Pécsely falu a Balaton-felvidéken, a róla elnevezett medencében fekszik, repülőről, drónról, műholdról letekintve, erősen hunyorítva, egy tüdőre emlékeztet a két ikerrészből álló község. A környék valóban jó a tüdőnek: erdők, mezők, szőlők, rétek, lápok váltják egymást. A kultúrtáj szótári definíciója a térség, ahol már a rómaiak is szőlőt műveltek (régészeti leletek és római romok tanúskodnak erről), a borászkodás azóta is dívik.
Ám a kultúrtáj egy kevesek által ismert, de fontos alkotóeleme pusztulóban van: a kősáncok.
Mi ezeknek a kőhalmoknak a múltja és jelentősége? A választ két szakértőtől próbáltuk megtudni, az egyikük Pető Piroska okleveles környezetmérnök, fotográfus, aki rengeteg energiát öl a szőlőhegyek arculatának megőrzésébe. Azzal kezdte magyarázatát, hogy ezek a dűlőknek fontos részei a présházak ugyanúgy, mint a dűlőutak menti feszületek, és a szőlőhegyi kultúrtáj integráns részei a kősáncok is:
Ezek a környező területről „kidolgozott” kövekből létesített határmezsgyék, kősáncok a településsel kapcsolatos egyedi tájértékek közé, a kultúrtörténeti értékek főtípusának csoportjába tartoznak. Határjelként értelmezendők, de jelentőségük nem pusztán ebben rejlik. Az évezredekre visszamenő szőlőtermesztés hagyományaihoz kapcsolódnak, a ma embere számára közvetlenül jelzik az egykori (akár filoxéravész előtti) szőlőműveléssel hasznosított parcellák határait.
Mindenféle, az adott hegyen előforduló kövek keverednek e halmokban, triász korú mészkő- és dolomitféleségek, permi vörös homokkő és szürkés színű bazalt. Ezek a szőlőművelés közben oldalra dobott kövekből nőttek ki. Egyes kőmezsgyék fenn a hegyen olykor már elcserjésedtek, benőtte őket a növényzet. Más funkciójuk is van: „Egyben hőkiegyenlítő szereppel is bírnak ezek az objektumok, a szőlő érését elősegítve éjszaka plusz hőleadást produkálnak.” A sáncok néha párhuzamosan futnak a szintvonalakkal (olykor a hegygerincen, mint Pécselyen), de völgy irányú, merőleges sáncokat is találni.
Pető Piroska szerint óvni kell ezeket. Először részletesen fel kéne mérni és dokumentálni a kősáncokat, majd „akár a települési értéktárakban, az egyedi értékek között jegyezni kell, és egyúttal helyi védelemben részesíteni a hatékony megőrzés érdekében.” És persze az ismeretterjesztés és szemléletformálás is elengedhetetlen.
A caesaroktól a filoxéráig
Törő Balázs, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum néprajzos szakértője elmondta, amióta errefelé szőlőművelés zajlik, azóta természetesen kifordulnak kövek a talajból, azokat pedig a birtok szélére halmozzák a gazdák. Így a kőhalmok, kősáncok valóban lehetnek ókoriak. Törő szerint abból lehetne következtetni a sáncok korára, ha úgymond kettévágnánk őket, és megnéznénk, mit tartalmaznak: „A kősáncok/kőhányások anyagába helyenként hulladék is kerül (főleg kerámia, de fém eszközök is) amik a szőlőhegyi használat során semmisültek meg, ezeknek lehet korjelző szerepük.” Ennél jobban felfedezhető az egész környék szőlőművelői eredete a szőlőparcellák vagy a feldolgozó-tároló épületek azonosításával.
