Az utóbbi néhány hónapban drasztikus drágulással szembesültünk, magas az infláció, és nem tudni, pontosan mekkora energiaválsággal kell szembenéznünk a háború, illetve más, nehezen átlátható gazdasági és politikai folyamatok miatt. Eközben a túlfogyasztással és a folyamatosan növekvő igényekkel előbb-utóbb tönkretesszük a Földet. Évtizedek óta azt hallgatjuk, hogy csökkenteni kellene a fogyasztást és nem felesleges vagy káros dolgokra pazarolni az időt, pénzt, energiát. Azt viszont gyakran nem gondoljuk át, mire is van valójában szükségünk, és mi segíthet dönteni a választásainkban.
Hogyan élhetünk úgy, hogy ne érezzük súlyos lemondásnak a fenntarthatóságot; élvezzük az életet, mégse tegyük tönkre magunkat és a környezetünket? Egy, idén megjelent könyv – Dr. Lelkes Orsolya: Fenntartható hedonizmus – segíthet elindulni ezen az úton.
Régóta tudni lehet, hogy a folyamatos gazdasági növekedés vagy az az elv, ami szerint „majd jól érezzük magunkat és pihenünk, ha már eleget dolgoztunk”, nem visz közelebb minket a boldogsághoz, ráadásul a környezetünknek is árt. A szerző – aki amellett, hogy társadalomkutató közgazdász, pszichodráma-vezető és coach is – a pszichológiai és filozófiai tudás alkalmazását is elengedhetetlennek tartja ahhoz, hogy „virágzó” vagy „jó” életet élhessünk.
Miért fogyaszt túl sokat, aki megteheti?
Úgy születünk, hogy az élvezetkeresés, a vágyak kielégítése jellemez minket, és mivel rengeteg technológia, intézmény erősít meg abban, hogy ez alapvető igény, ezért ezt hisszük kiteljesedésnek. Az emberek többsége materiális szemléletű, a lelki jóllétet az anyagival azonosítja, miközben kerülni akarja a fájdalmat, a negatív érzelmeket. Ez bizonyos szintig érthető is, hiszen Magyarországon sokáig nem volt jellemző a bőség, így aki megteheti, szeretné alaposan kiélvezni, hogy korlátlanul fogyaszthat. Ennek viszont nemcsak az egyenlőtlenség, a környezetpusztítás, a szegények hibáztatása vagy a sérülékenység az ára, de még az sem igaz, hogy minél gazdagabbak vagyunk, annál elégedettebbek is. Az emberi működés egyik jellemzője, hogy ha elértünk valamit, új célokat tűzünk ki, és lényegében soha semmi nem lesz elég. A pénzzel és státusszal gyakran valamilyen belső hiányt próbálunk betölteni.
A piaci logika szerint nem számít értékesnek a nem megfizetett vagy nem megfizethető tevékenység, mint például a barátokkal töltött idő. Egyre több tárgyat vagy szolgáltatást tartanak az emberek alapszükségletnek (mint például az autó vagy a légkondi), és fel vannak háborodva, ha ezek fenntartását nem biztosítja számukra az állam. Azt gondoljuk, hogy az evés, a vásárlás vagy a közösségi média ad örömet és teljesít ki minket.
Pszichológiai közhely, hogy a fiziológiai alapszükségletek (mint az evés, ivás, szexualitás) mellett az embernek szüksége van arra is, hogy biztonságban érezze magát, közösséghez tartozzon, jóban legyen önmagával és megvalósíthassa, amit szeretne. Az alapvető érzelmi szükségletek rendszerének tükrében az emberek hasonlóan működnek − csak abban különbözünk, ahogyan ezeket az igényeket kielégítjük. Nyugodt, megértő, gondoskodó és stabil környezetben szeretnénk élni, ahol biztonságosan kötődhetünk más emberekhez. Fontos, hogy autonómnak (önállónak) és kompetensnek érezhessük magunkat, kifejezhessük az érzelmeinket és gondolatainkat, reális határokat állítsunk fel magunknak, illetve felnőttként is lehessünk spontánok, játékosak.
Ezt a tudást azonban sokan nem sajátítják el, és nem tanulnak meg gondoskodni a szükségleteikről. A sématerápiás elmélet szerint, ha a fenti, alapvető érzelmi igények nem elégülnek ki megfelelően gyerekkorban, akkor olyan önsorsrontó sémák alakulnak ki bennünk, amik felnőttként is nagyban meghatározzák az életünket. Aki nem stabil, biztonságos környezetben nő fel, hanem például alkoholista szülő mellett, fizikai bántalmazást elszenvedve, abban könnyen kifejlődhet többek között a bizalmatlanság-abúzus séma, ami miatt nem érzi magát jól a világban, és állandóan attól fél, hogy bántani fogják. Aki a családjában azzal szembesült, hogy csak a teljesítményt értékelik, és csak akkor kap szeretetet, ha jó jegyeket szerez az iskolában vagy kiválóan sportol, arra jó eséllyel lesz jellemző a könyörtelen mércék, hiperkritikusság séma.
Mi ennek a jelentősége abból a szempontból, hogy mennyit és mit fogyasztunk? Ha gyerekkorunkban a szüleink vagy gondozóink nincsenek tekintettel a szükségleteinkre, ha sok trauma ér szexuális, fizikai, verbális vagy érzelmi bántalmazáson keresztül (vagy például egy háborús helyzet miatt nem vagyunk biztonságban), akkor felnőttként kötődési problémákkal, szorongással, depresszióval, evészavarokkal, függőségekkel fogunk küzdeni. Emiatt nem – vagy csak nehezen – fogjuk felismerni, hogy mikor mire lenne szükségünk: gondoljunk csak arra, amikor a magány érzését édességgel oldjuk ahelyett, hogy megtanulnánk jól kapcsolódni másokhoz. Mindaddig, amíg a tárgyakkal és élményekkel valamilyen érzelmi hiányt próbálunk pótolni, nem lehet teljes és boldog az életünk, illetve mások szükségleteire sem tudunk odafigyelni.
