Mennyire volt nehéz az otthoni tanulás a gyerekeknek és persze nektek a karantén alatt Die-ben?
Az online oktatás feltételei Franciaországban sem voltak előkészítve. Küldtek ugyan anyagokat a tanárok, de arra alapoztak, hogy majd a szülők tanítanak helyettük. Franci már egyedül tanul, de Fricit mi próbáltuk szinten tartani Lillával az instrukciók alapján, amiket kaptunk. De mi még nem tudunk olyan jól franciául, hogy ezt meg tudjuk oldani. Mivel úgy érzem, a fiam nehezebb helyzetből indul, mint a régóta itt élő gyerekek, én akkor sem engedtem két hét pihenőt tanulás nélkül, amikor az iskolában éppen tavaszi szünet volt.
Nem gondoltam volna, hogy szigorú szülő vagy.
Frici nem is akart velem tanulni. Kijelentette, hogy így nem hajlandó. Bár változtattam a stílusomon, végül abban maradtunk, hogy Lilla veszi át az ügyet, én pedig kívülről támogatom a folyamatot.
Mindaz, amit rólatok olvashattam az elmúlt időszakból, emlékeztetett a saját amerikai beilleszkedési küzdelmeimre kicsi gyerekekkel. Akárcsak ti, én is előbb ismertem az összes szomszédot, mint a férjem, többet és szívesebben csacsogtam, és ez sokat segített kapcsolatokat teremtenünk. A gyerekeink hamar beilleszkedtek, és jobban beszélték nálunk a nyelvet – akárcsak nálatok. És nincs szabad iskolaválasztás az Egyesült Államokban, mentünk a sarki suliba, aminek én kizárólag az előnyét láttam.
Lillát jobban mozgatják a szociális kapcsolatok, mint engem, ő nyitottabb személyiség nálam. Budapesten sem voltam egy partiarc, és itt is kerülöm a társasági eseményeket, leszámítva a fesztiválokat, előadásokat. Lilla helyzete egyébként is más, ő állandóan itt van a városban, míg én az év felében külföldön dolgozom. Ha itthon vagyok, jobban örülök, ha a gyerekekkel vagyok és a feleségemmel. A mi gyerekeink is állami iskolába járnak. Ez egy hagyományos iskola, nincs benne semmi speciális. De a franciául még nem elég jól kommunikáló diákokkal külön foglalkozik egy-egy segítő, ami nagyban segíti a gyerekeink beilleszkedését amellett, hogy a francia iskolákban az első években nincsenek nagy elvárások, nem nagy a nyomás. Öt éven át annyi az elvárás, hogy írni, olvasni és számolni megtanuljanak, a többi mellékes. Ráadásul nincsenek osztályzatok, csak tanári vélemények. Nem buktatnak, inkább vegyes osztályokat hoznak létre, ahol a kisebbek a nagyobbakkal vannak együtt, és újra és újra ismétlik ugyanazt. Fontos még, hogy a francia iskolában nincs állandó osztályfőnök. Minden évben újraosztják az osztályokat, új a vezető tanár és újak az osztálytársak. Újra és újra kell építeni a szociális hálót, alkalmazkodni kell, miközben az udvaron természetesen mindenki találkozhat, hiszen a nap közepén van egy kétórás szünet, amikor a diákok haza is mehetnek. Mindenhol a világon a szülőnek extra szorongás az, hogy miként készítse fel a gyerekét az iskolára. Ilyenkor arra gondolok, milyen szerencsés helyzetben vagyunk például azokhoz a magyarországi roma családokhoz képest, akiknek nem elég azzal megküzdeniük, hogy emberszámba vegyék őket, még azt is elvárják tőlük, hogy a gyerekeik úgy jelenjenek meg az iskolában, mintha nem a nyomor torkából érkeztek volna. Nem az iskola segít rajtuk, nekik kell elfogadhatóvá válniuk az iskola számára. És ha nem sikerül, akkor majd jön az iskolarendőr meg a családi pótlék megvonása.
Milyen közegben éltek? Mennyire heterogén vagy homogén, mennyire számítotok bevándorlónak vagy kelet-európainak?
