„Hogy lehet, hogy egyetlen generációváltás során a férfiak Jack Nicholsonból, Harrison Fordból átmentek, nos, ilyen kapucnis pólós, videójátékozós, anyjukkal élő srácokba?” (Részlet A kezdő című filmből)
Sámántánc és A Pál utcai fiúk
A nemi szerepek kérdése kényes téma, nehéz róla úgy szólni, hogy ne lehessen belekötni.
Ha a férfiasság válsága kerül szóba, akkor bárki okkal mondhatja, hogy ez régi mantra, már az ókoriak is a férfivirtus hanyatlásáról beszéltek. Az is felvethető, hogy van-e értelme egyáltalán válságról beszélnünk, hiszen, ha a nemi szerepek – legalább részben – történelmileg folyvást változó társadalmi konstrukciók, akkor hogyan jelöljük ki azt a történeti pontot, amihez képest a férfiasság válságba került?
Mégsem megkerülhető téma, s nem véletlen, hogy számos kiváló tudós foglalkozott vele az utóbbi évtizedekben. Popper Péter szerint például a férfiasság jelenkori identitásválsága voltaképpen a felnőtté válás modern problémájából ered. A természeti népek és az archaikus kultúrák még „jól tudták, hogy a felnőttek védőszárnyai alatt nem lehet felnőni”. Ezekben a közösségekben a szülők oltalma alól kiemelt serdülők – nagyjából 12–15 éves koruk környékén – elkerültek otthonról és fiúházakban, illetve lányházakban várták a felnőtté avatásukat. A fiúknak kemény fizikai és lelki erőpróbákat kellett kiállniuk azért, hogy befogadja őket a felnőtt férfiak közössége. Aki e próbákon elbukott, azt továbbra is gyereknek tartották; aki tanúságot tett szociális érettségéről, felelősségtudatáról, önuralmáról és lelki tűrőképességéről, azt „igazi férfiként” ismerték el.
Popper írása oda fut ki, Ez a probléma mindkét nemet érinti, de másként a nőket és másként a férfiakat. Ez a bizonyos „másként” sok okra vezethető vissza – a társadalmi elvárásokara, a kultúrára, a szocializációra –, de aligha vitatható a biológiai alapja. A fiúk és a lányok közötti különbség ugyanis nagyjából serdülőkor környékén, a nemi-hormonális éréssel válik viszonylag élessé.
Ahogy Ranschburg Jenő gyerekpszichológus a tesztoszteronszint növekedéséből eredő sajátosságokat leírja: a fiatal fiúk körében teljesen természetes a versengés, a rangsorképző rivalizálás, az agresszivitás bizonyos mértéke, a hierarchiába szerveződés, s ezzel párhuzamosan erős a csoportlojalitás és a közösségi rítusok iránti vonzalom. Gondoljunk például A Pál utcai fiúkra, amely nagyon plasztikusan mutatja be a serdülőfiúk e sajátos világát. Lehet ugyan ezt a világot durvának, civilizálatlannak tartani, de évezredeken át részben ez a vadság biztosította a túlélésünket. Sámántánc, totemizmus, vadászösztön és harci üvöltés nélkül nem lehetett volna elejteni a mamutot és megvédeni a közösség területét – ahogy a grundot sem. Ezek a zsigeri késztetések civilizált életünkből is kiirthatatlanok, viszont, ha világos szabályok és normák közé tereljük őket, teremtő energiává alakíthatók. Így találták ki például az ókori görögök a sportot, amely kiváló szocializációs terep volt, nem csak a testi fejlődést segítette elő, hanem számos értéket, normát lehetett elsajátítani a szabályos küzdelmek során.
