Minden fény olyan erős, mintha először látna. Minden lélegzetvétele újszerű: egy újszülött tüdeje erőlködhet így minden korty levegőért.
A gépek fújtatása, zümmögése, pittyegése bántja a fülét, a végtagjaiban ernyedt zsibbadás. Próbálja kitalálni, hogy hol van, de a fejében csak kába, zilált gondolatfoszlányok kavarognak összefüggéstelenül. A zsibbadás egyre aggasztóbb, hiába próbálkozik, nem engedelmeskedik a teste. És akkor homályosan egy üveg mögött alakokat lát meg: először csak körvonalakat, de ahogy tisztul a kép, végre megismeri őket. A felesége és a lánya. A keze először kicsit, majd jobban is megmozdul, mutatja nekik, hogy minden rendben van. Ők sírnak, de boldogok. Ekkor veszi észre az orvosokat is, akik ujjongva tapsolnak. „Hát persze, kórházban vagyok, rosszul lettem reggeli közben, és behoztak” – gondolja.
Nem telt el 24 óra a köhögőrohamtól a lélegeztetőgépig
Tavaszias időjárás volt azon az októberi napon, ami egy szokásos pénteknek indult. Ezernél többel nőtt az új koronavírus-fertőzöttek száma az előző naphoz képest, közel három tucat beteg elhunyt. János pozitív tesztje még egy napokkal korábbi közleményben szelídült statisztikává.
János 61 éves, ereje teljében lévő férfi, hosszú évekig egyáltalán nem is volt beteg. Az elmúlt néhány napban viszont gyengének érezte magát, és a közérzete sem volt a legjobb, reggelente köhögött. Nem tűnt úgy, hogy nagyobb baj lesz, a háziorvos azt javasolta, maradjon otthon, és várja türelemmel a betegség végét.
Ha el lehetett volna menni orvoshoz, vagy a fertőzötteket megvizsgálták volna tüdőgyógyászok, akkor ez talán meg sem történik
– mondta hónapokkal később János felesége, Klára. Ugyanis akkora baj lett, hogy János még mindig, három hónappal az első rosszullét után is kórházban van.
Azon a pénteki napon János éppen reggelizett Klárával, amikor azt vette észre, hogy egyre nehezebben kap levegőt. Riadtan hívták a háziorvost, aki azt javasolta, hívják rögtön a mentőket. A mentők húsz perc múlva jöttek, bekötötték az oxigént, és már vitték is Jánost a kórházba.
Gyakorlatilag nincs tüdeje. Nagyon súlyos kétoldali tüdőgyulladás
– közölte a fővárosi kórház orvosa a diagnózist. János bekerült a Covid-osztályra. Klára délután hívta a férjét, de nem érte el, biztos vizsgálják, gondolta. De a mobil később is süket maradt, Klára ekkor kezdett aggódni. „Körülbelül húsz helyre kapcsoltak a kórházon belül, mire valaki el tudta mondani, hogy mi van a férjemmel” – mesélte Klára. A tájékoztatás után viszont döbbenten csak annyit kérdezett: „Maga biztos az én férjemről beszél?” Azt közölték ugyanis vele, hogy a
A Covid gyorsan elmúlt, de jött a fertőzés
Borzasztó lassan vánszorgó, félelemmel teli napok vártak János családjára. Klára délelőtt és délután is telefonált a kórházba, hogy érdeklődjön a férje állapotáról. „Jó volt a betegtájékoztatási rendszer, megadott időpontban lehetett telefonálni, de egy idő után szóltak, hogy naponta csak egyszer érdeklődjek, olyan sokan vannak” – mesélte Klára, aki ha nehezére esett is – mert tudta az orvosoktól, hogy mennyi minden történhet egy lélegeztetőgépen lévő beteggel 24 óra alatt –, de betartotta a kérést.
Naplót kezdett vezetni János állapotáról, amiből feltárul, mennyire hullámzó volt a férje állapota, és mennyire csalfa volt minden javulás, mert szinte menetrendszerűen követte a visszaesés. Az orvosok nem merték biztatni, azt mondták neki, óránként változhat János állapota, ők sem biztosak benne, miként reagál a szervezete a kezelésekre.