Die ötezer fős település a Drôme folyó mellett, nagy hegyekkel, gyönyörű természettel körülvett kisváros. Nyugodt környezet biogazdaságokkal, erdővel a házunktól fél kilométerre A környező nagyvárosokból, de akár Párizsból is gyakran költöznek ide harmincas és negyvenes házaspárok a gyerekeikkel. Franciaországban egyelőre nincs munkám, Európában szinte mindenhol máshol van. De mivel a gyerekeink korábban francia iskolába jártak Budapesten, úgy éreztük, hogy ez az a környezet, amit a számukra szeretnénk hozzáférhetővé tenni. Nekünk volt itt segítségünk: Kollár Adél, aki egykor asszisztensem volt, sokat dolgoztunk együtt francia projekteken. De nem a munka húzott ide, hanem egy másik élet reménye. Franciaország rendkívül gazdag, nem pusztán anyagi szempontból értem ezt, hanem lelkileg és szellemileg. Sokszínű, kulturált és általában befogadó.
Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes ember toleráns és itt nincs jelen a kirekesztés, de ebben a konkrét régióban jelen van egy sajátos történelmi hagyomány, itt felülreprezentáltak az olyan emberek, akik nyitottan, kíváncsian állnak másokhoz, és proaktívan segítik az újonnan érkezőket. A Vichy-kormány idején ez volt az ellenállás egyik központja, rengeteg partizán élt a környékbeli hegyekben, ezért ez hagyományosan baloldali régiónak számít. Például önkéntesek tucatjai segítik a friss bevándorlókat, hogy minél gyorsabban és könnyebben kommunikáljanak franciául, segítik őket a mindennapi ügyeik intézésében, telefonálgatásban stb. Megvan ehhez az infrastruktúra, az intézményi háttér is. Japánokat, nigériaiakat, irakiakat, oroszokat, a világ minden pontjáról ide érkezőket fogadnak. Hát, így néz ki testközelből a migráció.
Amikor elköltöztetek, azt mondtad, ennek az egyik fő oka, hogy a gyerekeid szocializációjának természetese része legyen a szabadság és a sokszínűség, nem valami olyasmi, amit tanulniuk kell majd később. Ez volt az én alapvető célom is mindig, amikor – többször is – Amerikába költöztünk két kicsi gyerekkel. Éppen ezért kíváncsian vártam, milyen élményeket, tapasztalatokat, felismeréseket mondasz el nyilvánosan az új életetekről. De azt kellett látnom, hogy a Facebook-bejegyzéseidben maradtál Magyarországnál. Azt mondtad erről egyszer, erkölcsi kötelességed, hogy legalább így tartsd a kapcsolatot az országgal. De miért nem mesélsz többet azokról a pozitív vagy fontos újonnan megélt értékekről, amelyekre mostanában rácsodálkozol odakint, és aminek hasznát vehetnék sokan itthon is?
Mert nem hiszek abban, hogy ezek a tapasztalatok bármit is segítenének a magyarországi létben. Hivalkodni pedig nem szeretnék. Zavarban is vagyok a túlságos személyességtől, szemérmes az olyan pozitív felismerésekkel kapcsolatban, amelyekről azt feltételezem, hogy Magyarországról nézve valamiféle kérkedésnek tűnhetnek. Amit talán hasznos volna megosztani, azok a belső, lelki felismerések. Amikor az, ami én vagyok és amiből jövök, összeütközésbe kerül itt valamivel, ami nagyon más. Ilyen az a felismerés – vagy inkább csak érzés – hogy a Nyugat igazából az óceánnál kezdődik. Az igazán nyugati országok, például a franciák, a britek vagy a hollandok valami mást tudnak, vagy valamit másképp tudnak a szabadságról és az azzal együtt járó személyes felelősségről. Számomra Ausztria még nem Nyugat, abban az értelemben, ami nem pusztán az életszínvonalat, hanem valami sajátos történelmi és kulturális hagyományt illeti. Persze ebben benne van a gyarmatosító múlt, a történelmi vétkek színes tárháza. A gazdag kultúrák alatt mindig tömegsírok rejlenek. De éppen ezért működik valamiféle komplex önreflexió is. Az a valami, annyira fájdalmasan hiányzik a kelet-európai országok jelenkori történetéből. Mondhatnánk, hogy mindennek súlyos okai vannak, és ez igaz is. Én ugyan nem vagyok egy szellemi fárosz, de így is sok munkámba került, hogy kikupáljam valahogy magam onnan, ahonnan jövök. Most azt érzem, hogy nincsen tovább. Beszélni még lehet érdekes dolgokról, de a mindennapi életnek semmi köze az olvasmányélményeinkhez. Iszonyat sebességgel húz el a világ Magyarország mellett, ami egyre inkább önmaga árnyéka, egy zárvány, egy kopjafa vagy nem is tudom.