Ahhoz, hogy valaki képes legyen igazán másokkal is törődni, szükséges, hogy alapvető biztonságérzete legyen a világban. Az önmeghaladás, egyetemesség és önállóság céljainak követéséhez – ami végső soron boldoggá is tenné – szükség van érzelmi és fizikai biztonságérzetre
– írja Lelkes Orsolya. Az önmeghaladás helyett gyakran az énkiterjesztés (a hatalom és a teljesítmény előnyben részesítése) a jellemző. Elhisszük, hogy csak akkor nem fogunk nélkülözni, ha minél több pénzünk van és minél magasabb státuszba kerülünk; annak ellenére, hogy soha sem érhetjük el az optimális „végső pontot”, és csak külső motiváció hajt minket.
Hogyan élhetünk teljes életet úgy, hogy a lehető legkevesebbet ártunk?
Lelkes Orsolya szerint egyre több embert foglalkoztat a „jó élet”: sokan szeretnének úgy fejlődni, hogy tekintettel vannak a Föld erőforrásaira. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az egyéneknek kell változniuk, de nem elszigetelten, hanem közösségben. Ő a kompetencia, az autonómia és a kapcsolati készség igényeit emeli ki, mint amiket fel kell ismernünk és támogatnunk kell magunkban, aztán másokban is. Az, amit „virágzó életnek” nevez:
- örömöt ad, növeli a testi és a lelki egészséget,
- tudatos cselekvésen, az erények gyakorlásán alapul,
- univerzális, közös jegyekkel rendelkezik, de a megvalósítása egyéni,
- másoknak nem árt, és nem veszélyezteti a jövőt,
- a barátokra, kapcsolatokra, közösségre épül.
A könyv a boldogság folyamatos keresése és az erőltetett jókedv helyett a pozitív pszichológia tudományának meglátásait és gyakorlati tanácsait hangsúlyozza, ami többek között azt jelenti, hogy a negatív érzelmeket is el kell viselnünk ahelyett, hogy állandóan az élmények, a jó érzések maximalizálására törekednénk. A hosszútávú elégedettség, szubjektív jóllét más, mint amikor pillanatnyi pozitív érzelmeket vagy testi érzeteket élünk át:
- elsősorban a fizikai egészségnek,
- az öngondoskodásnak,
- a hatékony munkavégzésnek,
- a kreativitásnak és rugalmasságnak,
- a jövőorientációnak és önkontrollnak,
- a másokkal való együttműködésnek,
- illetve a közösségi részvételnek köszönhetjük.
Az erőltetett pozitivitás nemcsak az egyén számára káros, hanem közösségi szempontból is, hiszen áldozathibáztató. Ezzel szemben az, ha képesek vagyunk az érzelmek széles skáláját egyszerre is átélni, társadalmi cselekvésre is ösztönözhet, tehát a tágabb környezetünk számára hasznos. Lehetünk például egyszerre dühösek, szomorúak és lelkesek is, amikor valamilyen kiszolgáltatott csoporttal találkozunk, és ezek az érzelmek együtt motiválhatnak a megoldások keresésére.
Vajon mi akadályozza az emberek jelentős részét abban, hogy a fenti értékeket tartsák szem előtt? Vannak olyan egyéni jellemzők (ilyen lehet a maximalizmus vagy tágabb értelemben a könyörtelen mércék séma), amik ráerősítenek a társadalmi szinten domináns ideológiákra. Ez pedig gyakran újabb pszichés problémákhoz, kiégéshez is vezethet, miközben nem kedvez egy fenntartható életmódnak.
Ha veszteségként éljük meg, amikor nem kaphatunk meg valamit, akkor nem tűnik vonzónak az önkéntes egyszerűség. Ezért a könyv szerint elsősorban az örömhöz való viszonyon kell változtatni, és tudatosítani a valódi igényeinket. Ahelyett, hogy lemondásra biztatunk embereket vagy bűntudatot keltünk bennük, célszerűbb abban segítséget nyújtani, hogy közelebb kerülhessenek saját belső világukhoz. Ebben gyakorlatilag bármilyen pszichoterápia segíthet, a szerző elsősorban a mindfulnesst és a pszichodráma különböző eszközeit javasolja. Tudatos jelenlétben jobban odafigyelünk a testi érzeteinkre, és a legszokványosabb dolgokat is át tudjuk formálni: örülni tudunk a körülöttünk levő világnak, az elért céloknak, és nem fogunk rögtön új kihívások felé rohanni. Hasznos módszer a kevésbé ismert fókuszolás is, amivel szintén a belső figyelem fejleszthető.
Vannak, akik szerint az egyéni jólléttel és szabadsággal való foglalkozás önzővé tesz, elszigetel és elválaszt másoktól; valójában viszont pont ez segíthet a támogató és jól működő közösségek kialakításában, hiszen a másokhoz való kapcsolódás alapvető szükségletünk. A világban sok önszerveződő hálózat létezik, ahol a tagok autonómiát, kompetenciát és szolidaritást élnek meg. Magyarországon ilyenek az ökofalvak, a kistermelői és bevásárló közösségek vagy például az Átalakuló Wekerle.
Ha képesek leszünk figyelni az érzelmi szükségleteinkre, akkor jó eséllyel túlzott fogyasztás nélkül, szabadabban tudjuk majd élvezni az életet. Így pedig nemcsak magunkkal, hanem a körülöttünk élőkkel és a környezetünkkel is jót teszünk.