Rettegtünk, hogy mikor csörren meg a telefon, mert tudtuk, hogy az mit jelentene
– mondta Klára. Az orvosok is azt hitték, hogy János meg fog halni, árulták el neki később, már az altatás után.
Pedig a koronavírus gyorsan eltűnt a szervezetéből, a kórházban töltött tizedik napon már negatív lett a tesztje, és oxigént is kevesebbet kellett kapnia. Azonban az intenzív osztályon elkapott egy bakteriális kórházi fertőzést.
Egy covidosokat is gyógyító intenzíves orvos részletesen elmesélte, miért nagyon gyakoriak az intenzív osztályokon a fertőzések az orvosok, ápolók legnagyobb odafigyelése ellenére. Először is végletesen legyengült immunrendszerű betegekről van szó, akiknek a szervezete feléli minden tartalékát, ezért könnyebben fertőződnek meg.
Minden bekötött eszköz egy kapu a fertőzéseknek
– magyarázta az orvos. Márpedig egy altatásban tartott betegen rengeteg kaput nyitnak: branül, húgyhólyag-katéter, és a tubust is gyakran a száj helyett a felmetszett gégén keresztül vezetik a légcsőbe.
Hiába egyszer használatosak, sterilek, csíramentesek az eszközök, hiába fertőtlenítik azokat, illetve azt a testtájat, ahová bekötik, könnyen megtörténhet a baj. „A műanyag részeken szeretnek megtapadni a baktériumok, a gombák” – ezért gyorsan kialakulhatnak a fertőzések az orvos szerint.
Viszont van egy harmadik faktor: az ápolók és az orvosok száma. Ha kevesebb beteg jut egy ápolóra, akkor kevesebb betegre tudja áthordani a fertőzést. Ha több az orvos és az ápoló, akkor több idejük jut levetkőzni, beöltözni, kezet mosni, fertőtleníteni. „Ha sok a beteg, nem tud másból spórolni egy orvos vagy egy ápoló, mint ezekből” – mondta intenzíves forrásunk.
Amikor késő ősszel közel maximum kapacitáson működött az intenzív osztály a kórházban, ahol János feküdt, az orvosok azt mondták Klárának, hogy minden ápolóra négy beteg jut. Ez a kétszerese az előírásnak.
Ébredés
János gyulladásos értékei nem voltak biztatóak, de a második hét végén mégis megpróbálták felébreszteni. Először úgy tűnt, minden rendben lesz, nézelődött, bólogatással még válaszolni is tudott. Aztán a fertőzések miatt (MACI, MRSA – ezek multirezisztens kórokozók, amelyek ellenállnak az antibiotikumoknak, ezért nagyon nehéz ellenük felvenni a küzdelmet) nagyon felment a láza, romlott az állapota, majd szívritmuszavara lett: 170-re ugrott fel a pulzusa, és ki is kellett ütni. Légmell is kialakult, ezért mindent mérlegelve az orvosok ismét a mélyaltatás mellett döntöttek a 17. napon.
János tüdejét folyamatosan röntgenezték, minden nap laborvizsgálatokat végeztek, a baktériumokat kitenyésztették, rengeteg gyógyszert kapott, de az állapota nem javult tartósan. A 23. napon az orvosok a gégemetszést hajtottak végre, hogy könnyebb legyen a lélegeztetés, Klárának ezen a napon azt mondták, hogy küzdenek János életéért. Mindenféle antibiotikummal próbálták gyógyítani, de kevés sikerrel. Csak tíz nappal később kezdett jobbra fordulni az állapota.
A Covid-osztályra egy külső folyosóról be lehet nézni a betegekhez. Mivel János halálközeli állapotban volt, Klára engedélyt kapott a kórház igazgatójától, hogy az ablakon keresztül ránézhessen a férjére.
Eleinte még tele volt az osztály, de a vége felé már kevesebben voltak
– mondta Klára. „Az orvosokra nem lehet panasz, lelkiismeretesek voltak, mindent megtettek” – tette hozzá, azt is elárulva, hogy a kórházban gyakran cserélődtek az orvosok, aminek valószínűleg a vezénylés az oka, és több ukrajnai orvos is kezelte a férjét.