Egyre elképzelhetetlenebb a változás, az újrakezdés.
A keleti társadalmak nagyon nehezen viselik, ha valaki kilép valamiből, ha újat akar kezdeni, újra akarja fogalmazni az életét. Kudarcnak vagy egyenesen árulásnak éljük meg keleten, ha egy sikeres ember egyszer csak teljesen mást kezd csinálni. Úgy érezzük, tőlünk loptak el valamit, megraboltak minket, frusztrálódunk, mintha annak a bizonyítékát látnánk, hogy mi erre nem soha nem leszünk képesek, és nehezen adjuk át magunkat az érzésnek, hogy az adott embernek joga van az életéhez és mi csak kíváncsiak lehetünk legfeljebb, hogy az új életében mit tapasztal, és mi abból mit tanulhatunk. Rosszindulat, irigység, féltékenység, sértettség. Bármennyire is szentimentálisan hangzik, valahogy az óceán közelsége ehhez képest ad valami mást.
Azt mondod, érdemes kíváncsian figyelni, amikor például egy sikeres ember mindent újrakezd. De nem mindegy, milyen okból és mibe vág bele. Egyszer azt nyilatkoztad, szívesebben lennél zöldséges Kanadában, mint színházigazgató Magyarországon.
Hangzatos bonmot, sértett gúnyolódás? Ez csak arról szólt, hogy nekem a szabadság és a méltóság érzete a legfontosabb, kevésbé érdekel a társadalmi státusz vagy a pozíció. Nem lehet úgy dolgozni művészként, hogy nem az alapján ítélnek meg, amit mondasz vagy csinálsz, nem a kimondott szó súlya és igazsága az érdekes, nem a tehetség, nem az őszinteség, hanem az, hogy kihez tartozol, kinek az oldalán állsz. Lelkiismeret-furdalást keltesz a szakmai környezetedben, mert előzetes egyeztetés nélkül is ki mered nyitni a szádat, nem az idős mesterek iránymutatásai alapján alakítod a mondanivalód. Hiába a hitedről beszélsz, a környezetedet a hited zavarja. A lengyel művész barátaim is erről számolnak be: a megfelelési kényszerről, az elfojtásról, ami a rendszerváltás előtti időkben jellemezte ezeket az országokat és társadalmakat: mindent kétszer meggondolni, nem feltétlenül kimondani, amit az ember gondol, mindig számolni azzal, hogy mi járhat a másik fejében, és ha az illetőnek hatalma vagy nimbusza van, akkor a szerint fogalmazni, hogy megkapják az elismerést, a buksisimogatást. Az intézményvezetők meghunyászkodása például alapvető oka annak, hogy nincs demokrácia Magyarországon. Fontos felismerés volt számunkra Lillával, hogy bennünk is mennyire mély az igazodási kényszer, a szorongás, nehogy megbántsunk valakit, hiszen minket is úgy szocializáltak, hogy ne bántsuk meg anyut és aput, a szomszéd bácsit, a tanár nénit, a buszsofőrt, a portást és így tovább. Ne mondjuk ki, ami a szívünket nyomja.
Pont te nem tartozol azok közé, akik nem mondják ki, ami a szívüket nyomja.
