A törvény filozófiája: a jót pártolni, a rosszat sújtani; s nincs veszedelmesb, mint ha a törvények politikai tekintetek miatt majd egynek, majd másnak kedveznek
– írta Széchenyi István.
Talán nem is kell magyarázni, hogy e veretes sorok miért éppen a Völner-ügy kapcsán jutottak eszembe. Egészen pontosan annak kapcsán, vajon jogos-e, helyes-e, hogy Völner Pál volt igazságügyi államtitkár az őt terhelő súlyos vádak – valójában súlyos bűncselekmények megalapozott gyanúja – ellenére szabadlábon védekezhet. Az, hogy ez így nem helyes, szerintem aligha lehet kétséges. De vajon igaza van-e a DK-nak, amikor emiatt büntetőfeljelentést tett az ügyben eljáró ügyész és annak felettese ellen, majd a feljelentését elutasító határozat ellen panasszal élt.
Anélkül, hogy elmerülnénk a Völner-ügy mélységeiben, nézzük meg, milyen bűncselekménnyel gyanúsítja őt az ügyészség. Még leírni is hosszú: „vezető beosztású hivatalos személy által az előnyért hivatali helyzetével egyéb módon visszaélve, bűnszövetségben, üzletszerűen és folytatólagosan elkövetett hivatali vesztegetés elfogadásának bűntette” miatt nyomoznak ellene. Ez a minősítés a létező legsúlyosabb variációja e bűncselekménynek, a büntetési tétele 5–10 évig terjedő szabadságvesztés. Ráadásul több minősített eset megvalósulását is tartalmazza az ügyészi indítvány, ami az általános bírói gyakorlat szerint súlyosító körülmény.
Az eddig napvilágra került iratokból Völner Pál számos további – közvetlenül nem a végrehajtói karhoz kapcsolódó – tevékenységének gyanúja is felmerülhet. A mentelmi jog felfüggesztéséről szóló országgyűlési határozatban írtak szerint egy iskola működési engedélyének ügyében Völner két minisztérium, az Emmi és az ITM embereivel is tárgyalt, továbbá pályázati kiírást is igyekezett elérni egy „vízüzemű motorhoz”. Természetesen mindezt anyagi juttatás reményében.
Völner, aki mentelmi jogának felfüggesztésekor azt ígérte, hogy együttműködik a nyomozó hatósággal, ezt másnapra már elfelejtette. Bűnösségét nem ismerte el, kérdésekre nem válaszolt és a meghozott határozat ellen panaszt jelentett be. Ezzel olyannyira meggyőzte a Központi Nyomozó Főügyészséget, hogy gyanúsítotti kihallgatása után békésen távozhatott.
Mit is mond a törvény arról, vajon mik lehetnek az indokai egy „személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésnek”? Röviden és leegyszerűsítve akkor kell ilyent elrendelni
- ha feltételezhető, hogy a gyanúsított megszökne vagy elrejtőzne,
- ha a bizonyítást veszélyeztetné például azzal, hogy másik gyanúsítottat vagy tanút megfélemlítene vagy befolyásolna,
- ha valamely tárgyi bizonyítékot elrejtene vagy megsemmisítene,
- vagy ha újabb bűncselekményt követne el,
- illetve a már megkezdett bűncselekményt folytatná.
Ha ezek közül bármelyik lehetőség fennáll, két intézkedést lehet/kell megfontolni: a bűnügyi felügyeletet (lánykori nevén a házi őrizetet), illetve a letartóztatást. A bűnügyi felügyelet – lábbilinccsel vagy anélkül – a szökés veszélyét valószínűleg elhárítaná, ám arra nem lenne alkalmas, hogy a bizonyítás megnehezítését vagy meghiúsítását megakadályozza. Hiszen a „házi őrizetben” lévő személyt bárki meglátogathatja, nem beszélve a telefonálás vagy üzengetés lehetőségéről.
Egy lehetséges 10 éves büntetésnél már felmerül annak a veszélye is, hogy a gyanúsított megszökik. Megfontolandó, hogy milyen viszonya van a gyanúsítottnak a „büntetőeljárásban részt vevő más személyekkel”. Az egykor nagyhatalmú államtitkár kapcsolati hálóját tekintve ez sem elhanyagolható szempont. Tényleg nem kíváncsiak az ügyészek például Völner és miniszter főnöke, Varga Judit kapcsolatára, sem az Emmiben és az ITM-ben megkeresett személyekre, a pályázati kiírás ügyére és még annyi minden másra? Nem is tudnám felsorolni, hány olyan ember lehet, akiket a szabadlábon védekező Völner befolyásolni tud, vagy hány olyan, eddig elő nem került bizonyíték lehet, melyeket érdemes még idejekorán eltüntetni. Annak meg ugyan mi lehet a magyarázata, hogy azok a végrehajtók (nem Schadl György, hanem a többiek), akik Völnernél sokkal kisebb súlyú, mindössze 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményeket követhettek el, Völnerrel ellentétben már jó ideje letartóztatásban vannak?
