Nagy vihart kavart Tóth Krisztinának egy interjúból kiragadott gondolata, miszerint ildomos volna levenni a kötelező olvasmányok listájáról Jókai Mór Az arany ember című regényét, illetve Szabó Magda Bárány Boldizsár című művét. A népszerű költő-író elsősorban azzal indokolta a javaslatát, hogy ezekben a művekben „rémes” módon ábrázolják a nőalakokat, márpedig „a gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek”.
A vélemény váratlanul nagy vihart kavart főként a közösségi médiában, a Tóth Krisztinát támadó, illetve őt védelmező hozzászólások azt jelzik: elképesztő indulatok szabadultak el. Nem szükséges végigolvasni az összes hozzászólást, a színvonalról mindent elárul az író Facebook-posztja, amelyben reagált a gyalázkodásokra, és ebben egyebek mellett azt írta: „Azt kérném, hogy még a legelszántabb Jókai-rajongók se tegyenek kutyaszart a postaládámba. Gusztustalan dolog. Nem illik ilyet csinálni.” A virtuális térben is szokatlanul heves jelenségről ebben a cikkünkben írtunk.
Ám ha hátralépünk egyet, és megpróbáljuk higgadtan végiggondolni Tóth Krisztina javaslatát, nagyon is valós és izgalmas problémákba ütközünk. Magyartanárt, irodalomtörténészt, szociálpszichológust és politológust kérdeztünk a témáról, és abban mindegyikük véleménye egyezett, hogy a kötelező olvasmányok listájához időről időre hozzá kell nyúlni. De nem azért, amit Tóth Krisztina kifogásolt, pontosabban nem csak amiatt. Az ugyanis csak a probléma egy kis szelete.
Nem is kiindulásnak, hanem nulladik pontnak tekinthető Arató Lászlónak, a Magyartanárok Egyesülete elnökének a véleménye, aki szerint a kötelező olvasmányok kérdése a sajtóban, a közvéleményben túl nagy hangsúlyt kap, elvonja a figyelmet az irodalomtanítás súlyosabb problémáiról.
Az alapkérdés ugyanis az, miként lehet az olvasást megszerettetni, hogyan lehet az ön- és világismeretet mélyítő, műértő olvasást fejleszteni, hogyan lehet a kulturális és ezen belül a nemzeti hagyományt elevenné, megszólíthatóvá és megszólalóvá tenni, nem pedig elidegeníteni tőle. Ennek jegyében nagyon kevés általános és alternatíva nélküli kötelező olvasmányra lenne szükség.
Nagy Zsófia szociálpszichológus is egy nulladik szempontot említ. Nevezetesen azt, hogy az olvasás a nyugati világban a gyerekek számára az egyik legfontosabb elsajátítandó készség – számos más készség felé nyitja meg az ajtót. Mint fogalmaz, az olvasáshoz kapcsolódó kudarcélmények egy nem megfelelő környezetben általánosabb tanulási nehézségekhez is vezethetnek, illetve hátráltatják a további, olvasásra épülő készségek elsajátítását.
Olvasni tehát egy iskolásnak muszáj, ezen belül kiemelten fontos lenne, hogy minél több szépirodalmat vegyen a kezébe. Amit azonban jelenleg az iskola az étlapra helyez kötelező menüként, annak jó része egyáltalán nem ízlik a fiataloknak.
De hogyan is ízlene, amikor a mai kötelezők között a legfiatalabb szerző a 40 éve halott Pilinszky János, ennyire régi tantervi kánon még a konzervatív 1930-40-es években sem volt. A mostani lista 60 százalékát már 1940-ben olvasni kellett, csakhogy a szerzők akkor kortársak vagy félkortársak voltak. Jókaival nem az a fő baj, hogy miről írt, hanem hogy egy hetedikes nem tud értelmezni egy másfél évszázados nyelvállapotú szöveget
– szögezi le Nyáry Krisztián, aki szerint ez nem azt jelenti, hogy ne kéne klasszikusokat is tanítani, csak semmiképpen sem kronologikus sorrendben. „Ma a legnehezebbektől, Homérosztól vagy a Szigeti veszedelemtől kezdődik az irodalom megismerése, és így azonnal lemorzsolódnak a nehezebben olvasó gyerekek. E helyett témakörönként, együtt olvastatnám a klasszikus és kortárs szövegeket. Például Jókai Mórt Grecsó Krisztiánnal, Csokonait Kovács András Ferenccel, Vörösmartyt Tóth Krisztinával” – mondja az irodalomtörténész.