Törő Balázs szerint nem feltétlen csak telekhatárokat jelöltek a kövekkel. Valahova hordani kellett a kapálás során előkerülő darabokat, ezeket gyakran művelésre alkalmatlan gyepűkre vitték, de előfordulhatott, hogy több telekszomszéd megegyezett egy helyről, ahova mindannyian deponálták a köveiket. Törő megemlékezik arról, hogy „a szőlőhegyeink korábban szerte a Kárpát-medencében körbe voltak kerítve” az állatok és tolvajok okozta károk ellen, sok hegyre kapun keresztül lehetett bejutni. Ugyan idővel alkalmaztak csőszöket is, de a szigorú hegyközségi törvények előírták, hogy a kerítéseket gondozni kell. Nem is feltétlen a telekhatárok miatt, azokkal mindenki tisztában volt. Egy példa a fentiekre:
A Bálint-hegyen van egy olyan remek fal, ami egyben egy adott vagy több parcella és a valamikori, azóta beerdősült szőlőhegy határa is, ugyanis a fal egyik oldalán a talaj teljesen tiszta, míg a másikon tele van kövekkel, hiszen az már nem volt a szőlőhegy része, nem állt ilyen jellegű művelés alatt, onnan nem szedték össze még a felszíni köveket sem.
A kőhalmok funkciója az erózióvédelem is lehetett, a teraszos szőlőművelésben is lehetett szerepük, de a szekerekkel való közlekedést elősegítő támfalakként is szolgáltak. A Balaton-felvidéken a Szent Balázs-hegy keleti, délkeleti oldala, a zánkai Bálint-hegy valamit a Balatonszőlős feletti Gellák a kőfalakkal legjobban átszőtt területeink.
A kősáncok pusztulása már a 19. században elkezdődött a néprajzos szerint: a hazai szőlőket pusztító századvégi filoxéravész után a Balaton-felvidék sok hegyén hagytak fel végleg a szőlőműveléssel, ezeket benőtte az erdő, ahogy a sáncokat is. Most már védettségre szorulnának, Törő szerint érdemes lenne megismertetni jelentőségüket a lakossággal és a turistákkal is. Annál is inkább, mert fontos kultúrtörténeti, gazdálkodástörténeti emlékek is ezek, utalnak az egykori szőlőművelés mechanizmusára, de a flóra és fauna szempontjából is jelentősek.
Sánc állott, most kőhalom
Az örökségvédelmi felvezetés után következzen egy pécselyi eset. A falutól északra fekvő hegygerincen futó, alsó hangon 5-6 méter széles, sok helyen ember magas kőmezsgyét egy telektulajdonos cirka 20-30 méter hosszan részben elbontotta, a köveket elegyengette. Emellett olyat is hallottunk, hogy több fát kivágták, márpedig ez a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területe, így minden fakivágás, növényirtás engedélyköteles.
Úgy tudjuk, egy június 4-i nemzeti parki feljegyzésből, hogy egy aznapi ellenőrzésen feltárták, mi a helyzet a hegytetőn. „A Pécsely 070/11 és 070/12 hrsz-ú legelő művelési ágú ingatlanok határán lévő kősánc egy része elterítésre valamint több (legalább 7 db) nagytermetű fa kivágásra került” – áll a dokumentumban. Eszerint a gyep 200 négyzetméterét kővel fedték be. Gyanús a feljegyzés szerint, hogy a kősánc és a növényzet eltüntetése a balatoni panoráma miatt történt. A pécselyi hegytetőről látszik a Tihanyi-félsziget, a Balatonfüred feletti hegyek, a Pécselyi-medence, maga a Balaton Tihanytól keletre és nyugatra, sőt a déli parti Somogyi-dombság is.
Visszatérve a feljegyzéshez, a dokumentum szerint az állítólagos fakivágás engedélyezéséről nem tud a nemzeti park, holott az ő területén fekszik a két érintett telek. Azt valószínűsíti a feljegyzés, hogy a 200 négyzetméter gyepterület kövekkel való befedése során „a védett tarka nőszirom és a tavaszi hérics egyedei semmisültek meg”. Egy becslés szerint 57 nőszirom és 18 hérics válhatott a kövek martalékává. Kétszer is megkerestük az illetékes természetvédelmi hatóságot, a Veszprém Megyei Kormányhivatalt, ami elsőre, június közepén a következő választ adta:
Az ügyben természetvédelmi és ellenőrzési eljárás indult a Balaton-felvidéki Nemzeti Park jelzése alapján. A tényállás tisztázását követően a Veszprém Megyei Kormányhivatal megteszi a hatáskörébe tartozó szükséges intézkedéseket.