A meghunyászkodás, a tulajdonképpeni gyávaság alapvető tartozékom nekem is. Ilyen közegből érkezem, ezt tanultam. Az a tiéd, amit megehetsz, a többiek csak a problémát jelentik, kerüld a konfliktust, szerezd meg, amire szükséged van, aztán tűnj el gyorsan, amint csak lehet. Ha házat építesz, először kerítést építs, különben ellopják az építőanyagot. Bár nekem sosem volt komoly pozícióm, olyan színházat vezettem, amit magam hoztam létre, állami intézmény élén nem álltam, pénzt nem osztottam, csak pályáztam – mégis. A közeg a szocializációm része, az erőltetett alkalmazkodási kényszer beeszi magát az ember lelkébe.
A gyerekeiddel kapcsolatban mi az álmod? Mennyire lesznek magyarok, mennyire franciák? Az emigráns lét eltérő reakciókat vált ki a szülőkből, van, aki a gyerekei beilleszkedését azzal segíti, hogy csakis az új közegre és az új nyelvre koncentrál, és akad, aki otthon mindig magyarul beszél, magyarul mesél, magyar kapcsolódásokhoz segíti őket, kettős kulturális identitást ad nekik.
Mivel nálunk mindkét szülő magyar, ezért a kötődés adott, magyarul beszélünk, Franci ír-olvas magyarul, Frici már nem, ezzel később foglalkozunk. De még csak két év van mögöttünk, így ne legyen az embernek nagy szája se pró, se kontra. Érzik rajtunk a rossz érzést a gyerekek a magyarországi dolgokkal kapcsolatban, nem tudom, ez hogy hat majd rájuk a jövőben, ezzel később biztosan kezdenünk kell valamit. Azt tudom, hogy a gyerekek az itteni életet olyan természetes valóságként élik meg, ahogy Lilla vagy én nem tudjuk. Számomra a magyar kultúra és nyelv nyilvánvalóan rengeteg beidegződést és alapvető gondolati fordulatot jelent, de én úgy szeretem magam meghatározni – és nemcsak az utóbbi két évben –, hogy az elsődleges identitásom az emberségem, nem pedig a magyarságom, akkor sem, ha a magyar a nyelv, amelyen keresztül ki tudom magam fejezni. Soha nem tudom elengedni, ami József Attilához köt, de hogy ő épp magyarul írt, az merő véletlen. Nem a magyar hagyomány írta a verseket, hanem egy ember. Franciaországot magát nem helyezem Magyarország fölé. Nem gondolom, hogy a franciák vagy bárki más több volna a magyaroknál. Sokkal nagyobb keretek érdekelnek. Sokkal univerzálisabb tapasztalatok és igazságok. Én már nem fogom megérni, hogy ebből a nemzeti keretből kimozduljak, de ha a gyerekeim több nyelvet beszélnek, akkor talán nekik már nem kell állandóan ehhez igazodniuk. A nemzeti tudat sokszor egyszerűen csak arról szól, hogy ez ad némi biztonságot az egyénnek. Attól boldog, hogy érti, amit körülötte beszélnek. Ebben a franciák pont olyanok, mint a magyarok. Én akkor vagyok nyugodt, ha nem értem, amit körülöttem beszélnek. Van más is, mint a nyelv, ami gyakran börtön, vagy éppen háborúk kiváltó oka. Ne felejtsük, hogy ha megnézzük például Ady Endre vagy Bartók Béla sorsát, akkor azt is látjuk, hogy a magyar kultúra teljes természetességgel köpi ki magából azokat, akik mesteri módon ismerték és tartották fontosnak a magyar kultúra gyökereit. A probléma az, ha a magyar identitás bezárkózást jelent, az egyéni szabadság sokféleségének, sokszínűségének a limitálását. Rengeteg probléma nem élhető meg abból az egyetlen nézőpontból, hogy magyarok vagyunk, például a klímaváltozás vagy a migráció. Ezekre nem tudjuk ráhúzni a nemzeti keretet, nem tudjuk a jelenségeket megérteni és átérezni, ezek nagyobb és összetettebb kérdések annál. Ettől ma még mind nemzetek rabjai vagyunk.
Kiköpöttnek érzed magad Magyarországról?
