Szemerkél.
Bámuljuk a leégett házat, kezünkben esernyő. Anya és lánya, Szilvia és Roxi hajadonfőtt ácsorognak, felajánlom az ernyőt, de elhárítják. A ház teteje eltűnt, csak a csupasz falak állnak, az összes bútor, berendezés megsemmisült. Szerencsére senki nem sérült meg. Alig 40 négyzetméteren tizenegyen éltek, most a rokonoknál laknak szétszórva.
– Munkában voltam a férjemmel együtt, mire hazaértünk, már nem volt mit tenni – mondja Szilvia. Roxi viszont, aki most megy negyedikbe, otthon volt.
– A ballagás előtti napon volt a tűz, pénteken. Nagyon meleg volt, a tesóm barátnője babot főzött. Sima babot. Már kész volt vele, elzárta a gázt, utána vette észre a tesóm kintről, hogy ég a tető. Menekültünk kifelé.
Ki tudtatok hozni bármit?
– Nagyon gyorsan égett le minden. Csak két üres gázpalackot tudtunk kihozni, mást már nem. Leszakadt a tető.
Próbáltátok oltani?
– Nem lehetett. Amikor ideértek a tűzoltók, a tető már rázuhant a bútorokra. Minden tönkrement. Három konténerrel vitték el a szemetet.
Még tart a tűz vizsgálata, de valószínűleg a kémény hibájából gyulladt ki a padlás.
Mi lesz most, kérdezem Szilviát. A püspök atya alapítványa gyűjtést indított, abból biztosan lesz segítség, mondja. Ha lesz anyag, a férje meg a rokonok majd megcsinálják a tetőt, értenek hozzá. De nekik nincs pénzük gerendákra, lécekre meg cserepekre. Se új bútorokra.
Most már szakad az eső.
Az említett püspök atya, Beer Miklós pár perc késéssel érkezik a megbeszélt ságújfalui találkozónkra. A Suzukival csak lépésben lehetett haladni az özönvízben – szabadkozik. Így könnyű, jegyzem meg arra utalva, hogy nem ő vezetett Nagymarostól – a jelenlegi lakhelyétől – idáig, a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány munkatársa, Réti József volt a sofőrje. Valóban könnyű, mosolyog a korábbi váci püspök. Azért azt elmeséli, hogy két éve vonult nyugdíjba, de többet dolgozik, mint aktív egyházi vezetőként. Szinte mindennap misézik a Dunakanyar falvaiban, rendszeresen kérik a szolgálatait esküvőre, temetésre, közönségtalálkozókat és előadásokat tartva járja az országot a legutóbbi könyvével, de hetente legalább egyszer eljön a Ságújfaluba is. Ahogy mondja: „örökbe fogadta” a nógrádi falut.
Bekukkantunk a kocsi csomagtartójába, tele van a püspök könyveivel, kapunk is egy példányt a legutóbb megjelent kötetből.
Hol az ernyője?
– Azt nem hoztam. Józsi, van egy ernyőd? Köszönöm.
Hol a miseruhája?
– Azt nem is szoktam hozni. Majd kölcsönkérek egyet, minden plébánián van egy-két tartalék miseruha.
Merthogy este hatkor Beer Miklós misét celebrál a ságújfalui templomban. Ezúttal vendégként: most ért a faluba a Missziós Kereszt, a nemzetközi eucharisztikus kongresszus szimbóluma, ami a szeptemberi esemény előtt körbejárja az országot. Rég láttak ekkora forgalmi dugót Ságújfalun, de most megrekednek az autók a templom előtti kereszteződésben. Rengetegen jöttek a környékbeli falvakból is, sokan kizárólag Beer Miklós miatt. Még van idő a miséig, addig átsétálunk a készülő Jelenlét-házba. Ezt a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány építi és fogja működtetni, ha a tervek szerint augusztus végén megnyitják.
Az alapítvány a nyugdíjba vonult váci püspök kezdeményezésére jött létre, ő a kuratóriumi elnöke. A legfőbb célja, hogy konkrét segítséget nyújtson mélyszegénységben élő, főként roma családoknak. Beer Miklós jól ismeri a kistelepülések nyomorát, ő is faluról jött, harminc éven át falvakban szolgált. Onnan ritkán jutnak el a püspöki székig, ő viszont az egyházmegye vezetőjeként is inkább falusi plébánosnak tartotta magát. Nyugdíjasként pedig visszatért a gyökerekhez.