Ez alapján Völner Pálnak legkésőbb 2021. december 14. óta (ekkor jelent meg a Magyar Közlönyben az Országgyűlés mentelmi jogot felfüggesztő határozata) letartóztatásban kellene lennie.
Nyilván erre gondolt a DK is, amikor hivatali visszaélés miatt büntetőfeljelentést tett az eljáró ügyészek ellen. Vajon miért gondolták, hogy a politikai felelősség büntetőjogilag megfogható?
Vajon megkérdezték-e oly kiváló jogi tanácsadójukat, Ihász Sándor volt fővárosi főügyészt, mielőtt megírták azt a feljelentést? Mert Ihász nem csupán nagy szakmai ismerete okán, hanem saját tapasztalatából is tudja, mit jelent a hivatali visszaélés, hiszen őt is ezzel vádolták meg 2020-ban. Ekkor találták meg saját irodájában a Gyárfás-ügyhöz kapcsolódó bizonyítékokat, amelyeket a vád szerint át kellett volna adnia a nyomozóhatóságnak. Ihász tagadta a bűnösségét, és ugyan tárgyalás már volt az ügyben, de tudomásom szerint jogerős döntés még nem született.
A DK feljelentését az ügyészség elutasította. Tény, hogy elég nehéz büntetőjogi felelősséget megállapítani akkor, amikor az ügyésznek jogilag mérlegelési lehetősége van a letartóztatás kérdésében. Erre hivatkozott az ügyészség is, és természetesen a törvényből azokat a szakaszokat idézte, amelyek alátámasztják a döntésüket. Íme:
a fokozatosság és az arányosság elve azt is magában foglalja, hogy kényszerintézkedés alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha az elérni kívánt cél kényszerintézkedés alkalmazása nélkül nem biztosítható.
Ők meg – szabad mérlegelési jogukkal élve – úgy döntöttek, hogy a „cél” kényszerintézkedés nélkül is biztosítható. Afelől pedig nem sok kétségem van, hogy mi lesz a sorsa a DK panaszának, melyet a döntés ellen nyújtott be. Ez esetben ugyanis az ügyészség jogilag nem támadható. De csak jogilag.
Ugyanakkor jogilag is vitatható Völner védőjének, Papp Gábornak az a véleménye, amely szerint védencét törvénytelenül hallgatták le az előtt, hogy a mentelmi jogát felfüggesztették volna.
A mentelmi jog célja az, hogy a képviselő zavartalanul tudja végezni a munkáját. Ezt így fogalmazza meg az országgyűlési törvény:
a képviselő bíróság vagy hatóság előtt – megválasztása napjától képviselői megbízatásának ideje alatt és azt követően – nem vonható felelősségre leadott szavazata, továbbá a képviselői megbízatásának gyakorlása során a képviselői megbízatásával összefüggésben általa közölt tény vagy vélemény miatt.
Ez a törvény azt is kimondja, hogy „a képviselő ellen csak az Országgyűlés előzetes hozzájárulásával lehet büntetőeljárást indítani vagy folytatni, továbbá büntető eljárásjogi kényszerintézkedést alkalmazni”. A büntetőeljárási törvény pedig ezt konkretizálja: „a törvényben meghatározott mentelmi joggal rendelkező személyt gyanúsítottként kihallgatni, vele szemben kényszerintézkedést alkalmazni és vádat emelni csak a mentelmi jog felfüggesztését követően lehet”.
Vagyis sehol semmi nem tiltja meg, így a mentelmi jogra való hivatkozás sem, hogy titkos eszközöket (jogi nevén „leplezett” eszközöket) alkalmazzanak, ha egy ügyben erre van szükség a bizonyítékok beszerzéséhez. Különösen nem akkor, amikor maga a büntetőeljárás, no meg a lehallgatás sem Völner Pál ellen indult. A büntetőeljárási törvény még azt is lehetővé teszi, hogy a leplezett eszköz révén beszerzett bizonyítékokat olyan személy ellen is felhasználják, akire nézve eredetileg nem is adtak lehallgatási engedélyt. Vagyis a mentelmi jog nem arra szolgál, hogy a képviselőt mentesítse a büntetőjogi felelősség alól.
„Ha a jog nem vonatkozik egyaránt mindenkire, akkor nem vonatkozik senkire.” (Steven Pressfield, angolszász író)