Nagyon boldog lennék, ha úgy tudnám megélni a magyarságomat, hogy otthon élek és alkotok, Magyarországon teljesedem ki és mondhatom el a véleményem különféle dolgokról úgy, hogy nem neveznek féregnek vagy laboratóriumban kikísérletezett patkánynak. Nagyon nagy fájdalom az, hogy ránk lehet olyat mondani, hogy hazaárulók vagy nemzetellenesek vagyunk, lehet azt mondani, hogy ha mi valamihez csatlakozunk, akkor az rossz fényt vet egy produkcióra. Legutóbb épp a Békeidő című film kapcsán jött ez elő, különösen nehezményezte Vitézy László, hogy mi Lillával szerepelünk a filmben. Ezzel én állítólag a magyar és az európai kultúra védelmét hagyom figyelmen kívül, ez baloldali és liberális értelmiségiek szájából is elhangzott. Hogy bizonyos emberektől óvni kell a kultúránkat. Milyen kultúrát? Ahol megalázzák a gyengét, és akinek pénze van, az mindent megtehet? Ez az a kultúra, amit védenünk kell? Tényleg, mi az az európai érték? Milyen szellemi és spirituális érték az, amit ez a kontinens az utóbbi időben felmutat? Azt, hogy aki szegény, az a legszegényebb. Ez ma Európa. És ezt kell kerítéssel körbevenni és tűzzel-vassal megvédeni.
A menekültválsághoz való viszonyomat egy nagyon személyes érintettség is meghatározta. Ismerek egy szír színházi embert, tanárt, Oussama Ghanamot, aki meghívta Damaszkuszba a Krétakör Színház Sirályát. Jóval a polgárháború előtt történt mindez, 2007-ben. Damaszkusz gyönyörű, színes, izgalmas metropolisz volt, a színházi iskolában Csehovot és Moliére-t tanított Oussama, aki angolul, franciául folyékonyan beszélt, Franciaországban tanult, nagy műveltségű, remek ember. A polgárháború kitörésétől próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem sikerült. Aztán egyszer valahogy egymásra találtunk a neten. Varsóban voltam épp, amikor felhívott. Ekkor végre elmondhattam neki, mennyire szégyellem, ahogy a honfitársaival bántunk Magyarországon. A hangja, ahogy megnyugtatott, hogy nem haragszik, ne érezzem magam rosszul, nem tehetek semmiről, a feloldozása – életem egyik legmeghatározóbb élménye marad. Szinte spirituális pillanat volt ez számomra. Sírtam és hálálkodtam, de leginkább mélységesen szégyelltem magam.
Az elmúlt években milyen nyelven, kikhez és hol beszéltél színházban? 2019-ben volt négy bemutatód: Stuttgartban, Zágrábban, Berlinben és Drezdában a saját írásaidat vitted színpadra.
Az utóbbi években olyan darabokat rendezek, melyeket szerzőtársakkal együtt magam írok. Ez nagyon más helyzet, mint korábban, amikor csak rendeztem. Az interpretációval szemben ezt komoly művészeti kihívásnak tartom. Nagy benne a rizikó, hiszen nem lehet tudni, hogy fogadják, egy klasszikus művel kisebb a kockázat, könnyebb a dolga a közönségszervezésnek. De a színházban az egyik legfontosabb kérdés a színészekkel való viszony. A színészek, akikkel dolgozom, számos országból valók, sok nyelven beszélnek, angolul tartom velük a kapcsolatot, de amikor színpadon vannak, néha már csak érezni tudom, amit mondanak és csinálnak. A Krétakör Színházban egykor nemcsak a nyelv volt közös, hanem a gondolkodásunk is, félszavakból megértettük egymást. A színészekhez való viszonyom a nemzetközi közegben nagyon hullámzó. Van, amikor bizalmi válságban vagyunk kölcsönösen, és ez ellehetetlenítheti, hogy jó produkció jöjjön létre. De már vannak színházak, ahol visszatérő vagyok és van olyan a közeg, ahol jól megtalálom a hangot a társulattal. Egyelőre a legjobb tapasztalataim azokhoz a kelet-európai intézményekhez kötődnek, amelyek történelmi-kulturális okokból közelebb állnak a saját tapasztalataimhoz. A humor, az irónia, a megéltség szintje, az ábrázolásmódok a lengyel, balti vagy balkáni színházakban egészen elképesztően izgalmas terepek, például Németországhoz képest.