Fiatalemberként közelről láttam, ahogy a rendszerváltás után a cigány emberek elveszítik a munkájukat, ahogy megindulnak a lejtőn a szegénység, sőt a nyomor felé. Papként, püspökként is igyekeztem mindent megtenni, hogy segítsek nekik, no meg hogy felébresszem a középosztályban az érzékenységet, az empátiát az elesettek iránt. Ez utóbbi sokkal nehezebb feladatnak bizonyult
– mondja Beer Miklós.
Régóta készült rá, hogy nyugdíjasként koncentráltan, a lehető leghatékonyabban próbáljon segíteni a rászorultaknak. Egy kisfaluban akarta elkezdeni a szociális munkát, valahol az egykori egyházmegyéjében. Két okból esett a választása épp a nógrádi Ságújfalura. „Egyrészt több évtizedes ismeretség fűz a falu polgármesteréhez, Szentes Attilához, így biztos lehettem benne, hogy mindenben támogatni fogja a munkámat. Másrészt egy olyan települést kerestem, ahol megoldhatók, kezelhetők a feladatok, nem lett volna szerencsés egyből a mélyvízbe ugrani egy olyan településsel, ahol a döntően roma lakosság szegregált telepeken él. Nekem, nekünk is tanulni kell még, hogy milyen elemekből áll a hatékony szociális munka” – magyarázza a püspök, aki idővel szeretné több településre is kiterjeszteni az alapítvány működését. Végre hinni tudok egy programban, teszi hozzá.
Ságújfalu ezerfős település Salgótarján és Szécsény között félúton, a lakosság 40 százaléka roma. Komolyabb foglalkoztató nincs a faluban, munkát a megyeszékhelyen, Szécsényben, Balassagyarmaton és Budapesten találni. A községben nincs szegregátum, a romák hat, úgynevezett „cigányszögben” laknak, vagyis szétszórtan a kistelepülésen, ami eleve könnyebbé teszi az integrációjukat. A háztartások 95 százalékában benn van a vezetékes víz és a csatorna, igaz, a kimaradó házakban jórészt romák laknak. Jelenleg 30 helybelinek jut közmunka.
Beer Miklós úgy döntött, hogy az alapítványa szakmai munkájához a máltaiak segítségét kéri, egyúttal bekapcsolódott a szeretetszolgálat országos programjába. Ez azt jelenti, hogy az ország legszegényebb településeire kidolgozott, úgynevezett Jelenlét-programot – egyfajta franchiseként – Ságújfalun a volt váci püspök vezette szervezet valósítja meg. Ennek keretében épülhet meg a faluban – kisebb részt pályázati forrásból, nagyobb részt az alapítvány adományozóinak jóvoltából – a Jelenlét-ház. „Jól állunk”, mutatja az épületet Dálnoki Gábor, az alapítvány pénzügyi vezetője.
„A házban lesz egy nagyobb közösségi tér, itt tartjuk majd a gyerekeknek és a szüleiknek a különböző foglalkozásokat, a konyhában közös főzéseket tervezünk, a vizes blokkban pedig fürdeni és mosni is lehet majd. Az az alapfilozófiánk, hogy a születéstől az első munkahelyig jelen kell lennünk a rászoruló családok életében. A másik alapvetés, hogy diagnózis alapú segítséget kell nyújtanunk, azaz egyenként kell felmérnünk, hogy kinek milyen típusú támogatásra van szüksége, mert az egyéni igények nagyon eltérhetnek” – mondja Dálnoki Gábor. Van, akinek a kiskert-program segít, másoknak az adomány tűzifára van leginkább szükségük, megint mások a rendszeres ruhabörzét várják leginkább, de a legtöbben annak örülnek, ha gyerekeik különböző készségfejlesztő foglalkozásokra járhatnak.
Az alapítvány nemcsak konkrét programokat vesz át a máltaiaktól, hanem a szeretetszolgálat alapvető filozófiáját is gyakorolja.
„Nagyon fontos, hogy minden támogatásban, amit nyújtunk, elvárjuk a segítségre szoruló aktív közreműködését” – mondja Beer Miklós.
Semmi nem jár ingyen, ha valaki például be akar kapcsolódni a kiskert-programba, akkor először ki kell tisztítania az udvarát, el kell tüntetnie a gazt és a szemetet. Nemrég egy cigány családnak a házán annyira tönkrement a tető, hogy vettünk nekik új cserepeket. Megkértük a középkorú családfőt, hogy szedje le a régieket és utána tegye fel az újakat, de azt mondta, hogy neki tériszonya van. Közöltük vele, hogy akkor nem adjuk oda a cserepeket. Erre elmúlt a tériszonya, kerített egy létrát, és saját maga leszedte a régi cserepeket, majd felrakta az újakat
– teszi hozzá.
