Tanya. Lóra pattant reggel az ember, a nyeregből visszakiáltotta az asszonynak meg a két gyereknek, hogy patkoltatni megy, ebédre megjön, de aztán csak a ló tért haza, csapzottan, kantártalanul; estére pedig érkezett a hír, hogy a dűlőben akasztva találták a férfit.
Nem Móricz-novella ez, hanem a valóság: a Héjja család tragédiája 1983-ból. Az asszony, Sára huszonkilenc éves volt ekkor.
Egy Hódmezővásárhely melletti tanyán nőtt fel. Elvágyott, fodrász akart lenni. „De annak idején mifelénk nem lökdösték iskolába a gyereket. Nyolcadikban kiszámolták a szüleim, mennyi pénzt kereshetek annyi idő alatt, míg kitanulnám a szakmát, és túl nagy összeg jött ki.”
Amint nagykorú lett, férjhez ment, a szülőknél kaptak egy zugot. „Mindennap háromkor keltünk, elláttuk az állatokat, és indultunk dolgozni a városba. Én betanított szabász voltam a Hódikötnél, az uram villanyszerelt. Este haza, megint a jószágok, alvás.”
Pár év alatt összespóroltak annyit, hogy némi bankhitellel kisegítve ’76 elején megvették a maguk tanyáját.
Évtizede üresen állt, világított a sarok, berágta magát a pocok. Az összeomlás előtti utolsó pillanatban kerültünk ide, kipofoztuk, még fürdőszobát is csináltunk bele.
A költözésre megvolt az első gyerek, a második a szív alatt. A férfit nyáron behívták katonának, az asszonyra szakadt a gazdaság földdel, jószággal, csecsemővel. Megoldotta, mindent megoldott. „Aztán csak leszerelt az ember, de nem lett könnyebb. Állandó ügyeletesnek osztották be, gyakran az éjszaka közepén riadóztatták, jöttek érte autóval, hogy elment az áram a telepen, döglik a csirke, indulás.”
A végzetes évben a nagyobbik lányuk harmadikos volt, a kicsi épp elkezdte az elsőt.
„A rendőrség öngyilkosságnak minősítette a dolgot. Pedig nem volt az. Az uram ugyan mondogatta, hogy semmi értelme a küszködésnek, de még így is jó kedélyű, erős ember volt, imádta a gyerekeket, nem ivott, nem cigizett. Hiába erősködtem, a nyomozók leintettek, hogy túl sok krimit nézek. A gyerekeknek képtelen voltam elmondani, mi történt az apjukkal, azt füllentettem, hogy leesett a lóról, kórházban fekszik. Nagyon várták haza, mígnem egy iskolatársuk elárulta nekik az igazat, otthon hallotta a szüleitől. Kikészültünk, de talpra köllött állni.”
Egyedül nevelte fel a két gyereket.
Beköltöztünk a szüleimhez, de a tanyát megtartottam. Volt öt fejős tehén, plusz a szaporulat, párat vásároltam is hozzá, húsnak, leadásra, plusz ötven disznó, meg a rengeteg baromfi. Reggel hétre jött a tejbegyűjtő, addigra túl voltam etetésen, fejésen, lezuhanyoztam, a gyerekeket összekészítette anyám, indulhatott a nap.
Fotókat mutat, a kedvenc: negyvenes nő bikiniben, malacok közül néz a kamerába, jobbja lapockán, a bal faron. Mondjuk Sárának, hogy ha körbevágnánk, simán mehetne egy tengerparti képeslapra. „Nem volt itthon kisolló.” És ugyanaz a nézés, s ott alatta egy mosoly. Csak eltelt közben pár évtized.
Terepjárója egy Trabant volt. „Hetente háromszor jártam takarmányért. Előredöntöttem a hátsóüléseket, épp befért négy darab félmázsás zsák. A telepen segítettek, itthon én huzigattam ki és gurígattam be őket egyesével a hatvanegy kilómmal. Szénázni is Trabanttal jártam. A téesz adott minden özvegyasszonynak fél-fél hold legelőt, én bérbe vettem másik háromét, és vittem kaszálni a gyerekeimet. Azzal motiváltam őket, hogy a mezőn már tizenkét évesen ők vezethettek. Imádták.”