Nagy Zsófia is úgy látja, hogy egy támogató (szupportív) oktatási rendszerben időről időre felülvizsgálják a kötelező irodalmakat – egyszerűen abból a szempontból, hogy milyen mértékű erőfeszítést igényel a gyerek számára az adott szöveg elsajátítása, mekkora kudarcélménnyel jár, elveszi-e a kedvét az olvasástól.
Arató László szerint is egyértelmű:
Ő például jóval nyitottabbá, rugalmasabbá tenné azt, a szabadon választhatók között pedig sokkal több huszadik századi és kortárs művet szerepeltetne. Mint mondja, a diákokat persze nemcsak másféle művek választásával, hanem a klasszikus alkotásokban a mai fiatalokhoz szóló jelentésrétegeknek a megtalálásával is segíteni lehet. Ehhez az kell, hogy ne a kor és a szerző legyen a kizárólagos kontextus, hanem a közös poétikai és életproblémák, teszi hozzá. „És mindehhez meg kell teremteni az időkeretet is, hogy ezekkel a művekkel valóban lehessen az órán foglalkozni. A 2020-as NAT és a hozzá kapcsolódó érettségi követelményrendszer azonban ezt lehetetlenné teszi.”
Nyáry Krisztián úgy véli, több értelme lenne kötelezők helyett egy szélesebb merítésű, de csak ajánlott olvasmányi körrel foglalkozni, amiből a tanárok választanának az adott osztály érdeklődésének, affinitásának megfelelő olvasmányokat. „Olyan olvasmányokat érdemes olvastatni az iskolás gyerekekkel, amelyek az őket foglalkoztató kérdésekre adnak választ, és segítenek megszerettetni, majd mindennapos szükségletté tenni az olvasást” – teszi hozzá az irodalomtörténész. Arató ugyanígy gondolja, szerinte – osztályszintű megállapodáson alapuló – közös és egy-egy kisebb diákcsoport által választott, s a többieknek általuk ajánlott kölcsönös olvasmányokról kellene beszélni.
Nem tartom helyesnek, hogy minden magyar középiskolában mindig ugyanazt tanítsuk, például, hogy mindenkinek „meg kellejen tanulnia” a Bánk bánt is, a Csongor és Tündét is, Az ember tragédiáját is. Eggyel, legfeljebb kettővel kellene elmélyültebben foglalkozni. A magyartanítás nem hagyhatja figyelmen kívül a különböző tanulócsoportok különböző szociokulturális hátterét, motivációját. Ami az egyik embernek orvosság, az a másiknak méreg. Nem adhatunk egyenkaját a glutén- vagy laktózérzékenyeknek, a vegetáriánusoknak és a többieknek
– mondja a Magyartanárok Egyesületének elnöke.
Miután a lista rendszeres újragondolását minden szakember indokoltnak tartja, feltehetjük a kérdést: valóban akadnak-e problémák a kötelező olvasmányokban a női szerepek megformálásával, illetve ezek szükségszerűen negatívan hatnak-e a fiatalok fejlődésére, továbbá célszerű-e emiatt bármelyik alkotást is kihúzni a menüsorból. Ebben a kérdésben már akadtak véleménykülönbségek.
A kiemelkedő irodalmi művek időtállóak, még akkor is, ha bizonyos aspektusoknál, mint például Az arany ember esetében a nőábrázolás tekintetében kilóg a kor lólába. De nem visz előre, sőt igazságtalan egy művet vagy akár teljes életművet erre az egy problémára egyszerűsíteni
– szögezi le Kováts Eszter politológus. Másrészt viszont, teszi hozzá, tény, hogy a jelenlegi kötelezőolvasmány-kánonunkban patriarchális túlsúly van: nagyrészt fiú vagy férfi hősök kalandjait olvassuk – A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig –, amelyekben a férfiak feladata a harc, a dominancia. A nők legtöbbször anyák, múzsák vagy szeretők, a céljuk, hogy elvegyék őket feleségül. Ez a lányoknak milyen mintákat, milyen identifikációs lehetőségeket ad? Valójában tehát nem az a kérdés, hogy egy adott vers vagy regény mit közvetít, hanem hogy mivé áll össze az összes olvasmány, hogy mi az összkép – mondja Kováts Eszter.