A 20. században, s főleg annak második felében egyre nagyobb gondot jelentett – itthon és nyugaton egyaránt –, hogy jórészt megszűntek azok a közösségi színterek és társadalmi kihívások, amelyek az ősi ösztönök civilizált kiélésére, értelmes becsatornázására adtak volna lehetőséget. Igazából már a századfordulón játszódó A Pál utcai fiúk is egy letűnőben lévő világnak állított emléket: a fiúk körében a bajtársiasság, a közösségi hűség és a hősiesség nem üres lózung, hanem a cselekvés fő motívuma, ám az urbanizáció megállíthatatlan terjeszkedése végül maga alá temeti a grundot minden régi vágású értékével együtt. Molnár Ferenc regényével egy időben Jack London írásai is valami hasonló problémáról tudósítanak. Az aranyásók, a fókavadászok és a csavargók világa azt üzeni, hogy csak a városi civilizáció kényelmétől távol, a tengeren vagy a vadonban, kemény fizikai és lelki megpróbáltatások árán lehet megélni azt az euforikus érzést, amely miatt őseink férfinak érezhették magukat.
A dühöngő ifjúság
A két világháború során mindennél világosabban látszott, hogy a civilizációs fejlődés nem jár automatikusan morális nemesedéssel. Az új technikai vívmányokat minden gond nélkül lehet a pusztítás szolgálatába állítani, az atavisztikus törzsi ellenségeskedés pedig más dimenzióba lépett, és emberellenes ideológiákban öltött új alakot – részben a fejlett kommunikációs eszközöknek és a tömegpropagandának köszönhetően.
A győztes nyugati nagyhatalmak számára a náci Németország legyőzése kétség kívül adott egyfajta erkölcsi többletet. Nem csoda, ha a századfordulón tapasztalt értékválság az 50-es, 60-as évek „mechanikus” rendjében és „fogyasztói” kényelmében még élesebbé vált. A technokrata elittel szembeforduló fiatal nemzedék lázadása részben innen vette eredetét. Az úgynevezett „dühöngő ifjúság” az 50-es években arra panaszkodott, hogy végleg elvesztek azok a „régi nagy célok és magasztos eszmék”, amelyekért a nagyapák és az apák nemzedéke küzdött. A felfedezők és a pionírok világának befellegzett, a tradicionális helyi közösségek elkezdtek felbomlani, a független magánvállalkozások és az önálló farmergazdaságok száma drasztikusan visszaesett a kékgalléros gyári és a fehérgalléros irodai munka javára.
A fiatal amerikai és brit fiúk a történelemórákon azt tanulták, hogy hazájukat kalandvágyó, vállalkozó szellemű, bátor férfiak tették naggyá, de a fennálló intézményrendszer csupán a középszerű élet lehetőségét kínálta nekik: az unalmas iskolai magolást, a bürokratikus rendbe való betagozódást, az elgépiesedett munkát és az ezekkel elnyerhető fogyasztást. Márpedig a fiatalok nem akartak fogaskerekké lenni a gépezetben. Amerika már rég nem tudja megadni a fiatal kölyköknek az egykori telepesek, felfedezők és pionírok „hősi életét” – magyarázza vehemensen az ellenkultúra fő motívumát a radikális hippi diákvezér, Jerry Rubin.
Lehetnek jó osztályzataid, kapsz diplomát, aztán egy állást egy vállalatnál, veszel egy vidéki házat, és jó fogyasztó leszel. De a kölykök ezzel nem elégednek meg. Hősök akarnak lenni.
Vagy, ahogy a brit ellenkultúra fenegyereke, a rockzenész Pete Towshend fogalmazott a 60-as évekről: „Úgy éreztük, hogy nem lehetünk sosem olyan jók, mint az apáink és nagyapáink, így mi bandákba verődve akartunk bizonyítani”.
Towshend idejében a divatosan öltözködő modok és a motorosszerelésben virító rockerek rendszeresen csaptak össze a londoni külvárosok utcáin vagy a tengerparti üdülőhelyeken. Mindkét irányzatnak megvoltak a maga rítusai, szabályai, szubkulturális sajátosságai. Itt az volt az alapvető különbség A Pál utcai fiúkhoz képest, hogy nem 10–12 éves gyerekek estek egymásnak, hanem olyan 16–17 éves nagykamaszok, illetve 18–20 éves felnőtt férfiak, akik nehezen találták a helyüket a világban.
