2021-ben egy másfél évig tartó kutatás érdekes adatokkal szolgált a XII. kerületről. A Hegyvidéken kiemelkedően nagy az egyetemet végzettek aránya, és a lakosság jövedelme is a legmagasabbak közé tartozik. Mint ahogyan magas az egy főre jutó vállalkozások száma, a várható élettartam (a férfiaknál 78,7, a nőknél 82,1 év – miközben a budapesti átlag a férfiaknál 75, a nőknél 80,2 év), de magasabb a házasok aránya (45 százalék), mint a budapesti átlag (40 százalék), a száz családra jutó gyermekek száma pedig 95, ami szintén jelentősen meghaladja a 89-es fővárosi átlagot.
Földváry Gergely történésszel, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjével arra kerestük a választ, hogyan lett a XII. kerület a város elitkerülete, leegyszerűsítve: mi vezetett el odáig, hogy 2022-re a három legdrágább városrész egyike a XII. kerület? Természetesen a táj szépsége, értéke is közrejátszik abban, hogy a Hegyvidék a város luxusnegyede lett. De önmagában ez nem lett volna elég: két járvány is a zöldbe üldözte a pestieket, először az 1830-as évek környékén, majd a XX. század elején, amikor megtapasztalták, hogy a friss levegő aranyat ér. De még ez sem lett volna elég a Hegyvidék beépüléséhez, egy másik járvány is kellett hozzá. Ez viszont nem az embereket, hanem a szőlőhegyeket támadta.
A friss levegő aranyat ér
A Hegyvidék a török hódoltságot követően még lakatlan volt, később a Tabánban élő rác és a Budára újonnan betelepített német lakosság vette először birtokba, akik mezőgazdasági munkákat folytattak itt, leginkább szőlőtermesztést. A kerület első összefüggő településrésze 1775 körül keletkezett, az újonnan alapított Krisztinaváros nyugati nyúlványaként. Az egyik első épületként ismerjük Daun Henrik budai várparancsnok villáját (1724), ami a mai Városmajor utca 59-61. alatt épült. Ebben az időben a Déli pályaudvar helyén lévő katonai temetőben, körülbelül a Nagyenyed utca torkolatával szemközt állt a Szent Kereszt-kápolna, mellette a temető megszűnéséig (1797) egy remete lakott. A Zugligetben 1778-ban még csak hat majort írtak össze. A Fővárosi Levéltárban található térkép szerint még egy épület látható a Budakeszire vezető út mentén, a későbbi Szép Juhászné Fogadó elődje. 1789-ig több új lakóépületet nem is húztak fel a Hegyvidéken, de 1822-ben is még csak 25 ház állt itt.
Az 1820-as évek végén a Hegyvidék állandó lakossága mindössze pár százra volt tehető. Összehasonlításképpen: 2019-ben a XII. kerület teljes lakossága már 57 566 fő volt.
Az 1830-as évektől aztán a budai hegyekben álló fogadókat egyre többen látogatták, elsősorban pestiek, 1837-ben pedig már Kossuth Lajos is Zugligetben nyaralt. Az 1830-as évek végétől rohamosan szaporodtak a villák, főként a Svábhegyen, az Orbánhegyen, a Mártonhegyen és a Zugligetben. Jómódú budai és pesti orvosok, egyetemi tanárok, írók, művészek, ügyvédek, gyárosok, kereskedők, arisztokraták építtettek klasszicista, majd romantikus stílusú nyaralókat. Ebben az időszakban több neves háztulajdonos volt a Hegyvidéken, többek között báró Eötvös József kultuszminiszter, Jókai Mór író, Barabás Miklós festő.
a hasmenéssel és hányással járó betegséggel szemben pedig tehetetlen volt az egészségügy. Karanténokat állítottak fel, a Budára vezető utakat lezárták, a járványnak augusztusban kétezer halálos áldozata volt. A legtöbb Pesten, míg a beszámolók szerint a Svábhegyen senki sem fertőződött meg. Az 1830-as években kezdtek feltűnni a testvérvárosokról olyan orvosi topográfiák, amelyek riasztó színekben festették le a szennyes, poros utcák, a zsúfolt városi lakások egészségtelenségét, és ellenpéldának a kertes budai városrészeket állították.
Míg az 1822-től 1840-ig terjedő, csaknem két évtizedes időszakban a hegyvidéki házak száma mindössze tizenkettővel nőtt, és így 25-ről 37-re emelkedett, 1840 és 1850 között, azaz egyetlen évtized alatt több mint 60 új ház – túlnyomórészt nyaraló – épült a budai Hegyvidéknek a Krisztinavároshoz tartozó részén. 1840-től kezdve a Hegyvidék beépülésének nemcsak az üteme változott, hanem a jellege is. Míg addig nagyobbrészt gazdag budai ingatlanbirtokosok építtettek majorságokat, kocsmákat és főleg nyaralókat, általában már korábban is birtokolt erdőikben, szőlőikben vagy rétjeiken, onnantól elsősorban pesti kereskedők, pénzemberek, gyárosok, ügyvédek, egyetemi tanárok, orvosok, művészek építtettek kisebb-nagyobb nyaralókat, többnyire újonnan és kifejezetten erre a célra vásárolt hegyvidéki telkeiken.
