Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert folyton ellenszélben haladok.
(Orbán Viktor a Bild osztrák lapnak)
„Ne haragudjon, nem mondhatok semmit.” „Jó, ezt elmondom, de a nevemet ne írja le, rendben?” „Legyen szíves megmutatni a szöveget, nehogy valaki véletlenül beazonosítson.” „Értse meg, az állásommal játszom, ha szóba állok magukkal.” Ilyen és hasonló mondatokba szinte naponta ütköznek a független lapoknál dolgozó újságírók. Nem csupán politikai nyilatkozatok megtagadásáról beszélek: gyakran tudományos kutatók és különféle szakterületek képviselői hárítják ekképp a média közeledését, akár a közéleti csatákat távolról sem érintő kérdésekben. (Van munkatársam, akinek egy szakember nem merte elmondani, mennyi ideig marad életképes a koronavírus különböző felületeken.)
„Hogy mi a hír, azt mi döntjük el”
Orbán Viktor 2010-ben, a hatalomra kerülésekor eldöntötte, hogy az úgynevezett médiaháború frontvonalait átrendezi, mintegy visszafoglalja a nyilvánosság tereit a „balliberálisoktól”. Ha még emlékszünk, a Fidesz-KDNP első nagyobb kodifikációs manővere a sokat kritizált médiatörvény volt: az MTI-t kézi vezérelt hírmonopóliummá tették, a közmédiát egyoldalú pártcsatornává, és nekiálltak becserkészni a kritikus sajtót, a nagy lapoktól egészen a blogokig. (A blogszférába már bő hat éve elkezdte bevásárolni magát a hatalom.) Fenyegetés, zsarolás, vesztegetés, pénzügyi machinációk útján történő bekebelezés; ezek szerepelnek a fegyvertárban a mai napig. Most úgy tűnik, hogy az utolsó kormánykritikus adó, a Klubrádió frekvenciája elleni küzdelem is a végéhez ér.
A kormány az állami intézményrendszerben keletkező összes információt kontroll alá vonja, a minisztériumoktól a legkisebb zsákfalu orvosi rendelőjéig.
Minden nyilatkozatot engedélyeztetni kell az intézményeket koordináló felettes állami szervvel. Ez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy nincs párbeszéd az intézményekkel, simán megtehetik, hogy:
- nem állnak szóba a sajtóval,
- lecsapják a telefont,
- vagy elfoglaltságra hivatkoznak;
ha pedig mégis leereszkednek a médiához, legtöbb esetben írásban bekérik a kérdéseket, s azokat elküldik a központba. Persze minél kényesebb a kérdés, annál följebb kerül a döntés arról, hogy szülessen-e válasz, és ha igen, milyen válasz szülessen. Ebből az újságíró annyit érzékel, hogy akár heteket vár, s vagy semmilyen jelzést nem kap, vagy semmitmondó – a valódi kérdést gondosan kikerülő – válaszok érkeznek, visszakérdezésre többnyire nincs lehetőség. Tisztelet a kivételnek, de sajnos működnek így sajtóosztályok is, pedig épp a média tájékoztatásában való közreműködés lenne a feladatuk.
Az újságíró mint ellenségkép
Bevett technika továbbá a független újságírók rágalmazása és pocskondiázása, sőt, a közvélemény hergelése és uszítása ellenük. Ezt a hatalom vagy a saját szájával teszi – kéjelegve a gyűlölködésben –, vagy kiszervezi a saját kezében levő médiának. Emlékszünk Kövér László mondására, miszerint a neki nem tetsző újságírók „nyikhaj, senkiházi, utolsó tollforgató terroristák”. Legutóbb Gulyás Gergely közölte a Varga Judit igazságügy-miniszter érdekes ingatlanügyeiről szóló híradásokról, hogy az a „balliberális propagandasajtó rágalomhadjárata”. Napestig sorolhatnám, hogy a kézből etetett propagandalapok milyen lélegzetelállítóan aljas és ostoba támadásokat intéznek szakmányban a független újságírók ellen.
Mindenesetre az elmúlt években a balliberális újságíró figuráját markáns ellenségképpé gyúrták. Ez a figura:
- mások magánéletében turkáló, hazug és pimasz fráter,
- aki gyűlöli a magyarságot, az egyházakat, a család „intézményét”,
- megvet mindent, ami szép, jó és igaz,
- ugyanis a háttérből Soros mozgatja, Soros pedig maga az ördög.