A 40. napon az orvosok minden csövet kicseréltek János szervezetében: „Azt mondták, ha ezt nem teszik meg, meghal” – mesélte Klára. Ekkor már arról volt szó, hogy túl régóta van mélyaltatásban, és ez később komoly gondokat okozhat. Ezért a következő napon felébresztették, és egy ideig reménykeltőbb volt a helyzet.
Visszatekintve, az intenzíven nem volt rossz a helyzet, mert minden figyelmet a covidosok kaptak az elmúlt időszakban
– vélekedett Klára. Jánost viszont pár nappal később egy másik kórház belgyógyászatára irányították: „Azt mondták 3-5 nap lesz, ez a protokoll, aztán kezdődhet a rehabilitáció.” Amikor ezt mesélte, János már egy hónapja feküdt a belgyógyászaton.
Azt hitték, egy haldoklót hoztak
János néhány napig még az intenzíven maradhatott az ébresztés után, mert jó pár ágy felszabadult. Sokan meghaltak, sokan elkerültek más osztályokra vagy hazamehettek. Pontos számok, arányok nem ismertek, erről soha semmit nem árult el a kormány.
A férfit először a 44. napon próbálták átszállítani egy másik kórházba, azonban annyira rosszul lett, hogy rövid időre vissza kellett rakni a lélegeztetőgépre. Másodszor már sikerült az átszállítás, igaz, nem a családdal megbeszélt időpontban. „Nagyon fontos, hogy ne történjen semmi hirtelen a beteg tudta nélkül, mert az altatáshoz kapott gyógyszerek megvonása miatt különösen sérülékenyek, könnyen megzavarodhatnak, delíriumba eshetnek, gyakoriak a hallucinációk is” – magyarázta az intenzíves orvos. János nem is úszta meg a hallucinációkat.
„Voltak enyhébbek és voltak egészen súlyosak is. Amikor már nála volt a mobilja, többször felhívott és félrebeszélt” – mesélte Klára, aki egyébként reménykedett, mert gyógyszeres terápiát kezdett Jánossal egy pszichiáter. Ez még az átszállítás előtt történt, ugyanis a kórház súlyos égési sérülteket kezelő osztályán dolgozik egy olyan pszichiáter csoport, amelyik ilyen esetekre is szakosodott.
Az átszállítás után azonban minden kezdődött elölről.
Amikor megtudtam, hova vitték, bemehettem hozzá: fel volt akadva a szeme, csuromvizes volt a verítéktől, borzalmas állapotban volt
– mondta Klára, aki rögtön kérdőre vonta az osztályvezető főorvost.
„Azt hittük, hogy egy haldoklót hoztak” – válaszolta az orvos, aki Klára szerint tőle tudta meg a férje kórtörténetét, ezért a zárójelentést sem olvashatta.
Klára azt mesélte, hogy az orvosok sem értették, miért, úgyhogy egy nappal később átszállították a belgyógyászatra, ami tulajdonképpen egy elfekvő abban a kórházban (is).
Gyógytorna helyett hokedli
Az eredetileg 3-5 naposra tervezett belgyógyászati kezelés már a 60. napon túl tart. Először egy felfekvést nem fedeztek fel János hátán napokig, ami Klára szerint felveti annak a gyanúját, hogy az altatásban több tíz kilót fogyó, legyengült, szinte teljesen mozgásképtelen férjét még csak nem is forgatták.
Ekkora darabot kellett kivágni a húsából, úgy elfertőződött
– mutatta Klára a két összeszorított öklét egymáshoz érintve.
A sebbe széklet került, ami miatt újabb magas lázzal járó fertőzés következett. János hallucinációi is újrakezdődtek, mert új helyén nem kaphatta a pszichiáter által felírt „túl drága” gyógyszereket. „Amikor ezt számon kértem, a kezelőorvosa azt mondta, így is drága gyógyszereket kap a férjem, és még azt is felhozta, hogy a kötszerei is nagyon drágák” – mesélte Klára, aki ezek után már meg sem lepődött, hogy nem csak ételt, hanem krémeket és C-vitamint is neki kellett vinnie a kórházba.