Bírta Sára a terhet, hát rakott még rá az élet.
Meghalt egy unokatestvérem, hátrahagyott egy tizenegy éves lányt, magamhoz vettem, velünk élt, míg férjhez nem adtam.
Ahogy elkopott a gyász, próbált magának új férfit hozni a házhoz, volt komoly jelentkező, de az egyik lánya nem jött ki a pasival. „Küszködtünk, küszködtünk, végül elküldtem. Nekem a gyerekeim a legfontosabbak.”
Leperegtek az évek, mire először felnézett, egymaga maradt a házban, mire másodszor nézett fel, már nyugdíjba küldték. A jószágok nem töltötték ki az idejét, unatkozott.
Pár hónapig kereste a helyét, aztán talált egy félállást: portás lett Vásárhelyen. „Tizenkét órás műszak hetente kétszer, szeretem.” Ezeken a napokon háromkor kel. Igényli a szervezete. „Amúgy meg csak hétkor. Hetvenhez közeledve mintha lustulnék kicsit.”
Lustulás ellen vásárolt is a minap az anyabirkák és a szárnyasok mellé hat malacot. „A nőstényeket meghagyom anyakocának, a kanokat a múlt héten herélte ki a kislányom, ahhoz is ért.” Volt egy kos is a juhok között. „De nagyon kezdett kísérgetni, nem vártam meg, hogy nekem ugorjon, levágtam.” A miheztartás végett.
Sára egyik lányából, abból, aki nem ijed meg a kasztrálókéstől, irodista lett, a másik külföldre költözött, vagy inkább menekült, adósság elől, aztán kint rekedt, kint ragadt. „Svájci frankos lakáshitelt vett fel, illetve az én nevemre vettük fel, két és fél milliót, de nem győztük a törlesztést. Elment Amerikában bébiszitternek, mondta, két év alatt spórol annyit, hogy letudjuk az adósságot, ami addigra nyolcmillióra dagadt.”
Huszonnégy hónap alatt össze is jött a pénz, letudva a bank. „De addigra megszerette azt az életet. Magyar negyedben lakik, magyar bulikba jár, az utcán szinte csak magyar szót hall, és úgy döntött, marad. Még látogatni se jöhet, mert nem eresztenék vissza az országba. Ő már odatartozik. Eleinte naponta beszéltünk neten, aztán csak hétvégente, ma meg már csak havonta. Mondogatja, hogy adjam el a tanyát, és menjek ki hozzá, de idegenkedem a repüléstől.”
Azt az életet lakja be, amit a tanya ad. A tetőn napelem, „a kormányunknak köszönhetem”, a kerítés fölött drót, áram járja, „hogy ne jöjjön be se állat, se ember”.
Polgárőrködik is, tizenöt éve. „Heti egy-két műszak, alkalmanként négy-öt óra, néha párban, néha ott is egyedül, vigyázom, ami a mienk.”
*
Súlyos tévedés, melynek forrása a Hahota Magazin, esetleg valamelyik Maksa Híradó, hogy „tanya csak egy van”. Ugyanis nem csupán magányos tanyák léteznek.
Rákóczitelep termelőszövetkezeti központnak, egész pontosan a Rákóczi tsz központjának meg úgy általában a környékbeli tanyák tanyaközpontjának épült az ötvenes években, a semmi közepén. Néhány, a téeszben dolgozó család lakta a pár házból álló utcát, ami lehetett volna repetetíven Rákóczi utca is, de ehelyett a 44123 (szám)névre hallgat.
Két nevezetessége volt Rákóczitelepnek: itt üzemelt a Tereza vegyesbolt (pár éve sajnos bezárt), valamint fúrtak ide egy artézi kutat, ahová kilométerekről is jártak ivóvízért a tanyasiak (a kút ma is él). Ma is két nevezetessége van Rákóczitelepnek: elhúz mellette az M43-as autópálya, valamint egyetlen állandó lakospárként itt él Angyal Margó és férje, Franyó István.