Az ifjúsági lázadás és az ellenkultúra persze többről szólt, mint a fiatal fiúk ilyetén problémájáról, de ez volt ez egyik fő mozgatórúgója. Jack Kerouack regénye, az Úton, John Osborne drámája, a Dühöngő ifjúság, James Dean vagy Marlon Brando korabeli filmje, az Ok nélkül lázadó és A vad – azért emelkedett kultikus státuszba, mert a fiatal fiúk szerepválságáról szólt.
Punkok, metálosok, szkinhedek
Az ellenkultúrához lazábban-szorosabban kötődő olyan témákban, mint a polgárjogi mozgalom vagy a női egyenjogúság, 68 után nagyot lépett előre a nyugati civilizáció; miként a biológiai gyökerű identitás reneszánsza is kibontakozott, magával hozva az etnikai „kisebbségek” és a szexuális „másságban” élők kulturális reprezentációját. Jerry Rubin és a többi egyetemista hippi megtalálta a helyét a Wall Streeten vagy a Szilícium-völgyben – ám az átlagsrácok, s főleg a munkás hátterű fiatalok számára James Dean és Marlon Brando problémái nem voltak ilyen könnyen felszámolhatók.
A világhírű szociológus, Robert Putnam írja, hogy a hagyományos angolszász civil társadalom drasztikusan hanyatlani kezdett az 1970-es években. A helyi társaságok, egyesületek, alapítványok, sportklubok, gyülekezetek, szakszervezetek, szomszédsági, rokoni és baráti kapcsolatok gyors bomlásnak indultak, ami főként a szerényebb anyagi körülmények között élő fiatalokat sújtotta, s közülük is elsősorban a fiatal fiúkat. Sok volt a széteső család, az apa nélkül felnövő fiú, s egyre kevesebb volt a követhető férfiminta, például egy karakteres tanár, lelkész vagy edző személyében. Nálunk, a keleti blokkban, s azon belül Magyarországon annyival volt rosszabb a helyzet, hogy eleve gyönge volt a civil társadalom, s ideológia okokból egyébként is minden közösségi önszerveződést gyanúval kezeltek és feloszlattak.
Erre a folyamatra reagált az ellenkultúra második hulláma: a punk, a rocker és a szkinhed mozgalom. A már említett Towshend együttese, a The Who 1979-ben forgatott rockmusicalt a 60-as évek brit bandaháborúiról, s ez a miliő alig-alig különbözött attól az egykorú ifjúsági közegtől, amit punkok, metálosok és szkinhedek népesítettek be. A fiatalok kilátástalanabb helyzete miatt a punkban több volt a keserűség, a metálban a barbárság, a „kopaszok” körében az agresszivitás – de a lényeg döntően ugyanaz maradt. Itt kell megjegyezni, hogy a szkinhedmozgalom az induláskor eredendően nem volt rasszista: a 60-as évek végén a jamaikai bevándorló fiatalok és a tősgyökeres angol melóskölykök közös szubkultúrájaként szökkent szárba; a 70-es évek végén pedig a szkin közösségek zenéje, az OI, még a virágkorát élő utcai punk szerves része volt. A 80-as évek elején telepedett rá a „kopaszokra” a brit szélsőjobboldali politika, ami három irányzatra vetette szét a kezdetben egységes mozgalmat:
- egy szélsőjobbos,
- egy szélsőbalos
- és egy apolitikus, ideológiamentes irányra.