Hasonlóan értékeli a helyzetet Nagy Zsófia. Szerinte is probléma, hogy a női perspektíva, illetve a sérülékeny csoportok, kisebbségek perspektívája ma a kötelező olvasmányok körében egzotikum. „Ez felkészíti a lányokat, hogy értelmezni tudják a világot a férfiak szemszögéből, a kisebbségekhez tartozókat, hogy értelmezni tudják a világot a többség szemszögéből, de megakadályozza, hogy a többség más perspektívákat használni tudjon. Ez messze nem csak a tolerancia szempontjából fontos: a perspektívaváltás képessége olyan készség, ami kritikus a felnőtt életben való boldogulás szempontjából” – teszi hozzá a szociálpszichológus.
Árnyaltabban látja a problémát Arató László, aki azt mondja, ha alaposabban megnézzük például Az arany ember nőalakjait, kiderül, hogy nagyon is sokféle női szerepet jelenítenek meg.
Szerintem egy irodalmi műnek egyfelől nincs ilyen direkt szerepmintát adó funkciója, másfelől a Jókai-regény nőképét is árnyaltabbnak látom. Az arany ember bizony olvasható Tímea önállóvá, öntudatosabbá válásának regényeként is, hiszen a végén ő az, aki Kacsukát mintegy férjül veszi. Athalie sem nagyon fér bele a magukat alávető, engedelmes nők sorába, Teréza mama pedig egy saját világot saját törvényekkel teremtő és kormányzó, autonóm nő. De szerintem jó, hogy Tóth Krisztina jelezte, hogy szerinte milyen nőkép is van Az arany emberben. Azt hiszem, hogy a magyartanárok zöméből erősen hiányzik ez a történelmi és kritikai gendertudatosság. Pedig kellene, hogy legyen. Erről lehetne az órán és a nyilvánosságban eszmét cserélni
– fogalmaz a magyartanár.
Nyáry Krisztián is arra hívja fel a figyelmet, hogy reflektálatlanul az összes irodalmi szöveg problémás – különösen, ha 150 éves. „Az arany ember nőképe valóban nem kínál jó mintát egy mai gyereknek. De pont ezért jó alapanyag egy jó tanár kezében, mert a segítségével meg lehet beszélni, milyen életlehetőségei voltak egy nőnek, miért törődik bele Tímea a helyzetébe, mik Noémi tényleges lehetőségei, és így tovább. Hogy aztán – mondjuk a Pacsirta vagy az Édes Anna kapcsán – megnézhessük, mi változott 80 év alatt, és aztán elérkezhessünk Tóth Krisztina Akváriumáig.”
Nagy Zsófia szerint az is fontos kérdés, hogy a kötelező irodalmak összessége milyen világképet közvetít. „Minden társadalomban léteznek úgynevezett kulturális útvonalak: egy adott kultúra felnőttjei rendelkeznek világképpel, amely meghatározza a gyerekek szocializációját. Ha ez a világkép összességében egyoldalú, nem szerepelnek benne női szerzők, női tapasztalatok, női perspektívák, a kulturális útvonal a mai egyenes folytatása lesz. A mai Magyarországon pedig a nőkkel szembeni strukturális, kulturális és hétköznapi igazságtalanságok olyan mértékben itatják át a társadalmat, hogy az alaptanterveknek és a kötelező irodalmaknak kifejezett erőfeszítéseket kellene tenniük, hogy ezen a téren változásokat érjünk el” – mondja a szociálpszichológus.
Azt ugyanakkor Kováts Eszter is hangsúlyozza: a problémás nőábrázolással szemben nem az a megoldás, hogy remekműveket egyszerűen kihajítunk az ablakon.
Ady Endre például az egyik legnagyobb költőnk, ám ha mai szemmel olvassuk az Elbocsátó szép üzenetet, akkor azért érdemes arról is beszélni, hogy ez egy szakítás utáni sebzett férfi romboló üzenete, amely egy hierarchikus férfi-nő viszonyt ábrázol, és azt közvetíti, hogy a nő életének értelmét a férfi adja meg. Ez a vers például remek alkalmat kínál egy tanárnak, hogy erről a problematikáról elbeszélgessen a diákjaival. Miért ne lehetne egy órán diskurzust folytatni egy irodalmi mű kapcsán, hogy miként jelennek meg benne a férfiakkal szembeni elvárások, melyek voltak az adott korban a női szereplehetőségek, hogyan változtak az idők során a nők és a férfiak közötti társadalmi viszonyok?