Margóék itt a világ közepe.
Mellettük modern sertéstelep háromezer disznóval, „tök zárt, automatizált, szag ki nem jön”, szemben raktárak, körös-körül tanyák egymástól pár száz méterre; nyolcban-tízben laknak, ötbe-hatba kijárnak, a többi üres, némelyik összedőlt, s olyan is akad, melynek csupán a helyét jelzi facsoport.
Margóék húsz éve költöztek ki. Mindketten váltak, keresték, hol kezdhetnének együtt új életet. „Megálltunk a ház előtt, klasszikus elhanyagolt tanya, az uram be se jött, rá volt írva az arcára, hogy ő ide biztos nem költözik. Én amint beléptem, azonnal tudtam, hogyan alakítom át a tereket. A tulaj 1,3 millióra tartotta, nem volt annyink, mondtam neki, hogy akár holnap fizetek, de csak nyolcszázezret. Ránéztem az uramra, bólintott, úgy volt vele, ennyit képtelenség alkudni. Ehhez képest másnap hívott a gazda, hogy azonnal írjuk meg az adásvételit. Franyó kiborult, de aztán hamar beleszeretett a házba, ma már ki se lehet vontatni innen.”
Munkavédelemmel foglalkozó céget visznek ketten, az adja a megélhetést, de Margó valójában autodidakta képzőművész, egy mindent újrahasznosító aktor. Neki a tanya is műtárgy, s műtárgy benne minden, még a plafon is; és a tanyán kívül is minden műtárgy, vagy legalábbis műtárgyesélyes.
Margó nem azért jött tanyára, hogy gazdálkodjék, ő „csak” lakni, élni akart békében, nyugalomban, természetben, Franyó-közelben. A fáskamrát vendégszobává műalkotta, az istállót nappalivá és fürdőszobává nemesítette, a tehenek helyén papagáj lakik, az udvari víztároló halastóvá tárgykulturálódott, épp most nő bele szökőkút; lomizott szekrényajtók alakultak némi fúrás-faragás-mázolás után asztallapokká, sittről kukázott téglákból bárpultok emelkedtek, összesen három. „Itt semmi nincs véve. A gyerekeim azt mondják, olyan ez a ház, mint egy török bazár.” (Kell ennél nagyobb dicséret?)
A kandalló is műtárgy: műkandalló működő műtűzzel, valódi elektromos meleggel. „Azt is én oldottam meg, két oldalt fölfalaztam, betettem az egységet, és kész.”
Hogy honnan szerzi a tárgyakat? „Onnan, ahol meglátom.” És ha meglátja, hozza, és addig forgatja, tisztítja, fényesíti, festi, színezi, szeretgeti, míg az a valami a lakásba nem szervül; mentett terrakotta cserép mellett újjáélesztett szobor, napszínű kosárka oldalában ledsor és ikon.
Amit lehet, lefújkálok arannyal, az mindenen dob. A szentképeket különösen szeretem, nem vallási szempontból, hanem csak mert szépek. Nem kötök, nem horgolok, a kézimunkát nem szeretem. Engem a szögelés érdekel.
Mindennek van helye, még akkor is, ha már nincs hely.
Nyolc helyiség kétszáz négyzetméteren, de még ez a rengeteg fal is betelt az évek során, mint valami irka, a minap mégis otthonra talált egy kikukázott képkeret – a plafonon, vakon, kép nélkül.
„Majd egyszer teszek bele valamit, tán világítást. Imádok kókányolni. Ha találok egy szabad felületet, azonnal be kell fessem, össze kell tapétáznom, meg kell világítanom. Kérdezték, miért kell minden négyzetcentimétert lefedni. Hát, fogalmam nincs, csak azt tudom, hogy kell.”
Ha jól sejtjük/érezzük, ez pont a művészet definíciója.