Az alapítványnak jelenleg két állandó munkatársa dolgozik Ságújfalun, ők alkalmanként igénybe vehetik külső szociális szakember, például egy családmentor segítségét is. Dálnoki Gábor – aki eredetileg egy kisebb vállalkozás tulajdonosa – nem titkolja, hogy Beer Miklós iránti tiszteletből csatlakozott az alapítványhoz. Közgazdászként a pénzügyek kezelése nem okoz neki problémát, de a szociális munka rejtelmeit még ő is csak most tanulja. Vácon lakik, onnan jár át Ságújfalura.
„Engem a püspök atya bérmált annak idején, emlékszem, hogy Szent Teréztől idézett nekem egy mondatot a templomban” – meséli Constantino Maria Manuela, az alapítvány másik ságújfalui munkatársa, aki a szomszéd településen, Karancsságon lakik. „Amikor állást hirdetett az alapítvány, sokat gondolkoztam, mert csecsemő- és kisgyermekgondozóként remek munkám volt Budapesten egy magánbölcsődében, de mivel maga Beer Miklós hívott, nem tudtam ellenállni. Nagyon tetszik a szociális munka, viszont igazából még mindig tanulom.”
Nella – így ismeri őt mindenki a környéken – arra a legbüszkébb, hogy Nógrádban először itt sikerült eljuttatni egy roma családot a falusi CSOK felvételéig. „Az érintetteknek fogalmuk sem volt, hogy jogosultak lennének a falusi CSOK-ra, azt meg pláne nem tudták, hogyan kellene végigvinni az ügyet. Most már ott tartunk, hogy tíz helyi családnak elindítottuk az igénylését.” Nella szerint is kulcsmozzanat az állandó jelenlét, ma már hívás nélkül bekopoghat a rászoruló családokhoz, de őt is bármikor elérhetik, ha gyors segítségre van szükség. Rengeteg kisebb-nagyobb program indult el az elmúlt évben, és sok szerepel a közeli tervek között is. Már fut például a hangzatos „green cup club” elnevezésű projekt: Nella – aki két évet töltött bébiszitterként Londonban – angolra tanítja az iskolás gyerekeket.
Van egy programunk, aminek az a célja, hogy leszoktassa a kismamákat és a fiatal anyukákat a dohányzásról. Ezt nagyon nehéz végigcsinálni, sokan lemorzsolódtak, de megmaradt három anyuka, akik minden héten lelkesen jönnek a nikotinszint-mérésre. Ha csökken a szervezetükben a nikotin mennyisége, akkor apróbb jutalmat, például vásárlási utalványt kaphatnak. Ha megnyílik a Jelenlét-ház, akkor elindítunk egy ízőrző klubot is, ahol helyi anyukákkal fogunk együtt főzni és közben beszélgetni
– mondja Nella.
Lassan kezdődik a mise, Beer Miklósnak jelenése van. Hosszú az út a templomkert kapujától a sekrestye bejáratáig, miután rengetegen állítják meg egy-egy szóra a püspököt. Sorjáznak az „emlékszik arra, püspök atya, amikor…” kezdetű mondatok, ezekre Beer Miklós rendre az „igen, emlékszem” formulával válaszol. Bár meggyőzően adja elő, nem lenne meglepő, ha a legközelebbi gyónásában szerepelne egy-két ezzel kapcsolatos füllentés.
Szilviáék családja nem jár misére. Szilvia és a férje a szécsényi gyertyagyárban dolgoznak. Nem autókba való indítógyertyákat gyártanak, hanem valódiakat, olyanokat, amilyenek a ságújfalui templomban is égnek. Munkásbusz nincs, de a menetrend szerinti járat megállója alig tízperces séta, még az éjszakai műszakba is könnyen el lehet jutni. Ahhoz képest, hogy nincs szakmájuk, Szilviáék jól keresnek, három műszakban összejöhet fejenként akár nettó 180 ezer is. Ebből persze nem fogják tudni lakhatóvá tenni a leégett házukat. De az asszony azt mondja, ha az alapítvány segít nekik, talpra fognak állni.
Beer Miklós is ebben bízik.
Szépen gyűlnek az adományok. Ha összejön annyi, hogy megvegyük az anyagot, és fizessünk egy szakembert, rendbe hozhatjuk a házukat. De csak akkor, ha ők is beszállnak, és keményen dolgoznak. Ha mindent megtesznek azért, hogy talpra álljanak, akkor együtt sikerülni is fog.