– veti fel a politológus. Úgy véli, nem politikai szempontok alapján kellene rangsorolni a létező kultúrkincsünket, hanem inkább fel lehetne használni arra, hogy kritikai szempontokkal bővítsük ezek olvasási stratégiáit, „vagyis el tudjuk ismerni/ismertetni például Az arany ember irodalmi értékeit úgy, hogy közben kritika tárgyává tesszük a kor női szerepeinek ábrázolását”.
Arató László emlékeztet: Jókai hősei viszonylag ritkán ülnek repülőre, és nemigen használnak okostelefont. Ahogy a technikai környezet változik, úgy a társadalmi elvárások, a nemi szerepek is. „Ha az, hogy mi a férfi és mi a nő, egy biológiai alapokra épülő, de történetileg változó társadalmi konstrukció, akkor nem várhatjuk el, hogy a régi művekben is olyanok legyenek a nők és a férfiak, amilyennek ma szeretnénk látni őket. S persze azt, hogy egy romantikus regényben milyenek a nők, azt a romantika, mint korstílus elvárásai határozzák meg. Ezt akkor is meg lehet értetni, ha a korokon nem sorjában rohanunk végig. Sőt, két egymástól időben távol keletkezett, de egymással összetanított mű még jobban is exponálja a történetiséget.”
A kötelező olvasmányok listáját böngészve az a probléma is szemet szúr, hogy mennyire alulreprezentáltak a női szerzők. Bár ennek társadalmi-kultúrtörténeti okai vannak, Kováts Eszter úgy látja, lehetne finomítani a kialakult helyzeten. Szerinte, ha az iskolában elsősorban nem irodalomtörténetet tanítanának, hanem az olvasás szeretetét, akkor nagyobb tér juthatna például J. K. Rowlingnak, Kristóf Ágotának, Tompa Andreának vagy Tóth Krisztinának is. „A kánon kérdése kicsit hasonló a női politikai képviselethez: a cél nem a férfiak kiszorítása, hanem a korábban igazságtalanul vagy reflektálatlanul kiszorított társadalmi csoportok, például a nők helyzetbe hozása” – teszi hozzá.
Nagy Zsófia szerint
„A szociológusok szerint létezik egy úgynevezett rejtett tanterv. A kifejezés arra utal, hogy az iskola funkciója a jövő ideális állampolgárát kinevelni, aki az iskola évei alatt elsajátítja a hegemón értékrendet, a hierarchia elfogadását, a külső jutalmakra épülő motivációt, vagy éppen a többségi társadalom normatívnak tekintett értékeit. Pedig egy olyan plurális társadalomban, mint a magyar, számos meggyőződés, értékrend és életforma él együtt – ám erre az iskola jelenleg nem készíti fel a gyerekeket.”
A női szerepek folyamatos változásán túl szinte valamennyi sérülékeny társadalmi csoporttal, kisebbséggel kapcsolatban elmondható, hogy az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt született műalkotások nem tükrözhetik a mai kor személetét. Akkor mit tegyen egy pedagógus? Nyáry Krisztián szerint mindig az adott kor normáiból kell kiindulni.
A vén cigány mai szövegként sztereotip és bántó ábrázolása lenne a lábát lógató cigánymuzsikusnak, miközben az egyik legszebb magyar allegória, minden bántó szándék nélkül. Ezt például Tóth Krisztina A koravén cigány című versével együtt tanítanám. De Petőfi is bőséggel írt sértő sorokat németekről, zsidókról, szerbekről és szlovákokról is, mégis ő volt a saját korában a szabadság és az emberi jogok első számú szószólója. Móricz Zsigmond regényeinek a nőábrázolását a saját korában már-már feministának tartották, ma pedig a feminista kritika tárgya. Amit meg kellene tanulni, az éppen az értő távolságtartás a jelenkori politikai-világnézeti elvárásoktól, mert különben könnyen a cancel culture áldozatává tehetnénk a fél klasszikus irodalmat. Ez történik most Amerikában, ahol a Tamás bátya kunyhójától pár év alatt eljutottak Shakespeare kiradírozásának gondolatáig – ráadásul a progresszió nevében
– figyelmeztet az irodalomtörténész.