Néha az éjszaka közepén lepi meg az ihlet. „És nem hagy aludni, ezért felkelek, minek feküdjek ébren.” (Jogos, mit bámulna a plafonon?! Képkeretet?) „Nekiállok megvalósítani a tervet, és mire az uram reggel kikászálódik az ágyból, már kész is. Kivéve, ha valami komolyabbat találtam ki, mert akkor hívom, hogy hozz fűrészt, fúrót, csavarhúzót, és segíts. Segít is, jó ember! És van mivel segítenie, a Praktikerben nincs annyi szerszám, mint nálunk.”
Itt minden improvizáció, de semmi se odavetett. „Kaptam egy fáraós gipszöntvényt. Rögtön beleszerettem, de mielőtt kifestettem volna, alaposan utánaolvastam, hogy egész pontosan milyen árnyalatú színek az autentikusak.”
Egy darabig a lila uralta a házat. „Aztán szólt valaki, hogy a lila a kielégületlenség színe, és azon nyomban felfüggesztettem a lilázást.”
Két gyöngéje van Margónak: „A könyv és a plüssmacik. Akármelyikből látok kidobva, már hozom is haza.”
Írtuk fönt, hogy gazdálkodni nem akar Margó, ez igaz is, de ettől még tart állatot: nem enni, hanem nézni.
„Páváim voltak meg fürjek, meg kacagó galambok, meg dísztyúkok, meg tarajos mindenfélék, a tóban ezer aranyhal, ékszerteknős, siklók, békák. Aztán egy éjjel valami dúvad leirtotta a madárállományt, a tó lakóit gém ette ki, az ékszerteknős elkóborolt.”
Szóval elkoptak a jószágok.
Napestig hallgatnánk a tárgyak emberi történeteit, de mielőtt mi is kedvet kapnánk bármiből valamit csinálni, pontosabban kókányolni, Margó idegenvezetésével teszünk egy kört a tanyavilágban is.
A tanyavilágba a kapun keresztül vezet az út, és maga a kapu is megér egy bekezdést: egyik oszlopán M betű, a másikon P aranylik. „Kaptam egy láda nagybetűt, de nem jött ki belőle se a MARGÓ, se az ISTVÁN. Így lett M és P. Mint Margó és Pista.”
Az utcán megemlékezünk a Tereza vegyesboltról és a hozzá köthető, szintén felszámolt ivóról, valamint arról, hogy „régen hatalmas élet volt itt, állandóan báloztak, az összes férfinak kötelező volt verekedni”.
Történtek errefelé kacagtató és könnyeztető dolgok a történelem során – hasonlóan a világ összes többi pontjához.
Megtudjuk Margótól (aki mindezt egy pár éve elhalt régi öregtől tudja), hogy „az első világháború után túlélő vitézeknek osztott itt földet az állam”, komoly és szomorú férfiaknak, akik átvészelve az elviselhetetlent az őseik technikáival ugyanazt termelték, mint apáik, nagyapáik. Egy évszázaddal később viszont már a tanyavilágba is beszivárgott a globalizáció, és struccok kapirgálták a rákóczitelepi földet. „Valami városi alak kitalálta, hogy pont itt és pont ebből a madárból gazdagszik meg, csak nem nagyon értett hozzá. Hatalmas móka volt, ahogy tévésdobozt húzott magára, és abba bújva araszolt be a karámba kilopni a tojásokat. Elkélt a védelem, különben szétcsapták volna a fejét azok a fura szerzetek. Hamar becsődölt, azóta se hallottunk felőle.”
Egy időben amatőr régészek (ejtsd: illegális kincskeresők) szállták meg a környéket.
Miután elterjedt, hogy valahol itt van Atilla sírja. Pár hónapig túrtak, aztán hazamentek. Érdekes hely ez a mi országunk, minden szegletében el van temetve Atilla, de sose kerül elő. Viszont legalább volt egy kis műsor, remekül szórakoztunk.