Magyarországra is betörtek – vagy, ahogy akkor mondták, „begyűrűztek” – ezek a mozgalmak, s mindegyikben volt egy plusz politikai többlet, ami a különböző irányzatokat összekötötte: ez pedig a Kádár-rendszer éles elutasítása volt. A rendszerváltás eltüntette ezt a közös nevezőt, viszont a 90-es években új, a nyugati és a magyar fiatalok számára egyaránt visszataszító ellenségkép bukkant fel a horizonton: az embereket manipuláló globális fogyasztói tömegkultúra. A Tankcsapda első néhány underground albuma vagy Hobo korabeli zenéje világosan mutatja, hogy az establishment-ellenesség fókusza hogyan változott meg ezekben az években. Egyébként a fogyasztói kultúra nyugaton már a 60-as évek ifjúsági lázadásának is a célkeresztjében állt (elég megnézni a Zabriskie Point című Antonioni-filmet), s ennek az eredendő ellenszenvnek adott új, erős impulzust a globalizáció kiteljesedése.
A Harcosok klubja című ezredfordulós kultuszfilm arról szól, hogy az erős apakép nélkül felnövő fiatalok miként próbálják meg felvenni a küzdelmet a globális konzumvilág ellen. Magasztos célok és hősies vállalkozások híján egy összetartó, erőszakos férfiközösség adja a fogyasztói kultúra alternatíváját a történet szerint. Akárcsak a rocker, a punk vagy a szkinhed szubkultúra világában, itt is fontos szerepet kapnak a nyers erő köré épülő értékek, a törzsi rítusok, a hűség, a bajtársiasság és a manipulatív hatalommal szembeni ellenállás. Az alkotók korántsem dicsőítik ezt a világot, hanem a közösségszerveződés árnyoldalait is bemutatják: a túl merev hierarchiát, a vezető autoriter attitűdjeit, az értelmetlen rombolást.
Hová lettek a férfiak?
A Harcosok klubja akarva-akaratlanul a régi vágású ellenkultúra hattyúdala volt. A fiatalok mozgalmainak a globalizációval szemben nem volt esélye. A digitális forradalom eltüntette az ifjúsági szubkultúrák korábban ismert formáit. Manapság is vannak persze felkapott zenei irányzatok, divatok, stílusok, de már régen nem töltik be azt a közösségszervező szerepet, mint a 80-as, 90-es években.
Nem mintha az emberi természet bármit is változott volna. A fiatal fiúk hormonális késztetése, versengési hajlama és vadsága megmaradt – de jórészt már a virtuális térben tör magának utat: videójátékokban, e-sportokban és kommentfalakon.
Philip Zimbardo külön könyvet szentelt ennek a kérdésnek, egyenesen olyan provokatív címmel, hogy Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? A világhírű szociálpszichológus szerint mai fiatal fiúk között sok a gátlásos, a bátortalan, a magába forduló – döntően azért, mert elvesznek a videójátékok és az internetes pornó világában. Ez részint elszigeteli őket a külvilágtól és a hús-vér emberi kapcsolatoktól, részint olyan erős impulzusoknak teszi ki őket, ami miatt számukra minden más unalmassá válik. Az is probléma Zimbardo szerint, hogy a tanári pálya elnőiesedett, s ritkák a karakteres férfitekintélyek az iskolában. A magánéleti háttér is sokszor instabil: sok a széteső család, hiányzik a tekintélyes apafigura. Még ha fizikailag jelen is van az apa, a nemi szerepek elbizonytalanodása miatt a legtöbbször nem tudja betölteni a világos elvárásokat támasztó, felelősségteljes családfő funkcióját.
A céltudatos férfi mintája hiányzik a médiából is.
Érdemes-e valamilyen átfogó, rendszerszintű megoldásában reménykednünk a helyzet orvoslására? Aligha. Ha valahol, a technokrata kísérletek itt bizonyosan zátonyra futnak. Legfeljebb az ifjúságnevelés megmaradt helyi szintjein, az iskolákban, a sportklubokban lehet szívós aprómunkával kicsit jobb irányba fordítani a dolgokat. Összetartani a srácokat, támogatni az elesettebbeket, kordában tartani a vagányabbakat; nem elfojtani, hanem értelmes, közös cselekvésbe becsatornázni a fiatal fiúkban dúló energiákat. Ha úgy tetszik: visszavenni a „grundot”.