Mivel a balliberális újságíró nevű szörnyszülemény a magyarság megrontója, hazafias kötelesség felvenni ellene a harcot. Ha a balliberális újságíró kikér magának valami jogtalanságot, akkor ájvékol; amikor kérdez, válasz nélkül kell hagyni.
Ebből adódik a nyilatkozatfrász és az interjúpara. Az alany összerezzen, ha meghallja, melyik laptól keresik, és elképzeli: ha szóba áll „ezekkel”, majd valakik utána nyúlnak, félreállítják, lefokozzák, vagy egyszerűen csak hűvösebb lesz körülötte a légkör – tehát inkább nem kockáztat. Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Ez a szorongás nem puszta képzelődésen alapul. A Fidesz az elmúlt évtizedben kialakította a félelem légkörét Magyarországon.
A valóság, színével befelé
Félreértés ne essék: a kormány médiaelhárító praktikáival nem az a legnagyobb baj, hogy az újságíróknak nehezebb emiatt a munkájuk – hiszen az újságírók nem önmaguknak dolgoznak, hanem a nyilvánosságnak. Az újságíró feladata, hogy naprakész, hiteles információkkal lássa el az olvasókat. Amikor az újságíró kérdez, az olvasói nevében teszi, és a kérdései az olvasó érdeklődését reprezentálják. Ha a független média közönségét tekintjük, ez még mindig választópolgárok millióit jelenti Magyarországon.
Onnan tudható, hogy egy hatalom bűnös, hogy rejtőzködik, titkosít, a valóságot a színével befelé hordja. És a Fidesz-kormány ezt teszi. Egyszerűen gyűlöli, ha az emberek megtudják az igazságot. Persze a különféle titkosítási manővereket az állam érdekére hivatkozva követi el (már amikor beismeri), miközben az államnak semmiféle valós érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a polgárai elől elrejtse
- a közpénzek mozgásának útját,
- a közbeszerzések mechanizmusát,
- a költségvetés valós számait,
- a közintézmények működését az iskoláktól a tudományos intézeteken át a kórházakig,
- a hatóságok tevékenységét.
Az állam végső soron mi vagyunk, az állampolgárok összessége, akiknek a pénzéből ezek az intézmények működnek (a törvényhozást is beleértve). Jogunk van az életünket érintő információkhoz. Az információ-megosztás a demokrácia legfontosabb alapelveinek egyike. Nem lehet a hétköznapi gyakorlat szintjén demokrácia ott, ahol a hatalom a törvényt és a jogállami elveket kijátszva teljhatalmat gyakorol az információk felett.
Akinek a hazudozás a drogja
Hatalomtechnikai értelemben persze ez jó stratégiának tűnhet: az emberek információk alapján alakítják ki az álláspontjukat, információk alapján keletkeznek a közélettel kapcsolatos érzelmeik, és információk alapján hoznak döntéseket; aki az információt birtokolja, végső soron az emberek döntéseit birtokolja. Aki az információkat képes manipulálni, az embereket is manipulálhatja. Egy bizonyos határig. Ez a határ pedig ott van, amikor már nagyon feltűnő a zavar a mátrixban.
Amikor az állampolgár a saját bőrén megérzi, hogy hoppá, itt valami nagyon nem stimmel.
A koronavírus-válság kétségtelenül ilyen időket hozott el Magyarországon. A kormány jócskán arányt és mértéket tévesztett a hazudozásban. Úgy látszik, a hazudozás olyan a kormánykommunikációban, mint a drog: egyre több kell belőle a használónak, és egyre kevesebb az önkontroll az alkalmazása során. A járványt legyőzzük, aki beteg, azt meggyógyítjuk, a munkahelyeket megmentjük, mindenkit beoltunk, felelősen gazdálkodunk – mondja a hatalom, és már mindenki tudja, hogy mindez kamu a köbön.
Ami pedig a nyilvánosság kisajátítását, a független média elleni háborút illeti: a mesterterv már a fogantatásakor megbukott, ugyanis az emberek éhezik és szomjazzák az igazságot. Bármilyen durva csapásokat szenvedett is el a független sajtó, természetesen túl fogja élni; és nemcsak azért, mert nem lehet leváltani, hanem azért is, mert egyre többen bíznak benne. És a kormányra mindez nem igaz.