Margó is polgárőr. A lerabolt tanyák látványa vitte a testületbe. „Fémvadász, utánfutón generátort húzó autók gyilkolták az elhagyott házakat, flexszel darabolták a roncsautókat meg a mezőgazdasági gépeket, még a falból is kiszedték a vasat. Annyira bosszantott, amit művelnek, hogy egyszer egymagam rájuk törtem, üvöltöttem velük, csoda, hogy nem tettek el láb alól. Sajnos hiába hívsz rájuk rendőrt, olcsón megússzák. A legnagyobb büntetés az volt, amikor a főúttól visszafordították őket a rendőrök azzal, hogy mindent tessék szépen visszavinni oda, ahonnét elhozták. Elől az utánfutós autó a káromkodó tolvajokkal, utána egy rendőrkocsi, aztán meg a polgárőrök. A világ legcsodálatosabb konvoja volt.”
Szaporodik a lerabolható házak száma.
A minap megszámoltam, az elmúlt két évtizedben összesen huszonheten haltak meg a környék úgy harminc tanyáján. Szinte mind férfi. Van, akit rák vitt el, mást az ital, és akadt, aki részegen belefulladt a vízelvezető csatornába. Az özvegyek többsége aztán felköltözött faluba, városba, a tanyát, ha sikerült, eladták, ha nem sikerült, összedőlt.
Valaha közös elemi népiskolán okosodtak a tanyasi gyerekek. Az épületet 1906-ban húzták fel s 1974-ig, ledózerolásáig állt. Három évtizeddel később, 2004-ben pár volt diák (köztük a rákóczitelepi tanyavilág leghíresebb szülöttje, az operaénekes Tokody Ilona) találkozót szervezett az iskola hűlt helyéhez, s emléktáblát állítottak. A következő évben ismét összejöttek, aztán megint, mígnem a rendezvény néptáncos, színi előadásos, bográcsolós, szabadtéri misés dzsemborivá nőtte ki magát. Az egykori tanárok, diákok száma megcsappant, már inkább a családtagok, ismerősök, környékbeliek jönnek, de így is rendre összeverbuválódik húsz-huszonöt ember.
„Szép hagyomány, megérdemli a tiszteletet. Néhány hetente kiautózunk az urammal, összesöprünk, rendet rakunk. Most nézem, ezen az emléktáblán be kéne aranyozni a betűket.”
*
Úgy mutatja „mágát” a táj, mintha igazából senki se tudná, mihez kezdjen vele.
Az egyik tanyához vezető földút elején három éve egy éjjelen sitthalom nőtt, oldalában ma is csálé rózsaszín mosdó jelzi a változékony szaniterdivatot. Hogy egy városi fürdőszoba-felújító szabadult meg terhétől, vagy a tanya tulaja képezett akadályt az autóval érkező hívatlanok botlatására, ezt Margó se tudja, hiszen az utóbbi ezer napban nem futott össze a szomszéddal, így nem volt módja érdeklődni.
Közlekedni amúgy is kihívás. Vannak egyrészt a kátyúk (illetve van aszfalt a kátyúk között), másrészt annyi a fácán, ha nem figyel az ember, szélvédőrácsban visz haza párat. „Tenyésztett állatok, a vadásztársaság ereszti ki őket. Nem véletlenül jár ide annyi olasz puskás ember. Kérdeztem is múltkor valamelyiket, miért kell állandóan buzerálni az állatokat, miért nem lehet békességben élni a világgal.”
A buszjáratot is nehéz értelmezni.
Ikarus tűnik föl a naplementés határban, egy negyvennyolc üléses, rajongói körökben a márka elnyűhetetlen igavonójaként tisztelt gyönyörű C56-os. Volán járat, lényegében a semmiből jön, lehúzódik ő is, lehúzódunk mi is, hogy elférjünk, benézünk, nulla utas, kérdezzük a sofőrt, idefele többen voltak-e, azt mondja, igen, kettővel.
Napi három kanyart tesz a viszonylat, Margó szerint hasonló kihasználtsággal. Algyőről indul, teszi a dolgát, aztán megáll Rákóczitelepen, majd gurul még hat kilométert a Tiszáig, egészen a partig, szemben Szeged.
Egy időben éltek családok iskolás gyerekekkel ezen a szakaszon, plusz komp hordta Szegedre és vissza a népet. Csakhogy elfogytak a családok, nincs gyerek, öreg is elvétve, azok sem utaznak, a komp pedig tíz éve nem jár. Csak minderről a buszmenetrend nem vesz tudomást.
