk.”
Tíz évig tartott a lovagoskodós aranyélet. „Aztán kiöregedtem.”
A dunabogdányi strandra két évtizede keveredett. „A parkerdő meg a lovagi tornák mellett maszekoltam, főleg kertészkedtem, mások mellett az akkori polgármesternél. Megkedvelt, és egyszer kérdezte, volna-e kedvem segíteni a parton.”
Brazil a rend embere, legfőbb ellensége a szemét. „Azonnal fel kell szedni, mert az egy szemét nagyon gyorsan kettőt csinál, az négyet, és mire felnézel, minden csupa szemét.” Zsákkal és óriási csipesszel jár. „De jobb szeretem, ha az szedi össze, aki eldobta, mert ha egyszer megszívlelte a kérésemet, legközelebb nélkülem is rendet tart maga körül, sőt a többire is rászól. Ide rendőrnek sose kellett kijönni, pedig nem gázsprével meg gumibottal, hanem kedvességgel oldom meg a kényes helyzeteket. El kell találni a hangot, nem bántóan, de nem is könyörgősen. Ez itt a mi placcunk, a békesség placca, nincs belépődíj, cserébe viszont tessék viselkedni. Ezerből kilencszázkilencvenkilencszer megteszik, amit kérek, és az ezredik is olyan, mint múltkor az az ittas egyén, aki behajította a Dunába a sörösüveget, figyelmeztettem, nem tetszett neki, de a nép mellém állt, megtapsoltak, erre elszégyellte magát az illető, kihozta a palackot, és jött másnap, hogy bocs, Brazil, kicsit túltoltam. El volt felejtve. Szép békességben megoldunk mindent. Nincs kivételezés, a legszebb lányokat is megrovom, ha fűben, homokban hagyják a csikket. Nekem ez az egész szívügy. Ha csak egyetlen egy ember nem fogadja el a döntésemet, magamba fordulok egész napra.”
A gyerekek szemében is ő a strand főnöke, „Brazil bácsizzák” őt a helyi iskolások, ő meg napjában tízszer is megkérdi, hogy „be vagy kenve, mennyi vizet ittál ma?”
Naptej és sok folyadék! A kölköknél ez a legfontosabb. Meg a mentőmellény. És a szeretet. Az első számú feladatom, hogy figyeljem a népeket, különösen a gyerekeket, lazítsam, feloldjam az embereket, és adjam a szeretetet.
Brazil fejleszti területfelügyelői képességét. „Amiben a szponzoraimra, vagyis a rendszeresen itt nyaralókra támaszkodom. Az egyiktől megafont kaptam, így hatékonyabban tájékoztathatom a vendégeket, a járvány alatt óránként bemondtam, hogy emberek, tessék tartani a távolságot, használják a kihelyezett kézfertőtlenítő folyadékot. A másik segítőm fehér pólókat hozott, a harmadik rányomtatta a nevemet. A negyediknek, egy kínai kereskedőnek panaszkodtam, hogy esténként nem látni rendesen a bicikliúton, mire hozott húsz darab napelemes lámpát, olcsón, amit az ötödik, egy német kifizetett, a hatodik pedig felszerelt. A hetedik vett nekem egy kis robogót, a nyolcadik spéci rendszámtáblát csináltatott rá. Közös érdek.”
A motorcsónakosoknak nem barátja. „Húzzák a gázt, menőznek, verik a hullámot, zavarják a fürdőzőket. Azt hiszik, világot látnak, pedig nem látnak, nem hallanak semmit, csak a motor bőgését. Ha világot akarsz látni a vízről, menj evezni, a kenu sebessége mellett van módod csodálni a tájat, plusz átmozgatod a testedet, és máris jobban kívánod az életet, mintha punnyadnál a kormánykerék mögött. Ha lesz sok pénzem, veszek egy katamaránt, a tetejét nádszövettel fedem, azzal viszem föl és le a népet a folyón.”