Így hát újrakezdődtek a félrebeszélős telefonhívások, és mivel páros gyógytornára sem volt lehetőség, mint az intenzíven, János mozgásterápiája is elakadt. „Az intenzíven már eljutottak odáig, hogy el tudott menni az ágy egyik oldaláról a másikig, hatalmas sikerként éltük meg” – mondta Klára, majd mutatott egy fotót, hogy mi a helyzet a belgyógyászaton.
Csak később sikerült egyet beszerezni, hogy az evéshez fel tudjon ülni. Arról már nem is beszélve, hogy a háton fekvéstől a tüdőgyulladás veszélye is megnő, ami János helyzetében akár végzetes is lehet. „Képzelje el ebben a helyzetben a családi karácsonyunkat” – fűzte hozzá Klára.
János lábát megnyomta az ágy fémrács vége, aminek következtében olyan sebes és duzzadt lett, hogy egy hétig hozzá se nagyon lehetett érni. Aztán egy hasmenéses fertőzést is kapott a kórházban. „Engem kért meg, hogy szóljak a nővéreknek, cseréljék a pelenkáját, mert ő már félt nekik szólni” – mondta a felesége.
János bizakodó, és már nem érzi életveszélyben magát, pedig a fertőzések miatt nagyon legyengült. Ráadásul a gyomra is bevérzett, ami lehet Covid-szövődmény is, az orvosok nem biztosak az okában. „Az egyik reggel nem tudták felkelteni, akkor nagyon megijedtünk” – mesélte Klára, aki három hónapja folyamatos rettegésben él, mikor hívják azzal, hogy véget ért a kálvária.
„A férjem jelenleg is az úgynevezett elfekvőben van, mert önellátásra nem képes, mozgásában is jelentősen korlátozott. Csak reménykedni tudunk abban, hogy nem kap el újabb fertőzéseket, és képes úgy felépülni, hogy elkezdhessen egy rehabilitációt” – tette hozzá.
Hosszú gyógyulás
Ha János kikerül a belgyógyászatról, az még messze nem az út vége. A tüdőrehabilitáció mellett fizikoterápiára és mentális rehabilitációra is szüksége lesz, ami hónapokat vehet igénybe. „Nagyon sokan lehetnek most így, még ha nem is ennyire rossz állapotban, mert nemcsak a koronavírus, hanem a lélegeztetés, az altatás is nagyon megviseli a szervezetet” – mondta orvos forrásunk. Azt is hozzátette, hogy a rehabilitáció „gyerekcipőben jár”, ami annak a következménye, hogy nincsenek megbecsülve a rehabilitációval foglalkozó szakorvosok. „Sokan inkább a magánegészségügyben dolgoznak magas óradíjért a helyett, hogy az állami szektorban gürcölnének 200 ezer nettóért.”
A rehabilitációt az is nehezíti, hogy sok mindent még nem tudnak a koronavírusról és a szövődményeiről, így a rehabilitáció során is lehetnek meglepetések. Budapesten például az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben szerveznek egy poszt-covid rehabilitációs részleget, ahol minden területre igyekeznek koncentrálni, viszont kérdéses, hogy országos szinten lesz-e elég szakember a rehabilitáció megszervezéséhez. Több orvossal beszélve az derült ki, ezt tartják az egészségügy következő nagy kihívásának.
„Az van a plakátokon, hogy mindenkit meggyógyítunk, ugye?” – kérdezte keserűen Klára. Bár úgy lenne – tette hozzá. Szerinte a férje és sokan mások
nem a Coviddal, hanem a magyar egészségüggyel küzdenek.
Megkerestük kérdéseinkkel a kórházakat, ahol János kezelése folyt, azonban választ sehonnan nem kaptunk.
A cikkben szereplők nevét megváltoztattuk, mert Klára attól tart, hogy a még mindig kórházban fekvő Jánosnak problémája lehet, ha azonosítható módon kap nyilvánosságot a története. Annak elmondását viszont azért tartotta fontosnak, mert szerinte vállalhatatlan, hogy titokban tartják, mi folyik a kórházakban, és senki nem beszél arról, mi történik azokkal, akik túlélik az intenzív osztályt.