De mielőtt azt hinnénk, nincs koncepció a tanyavilágra, kiderül, hogy igenis van. Sőt, pénz is akad.
*
A második világháború előtt ötezer tanya működött Hódmezővásárhely környékén, a régió lakosságának csupán egyharmada lakott falun vagy városban, a kétharmad tanyán.
A tanyavilág helyzete a rendszerváltással csupán annyiban változott, hogy a pusztítás helyét átvette az érdektelenség: pusztultak maguktól is a tanyák, már ami maradt.
Adatok is vannak, ezeket egy hómezővásárhelyi önkormányzati képviselő, a tanyaügyet mentoráló fideszes Benkő Zsolt osztja meg velünk. „Vásárhely külterülete hatalmas, 42 ezer hektár, ezen ma hat-hétszáz tanyát használnak, többsége lakott, sok kapcsolódik mezőgazdasági vállalkozáshoz. A kint lakók száma úgy kétezer. Ezekkel az emberekkel nem törődött a politika, de 2011 óta van már állami tanyaprogram, lehet pályázni gazdálkodásra és lakóépületre, állatra, karámra, villanyra, gáztartályra, napelemre, szennyvíz ökotisztítására, újabban a CSOK-ot is felvehetik a jogosultak.”
És van új, állandósult politikai cél: megállítani a tanyavilág népességfogyását. Merthogy még a bő évtizede létező program dacára is csökken a Vásárhely környéki tanyavilág lélekszáma.
Most felcsillant néhány kiábrándult városlakó tekintete?
Mennének a panelból a rurálián is túlra? Sajnos ehhez le kell küzdeni pár akadályt. Először is azt, hogy: „Ha eladóvá válik egy tanya, a szomszédok, élve az elővásárlási jogukkal, megveszik házastul, földestül, nehogy idegen tegye be a lábát. Ha valaki mégiscsak hozzájut tanyához és az egyholdas, vagyis 5600 négyzetméteres tanyatelekhez, további földet csak akkor vásárolhat, ha földműves és rendelkezik mezőgazdasági gyakorlattal vagy végzettséggel.”
Jó, persze azért 5600 négyzetméteres telek is bőven elég, ha három paradicsompalántában és gyöpben gondolkodik a gazda, mert, mondjuk, informatikusként hómofiszolva keresi a kenyerét az ember.
*
De nézzünk valakit, aki a hómofiszt nem klaviatúrával, hanem traktorral és szénázó villával gyakorolja.
Perényi János 1950-ben született, félig tanyán, félig Vásárhelyen nőtt fel – a családnak itt is, ott is volt háza. Így él ma is: a városban lakik, idekint gazdálkodik.
Perényi úr a lovak szerelmese. Érettségi után hivatásos határőr lett, egyúttal a Határőr Dózsa versenyzője fogathajtásban és díjlovaglásban, valamint lótréner, „még a müncheni olimpiára is vittek ki lovamat”.
Ahogy lecsengett a sportkarrier, leszerelt, főiskolán állattenyésztő diplomát szerzett, egy téeszhez szegődött, lovakhoz, hamarosan gazdasági vezető lett, „akkor már tojásoztam és húsoztam is”.
És lovas kaszkadőrködött, a szakmai csúcs a Rózsa Sándor című film. „Hol zsiványt alakítottam, hol perzekútort, hol magát Rózsa Sándort. A kellékesnek megvolt az összes szereplő bajuszmásolata, mindig azt ragasztotta rám, akit éppen helyettesítenem kellett.”
A nyolcvanas években lovasiskolát üzemeltetett, lovagoltatott, és az idegenforgalomban is megmártózott, Ibusz-csoportoknak csinált világszámot.
Pusztanyolcas! Négyszer két lovat hajtottam a hátsó pár farán állva. Vágtattam, mint az olajozott istennyila, lobogott a bőgatya, sikoltoztak a nők, hatalmas tapsokat arattam.
A rendszerváltás után vágóállat-felvásárló lett, mellékesbe’ gondozta bővülő magángazdaságát. „Letudtam a műszakot, irány haza, léptem ki az öltönyből, munkásruha, és gyerünk kaszálni.”