Az 1850-60-as években élte virágkorát az úgynevezett „svájci stílus”: a favázas, lombfűrészelt díszítésű, többnyire két szintet átfogó, fatornácos, faoromzatos építkezés. Még ma is lehet ilyen házakkal találkozni a Hegyvidéken, például a 2017-ben átadott egykori zugligeti lóvasút-végállomás ennek talán legszebb példája, ahol jelenleg a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény is működik. Az 1860-as évektől a telkek hamar beépültek szebbnél szebb villákkal és nyaralókkal. Kényelmi szempontok miatt a tulajdonosok a hegyre vezető kocsiutak felújítását sürgették. Nagy előrelépést jelentett, hogy 1832-ben már omnibuszjáratok indultak a Zugligetbe, amelyek a Laszlovszky-majorig jártak, míg a lóvasút 1868-as és a Fogaskerekű 1874-es elindulásával a Zugliget és a Svábhegy igen közel került a belvároshoz. Ez még jobban segítette a környék látogatottságát, és az itt felépült nyaralók és fogadók csakhamar az értelmiség kedvelt társasági találkozóhelyeivé, kiránduló célpontjaivá váltak.
Hatalmas helyek szabadultak fel, amiken ugyancsak villákat, bérházakat, lakóhelyeket húztak fel leginkább az arra kiránduló gazdagabbak, akik megtehették. Innentől a sok-sok villa predesztinálta, hogy leginkább a módosabbak tudnak itt helyet, házat venni, így nem véletlen, hogy
Megjelentek a nagy bérházak is, három-, négyszobás polgári lakásokkal, villákkal, 1911-ben például Árkay Aladár építész tervei alapján felépült az első telepszerű, villákból álló lakónegyed, a bírák és ügyészek telepe a Ráth György utca környékén. Később a régi nagy villákat ugyancsak a gazdagabbak tudták megvenni, fenntartani, így az eleinte villás nyaraló helyből állandó lakhely lett.
„A budai hegyvidék Budapest tüdeje”
A XX. században aztán egy minden korábbinál halálosabb járvány csapott le Európára, a spanyol náthában többen haltak meg, mint az első világháborúban. A Világ című helyi lap 1920 januárjában pesti menekültekről és arról írt, hogy a Sváb-hegy megtelt:
Egy héttel ezelőtt, amikor a spanyol influenza híre újra elterjedt Pesten: valósággal megostromolták a menekülők a Svábhegyet. Már négy nap óta nem lehet szobát kapni a szállodában és ötven előjegyzés van, de naponta rengetegen jelentkeznek, akik mind itt akarnak most lakni. Itt nincs villamos, nincs színház, nincs mozi, alig látni embert […] (azonban) messze van Pest, ahol spanyol-betegség dühöng, ami ide nem ér fel, mert itt más a levegő és itt tisztaság van, melegvíz és kevés ember, a járványt pedig a tömegben lehet leghamarabb megszerezni.
Később az I. és a II. világháború után még jobban felértékelődtek az aránylag csendes, nyugodt budai villák, amikre a gazdagabbak mindig rátették a kezüket.
Komoly betegségnek számított a 20. században a tbc, a „tüdővész” is, melynek nem volt ellenszere, gyakorlatilag csak a friss levegőt tartották gyógymódnak az orvosok. Dr. Korányi Frigyes professzor vetette fel először egy kórház alapításának gondolatát – természetesen a Hegyvidéken –, ahol tbc-s betegeket lehetne gyógyítani. Így 1901-ben felépülhetett az Erzsébet Királyné Szanatórium, a mai Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet. Ugyancsak a tüdőbeteg katonák számára jött létre a Hegyvidéken a József főhercegről elnevezett tüdőszanatórium, a mai Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, amiből később kivált a mellette lévő MÁV-tüdőszanatórium.
A Budai Napló 1929-ben így írt Pest és Buda levegőjének minőségéről: „A pesti homoksivatagban emelkedő kőviskók csak ketrecek és nem házak. Kietlen oda a kirándulás. Buda pompás erdőkoszorút von e nagyváros körül, telve ligetekkel, kertekkel, kultúrával s ezek hívják, ezek csalogatják ki a városi embert. A világvárosok életében a létért való küzdelem egy része a jó levegőért, az oxigénért folyik és a budai Hegyvidék Budapestnek az oxigéntelepe.”
Amíg valamikor a századfordulón a gazdagság jelképe az Andrássy út és a környékén elhelyezkedő villanegyed volt, a villaépítők és vásárlók célpontjává a harmincas évekre Buda, közelebbről a Rózsadomb, Pasarét és a Hegyvidék vált. Az elit és a középosztály ekkor már saját kényelmes luxuskörnyezetét kívánta létrehozni. Ez a hagyomány folytatódott a II. világháború után, amikor az uralmi elit nagy része a Hegyvidékre költözött. A budai hegyek városi forgalomtól félreeső tágas telkein, az erdősségek árnyékában bontakozhatott ki az új elit nyilvánosság elől rejtett életvitele.
A II. kerületi Rózsadombot és Pasarétet az ötvenes években a köznyelv Káderdűlőként emlegette. A párt- és állami vezetők korábbi lakásaikat elhagyott vagy elkobzott (a háború előtti elit és középosztály tagjaitól elvett) luxusvillákra cserélhették. Ezeket a házakat kezdetben az elhagyott javak kormánybiztosa kezelte, utóbb a villákat az Államvédelmi Hatóság (AVH) foglalta le és osztogatta. Rákosi Mátyás például a Hegyvidéken élt, a Lóránt utcai villában, aminek a telkét teljesen átalakította, és a szomszédos telkeket is megvásárolta a biztonság kedvéért.
Az ötvenes évek – a rendszer ideológiájából következően – nem teremthetett hagyományt a villaépítésben. Érdekesség, hogy ezért a háború után a modernnel szemben a historizáló stílusvilág tovább őrizte a népszerűségét. Ezek az épületek – a dór, ión vagy korinthoszi oszlopfők, a tornyokkal vagy a faoromzatokkal – nyilván elegánsabbnak, „szebbnek” tűntek a modern művészet iránt kevés fogékonyságot mutató pártvezetők szemében.