Éveken át vezetett dunai túrákat, azzal is megszerettette a vizet, aki addig rettegett tőle. „Először csak a kezét merítettük bele, aztán a lábát is, és így tovább, a végén úgy evezett, mint egy olimpikon. És megtanulta, hogy nem szemetelünk, nem üvöltözünk, csak szépen beszélgetünk, haladunk, és közben megértjük, hogy vízen lenni a legjobb élet, nagyon király. Csak tessék vigyázni rá. Járok dunai és tiszai szemétgyűjtésre, szép program, pár éve több ezer pillepalackból készítettünk tutajt, ponyvát dobtunk rá, lapát a kézbe, úgy hajóztuk végig a partot.”
Dunabogdány a vízitúrások megállóhelye, a szabadstrand alatt felverhető a sátor. Az a placc is Brazilhoz tartozik. „Naponta kétszer-háromszor elsétálok arra, mindenkit szeretettel üdvözlök, vázolom a szabályokat rendről, tűzgyújtásról, vécéhasználatról, és adok társaságonként egy fekete zsákot, hogy abba gyűjtsék a szemetet.”
A maszekolást a világért abba nem hagyná.
Továbbra is törekszem a tökéletesre. Ha megbíznak egy fakivágással, az nem úgy néz ki, hogy kidöntöm, elteszem a pénzt, és viszontlátásra. A törzset és az ágakat feldarabolom, felstószolom tűzifának, az ágakat összevágom, jön a haverom, géppel bedarálja, közben összesöprök magunk után. Több idő, de csak ilyen viselkedéssel tudod megfogni a megrendelőt.
Biceg, amiért a maszekolást okolhatja. „Tíz éve elhúzódott egy munka, száguldottam haza az asszonyhoz a háromkerekűmmel, mint a rakéta, de a szürkületben ráfutottam egy fedél nélküli vízaknára. Betonvasak között landoltam, az egyik átszúrta a lábamat, hat darab törésem lett. Fél napig műtöttek, lélegeztetőgépre kerültem, az orvosok úgy voltak vele, nem élem túl, aztán csodálkoztak, és pontosítottak, hogy túlélem ugyan, de sosem állok lábra. Mégis lábra álltam, de a lábam pipaszár lett, pedig előtte olyan volt, mint a Schwarzeneggernek. Hat hónap után eresztettek ki a kórházból. Azóta még rendszeresebben úszom, tavasztól őszig naponta tízszer ugrom vízbe. Aki leáll a mozgással, annak elsorvadnak az izmai, aztán elsorvad az egész ember, és vége. A meditáció is segít. A strandon is ülök a székemben, két kéz csippentésben, de a lábamat nem húzom magam alá, a baleset miatt nem is tudnám, pár perc, azalatt akár ugrálhatnak mellettem, kizárom a külvilágot, egy ujjal fel tudnának borítani.”
Brazil bogdányi hajléka szerény, rendes, szoba kiszellőztetve, ágy bevetve, ruha stokiban, a falon képek, tőrök, valamint egy vaddisznó- és egy muflontrófea. Meg egy gitár. „Nem bánok vele ügyetlenül.”
Ruhatárjában ma már a célszerűség az első, de annak idején adott a divatra. „Ahogy kikerültem az intézetből, bementem egy elegáns újpesti cipőboltba, mondtam, kérek valami rendes lábbelit, negyvenhármas a méretem, ennyit szánok rá, és kiborítottam a pultra egy halom fémpénzt. Az üzletvezető azt hitte, koldulással szedtem össze az aprót, megijedt, a lóvét elrakatta velem, a kezembe nyomott egy pár cipőt, még zoknit is adott hozzá, és tuszkolt ki az ajtón, nehogy elriasszam a vevőket. Annyi csibészség meg azért szorult belém, hogy elfogadtam az ajándékot.”
Brazil gyöngéje a kalap.
„Oltárira szeretem, rengeteg van belőle, a kedvencem a sombrero, azt is az egyik szponzoromtól kaptam. Mi tagadás, nem vagyok csinos, de adok magamra, a körmöm makulátlan, minden este zuhanyozom, plusz tudok beszélgetni, figyelni, hallgatni, sőt meghallgatni is, nem megjátszásból, hanem őszintén. Szeretik a parton. Különösen a nők. De én komolyan veszem a házasságot. Meg az én igazi nagy szerelmem a Duna. Óriási szerencsém, hogy csinálhatom. Szeretem ezt az életet, mert szeretni kell, és akkor minden jó.”