*
Majd’ minden családban van egy(-két) történet, amihez képest értelmeződik az utódok sorsa, egy történet, ami útnak indította felfelé a famíliát, vagy ami generációkra balsorsra kárhoztatott gyereket, unokát, déd-, ük- és szépunokát. Egy történet arról, hogyan keveredett jó iskolába a szegény, ám okos fiú, s lett a családi orvosdinasztia megalapítója, vagy egy történet arról, hogy a Don-kanyarnál egy nappal a visszavonulás előtt hogyan küldte a halálba egy mesterlövész az árokból óvatlanul kitekintő húszéves dédpapit.
A Perényi családnak is megvan ez a mindent átszínező sztorija.
Perényi János nagyapja jómódú gazda volt, és jólelkű is: a harmincas években iskolát épített a tanyasi gyerekek oktatására. A háborút túlélte, a békét nem.
Az erőszakos téeszesítésnek ellenállt, nem írt alá, Rákosiék mégis elvették szinte mindenét, csupán pár holdat hagytak neki a leghitványabb területen. 1952 nyarán, aratás után boronált odakint. Összeverve találtak rá, egy hétre rá meghalt a kórházban, már nem is tért magához. A földszomszéd hat évvel később vette a bátorságot, és elmesélte a nagyanyámnak, hogy a kukoricásukból a feleségével a szemtanúja volt az eseményeknek. A parcella mellett autózott el két ávós, odaszóltak valami kulákozósat a papának, az visszaszólt, mire kiszálltak, nekiestek, eszméletlenre verték, aztán a magatehetetlen testet rádobták a boronára, majd beszóltak a rendőrségre, hogy egy parasztot lerúgott a lova. A szomszéd természetesen nem volt hajlandó tanúskodni, megelégedett azzal, hogy könnyített a lelkiismeretén, így büntetlen maradt a bestiális gyilkosság.
Teher ez.
Ahogy beköszöntött a demokrácia, Perényi gazda lelkében virágba borult a közélet iránti vágy. 1991-ben barátaival új életet lehelt a bő száz évvel korábban alapított, de az egypártrendszer alatt felszámolt Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesületbe; csináltak benne Agrártörténeti Szakosztályt, azon belül pedig lett az úgynevezett Pásztorélet Kutató Kör.
Na most mára ez a Pásztorélet Kutató Kör birtokolja és kezeli Magyarország legnagyobb pásztorgyűjteményét. Imponáló raktárukba invitál bennünket Perényi úr, s büszkén mutogatja a relikviákat. A mi kedvencünk egy XVII. századi faragott fanyereg, Perényi gazdáé pedig Horthy Miklós nyerge a kenderesi birtokról. „Víg János századostól örököltem, ő volt a kenderesi birtok ménesvezetője. A háború után Hódmezővásárhelyre került lovasedzőnek, a tanítványa lehettem. Élete utolsó nyolc évében bénán feküdt, rendszeresen látogattam, hálából rám hagyta a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét.”
Horthy kantárja, Horthy díjlovagló nyeregtakarója, Horthy ezüstfejes lovaglópálcája, „van farokfésűm is”, kengyelből kétszáz, „közte Horthy Miklósé”, marhacsengő úgy száz, pásztorbot számos. Nem csak minket nyűgöz le: rendszeresen tart pásztorélet-bemutatókat, még egy brüsszeli hungarikumfesztiválra is kijutott.
*
Perényi János tanyája a főút mellett terül el, 83 hektár, jókora placc (városiak kedvéért: ráférne másfélszáz futballpálya); a birtok egyik felét az apjától örökölte, a másik felét maga vásárolta.
Főleg gabonát termel, a terményt nem eladja, hanem az állataival eteti fel.
Van tíz szürkemarha és huszonegy ló, tanyadíszek, csak viszik a pénzt.
A lovak némelyikét versenyezteti, két paripa hamarosan felkerül hátasnak a szilvásváradi katonai díszszázadba.