Július közepén már azt írták,
A kormányhivatal helyszíni szemlét tartott a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság bevonásával a területen, és vizsgálja a természetvédelmi bírság kiszabásának szükségességét.
Megkerestük a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot és Pécsely önkormányzatot is kérdéseinkkel, de nem válaszoltak.
A telektulajdonos válaszol
Az egyik említett telek legelőként, a másik legelőként és gazdasági épületként van bejegyezve a földhivatalban, ráadásul a vízszolgáltató Bakonykarszt Zrt. vízműve hidrogeológiai védőövezetéhez tartozik. Mindkét ingatlan egy család tulajdonában van, három tulajdonos osztozik rajtuk, egyikük, Gulyás János, a Wavemaker Hungary Média, Tartalom és Technológia Szolgáltató Kft. ügyvezetője.
Gulyás Jánossal a 24.hu-nak is sikerült beszélni a helyszínen, elmondta, hogy megvásárlásakor az ingatlan „pont ugyanígy nézett ki, az egyetlen beavatkozás, amit végeztünk, hogy évente lekaszáljuk”. A kőhalomból szerinte csak egy 40 centiméter magas részt egyengettek el: „Ez a kőhalom kicsit csúcsosabb és összevisszább volt, úgy festett, mint egy sitthalom, az el lett innen egyengetve.” Ugyanis olykor feljönnek a gyerekekkel nézni az alant elterülő tájat, a gyerekeknek viszont balesetveszélyes volt a magas kőrakás.
Építkezni egyelőre nem terveznek, ha épülne is valami, az is a telken lévő romos pinceépület helyén történne. Gulyás szerint talán egyszer a gyerekei hasznosítják majd a telket, ami „egy gyönyörű terület, nagyon kötődünk ehhez a vidékhez”. Gulyáshoz meglepő módon a 24.hu-tól jutott el az információ az eljárásról:
Az önök e-mailjéből szereztem arról tudomást, hogy elindult valamiféle vizsgálat. Néhány nappal később kaptunk egy hivatalos tájékoztatást a fiaimmal, akik szintén tulajdonosok. Azóta volt itt egy bejárás, feljöttek, megnézték a helyszínt a nemzeti parktól és a kormányhivataltól. Megállapították, hogy fakivágás nem volt, nem is foglalkoztak vele, miközben bejárták a területet.
Gulyás szerint kérdéses, hogy a kősánc minek minősül, jogilag semmilyen védettség nincs rá (ellenpéldaként elmondta, hogy Tokaj-Hegyalján van védett kősánc is). Nincs tehát a Balaton-felvidéken általános szabály rá, mit kell a kőhalmokkal csinálni. Ahogy írtuk, a pénzbírság is Gulyásék feje felett lebeg, de a telektulajdonos optimista: „Megállapítják majd, hogy megtörtént a kőréteg néhány arasznyi elegyengetése, majd azt mondják, hogy ezt tudomásul veszik. Nem látok olyan jogszabályt, ami alapján azt lehetne mondani, hogy ezt nem szabad csinálni.” Szerinte védett növényekre nem kerülhetett a sánc, csak a hegyességét egyengették el.
Végül elmondta, nagy vonalakban egyetért a táj megőrzésének fontosságával, hogy nem feltétlen jó, ha „ideépül egy óriási udvarház egy 200 méteres feszített víztükrű medencével”. De közben a tájba illő épületeket meg lehetne engedni, ahogy Franciaországban vagy Olaszországban is sikerül összhangba hozni az igényeket a tájhasználattal. A Pécselyi-medencében szerinte jó irányba mennek a dolgok, sok budapesti vett meg és újított fel, majd adott ki régi présházakat, művelik a szőlőket, néhányan biogazdálkodást, állattartást is folytatnak. Csak sokszor túl szigorúak a szabályok, ami a táj fejlődését is hátráltathatja, mondja.