„Gulyában van kint 64 tehenem és a szaporulat, idebent hatvan juh. Baromfiból mindenféle, tyúk, gyöngyös, liba, kacsa, utóbbiból negyvenet kopasztottam és ajándékoztam el karácsonykor, mindenki kap, aki abban az évben jót tett velem. Meg az is, akitől a következő évben jót remélek. Van pekingi kacsa, szanaszét költ a tanyán, és egyszer csak előbukkan egy egész fészekalja, falják a lárvákat, nincs is gond a legyekkel.”
Az udvar közepén galambdúc trónol, nem is dúc, galambhotel. „Befér háromszáz galamb, néha ötöt-ötöt leszednek a fiúk, az öregeket, jó leves van belőle, de a húsuk rágós, az megy a kutyáknak.”
A „fiúk”: Zoli és Pali. Testvérek.
„Két öreglegény, tizenegy gyerekes családból, mindből tanyás lett.”
Tanyás, értsd: tanyai munkás.
Sose vágytak sajátra, így szeretnek élni.
Először Zoli került „Jani bácsihoz”. „Újsághirdetésre, 2011-ben, bevált, szeret itt.”
Évekkel később hozta a bátyját is. „Adminisztratíve” a semmiből tűnt elő Pali. „Amikor bejelentettem, akkor derült ki, hogy az állam nem tud a létezéséről. Se személyi, se tajkártya. Úgy lettek papírjai, hogy két testvére vallotta, hogy ő az, aki.”
Jani bácsi megbecsüli őket.
Nem is lehet másképp, mert rettentő nehéz ma embert találni, komplett gazdaságok szűnnek meg az emberhiány miatt, rég nem a gazda parancsol. Családtagok nálunk, kapnak kosztot, kvártélyt, hivatalos állást. Kolbász, szalonna ott lóg nekik a raktárban, csak kérniük kell, már vágom is. Dohányról is én gondoskodom, még a papírról is, mondjuk maguknak töltik, ha fogyóban, szólnak, hogy Jani bácsi, hozzon frisset, legyen szíves. Nem főznek, az ebédet vendéglőből hordom, a cukrászdánál megállok nekik egy kis süteményért. Viszont nem isznak. Kiöntöm nekik a pálinkát, megelégszenek azzal, a két nappal ezelőtti fele még mindig ott az asztalon, nem ménnek el a kocsmába. Odafigyelek a nevük napjára, a születésnapra, a Húsvétra, még a Mikulásra is. Odateszem a kifényesített bakancs mellé a Pick szalámit, a kertben szétszórom a nyuszitojást, keresik, mint a gyerekek. A karácsonyt az asszony meg én nem otthon kezdjük, hanem a tanyán, először a fiúknak állítunk fenyőfát, várják az ajándékot, adunk is nekik olyankor alsógatyát, új ágyneműt. Kapnak fizetést is, de nem nekik való a pénz, ha meglátogatják a családjukat, üres zsebbel jönnek vissza, odaadják a rokonságnak, vagy hoznak valami marhaságot az ócskapiacról, hangszórót meg ilyeneket. Néha szólok nekik, hogy gyertek, megyünk a vásárba, veszek nekik cipőt, gumicsizmát, még kimenőruhát is… Érzékenyek, büszkék a végtelenségig. Ha valamelyik épp nem akar dolgozni, akkor nem dolgozik, ha be akar menni a városba, a lába közé veszi a biciklit, és uccu.
Perényi gazda azt mondja, „nélkülem elkallódnának”. Igaza lehet.
És az is igaz lehet, hogy Pali és Zoli nélkül meg Perényi gazda birtoka kutyulódna el.
*
Pali csibészes; Zoli komoly ezermester, ha kell, akár villanyt szerel, „a múltkor kicserélt egy rossz kapcsolót”.
És. „Ha lehet, traktoroznak.” És most lehet. Pali pattan a gépre, padlógázzal bravúrozik a szénával, ki-kiles a nyeregből, úgy ül ott, Horhy se kackiásabban a deres Szellőn.
Nálunk ő a tanyavilág hőse. Mármint Pali. És az öccse. Meg Margóék. Sáráról nem is beszélve.