Szóval mégis vannak történelmi-kulturális meghatározottságaid?
Inkább azt mondom, hogy a német nyelvterületen eddig nem volt szerencsém. A színház interaktív műfaj. Egyedül nem tudok színházat csinálni. Így minden a kompromisszumok mértékén múlik. Könnyebb alacsony költségvetésű produkciót csinálni, ahol az elejétől tudjuk, hogy szinte semmink nincs. Minél nagyobb egy produkció, annál több a kompromisszum. A legjobban olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik teljesen őszinték, és maguk sem szeretik a kompromisszumokat.
Nem akarsz itthon is rendezni? A régi harcostársakkal, akikkel ismeritek egymás minden gondolatát, egy olyan közönségnek, aki tiszteli és vágyna arra, ami a régi Krétakör is volt? Rengeteg támogatód is van, nemcsak ellenséged.
Szerencsés helyzetben vagyok, tudhatom és érezhetem, hogy van támogatottsága annak, ahogy magam a művészetben kifejezem. És van bennem igény, de most mégsem tudnám azt mondani, hogy szívesen mennék, és nemcsak a társadalomról vagy a politikáról elmondottak miatt. Talán olyan projekt érdekelne, ahol az általam megismert nemzetközi kollégákat ütköztetném a magyarokkal. De a másfajta médiumok is vonzanak, például a film. Magyarországon már jó ideje nem a művészet érdekelt a legjobban, hanem a fiatalokhoz való közeledés. A demokratikus működésmódok és színterek megismertetése, workshopok, táborok, amelyek fejlesztik az együttműködést. Minden tiszteletem azoké, akik ennek ellenére minőségi munkát végeznek, de ez sajnos nem hatékony: ha a közeg olyan, hogy egy fiatalember később csak úgy tud érvényesülni, ha a tanultakkal homlokegyenest ellenkező működési elveket követ, akkor ennek a tanulási folyamatnak semmi más értelme nincs igazság szerint, minthogy megnyugtassa a tanárok lelkiismeretét.
El tudod képzelni, hogy akkor ott építesz közösséget, ahol most élsz?
Most másban vagyok. Magamon dolgozom. És ha egyszer már mozdultam, nem tudom, hol állok meg. Most a képességeimet szeretném kamatoztatni, ameddig még van erőm.
És a feleséged magyar színésznőként hol tudja a képességeit kamatoztatni?
Nem akarok Lilla nevében válaszolni, de egyértelmű, hogy neki nehezebb. Egy alapvetően magyar nyelven játszó színésznek mindenképp nehezebb külföldön, de ez egy közös vállalás volt, és a gyerekekkel kapcsolatos szempontok Lillának ugyanolyan fontosak. Állandó dilemma jellemzi picit az ő helyzetértékelését. Más típusú ember, mint én, aki szereti az olyan helyzeteket, amikor rázáródik az ajtó. Én szívesen élek befelé. Lilla szívesen él kifelé, nem véletlen a szakmaválasztása sem, emiatt neki nehezebb. De szociálisan annyira érzékeny, és szereti a társaságot, hogy fölfedezi a saját útjait. Változik ő is, kutat, keres, próbálkozik, tanul. Van egy tucat ismerőse, szülőtársa, barátnője, akiken keresztül a közeget és a nyelvet megismeri. Szóval vannak jó válaszai erre a helyzetre. És nemrég játszott főszerepet francia nyelven A harag napja című előadásban, amit Zabezsinszkij Évával írtam, és Körösi Petra színésznő hozta most tető alá az előadást francia színházban, francia színészekkel.
Feleséged, Sárosdi Lilla vallomása Marton Lászlóról egykor óriási vihart kavart. Látod a hazai közéletben az akkor remélt változást? Mi a benyomásod az egésznek az ívéről és eredményeiről?
Közvetlen összefüggést látok a Katona József Színház története és az Eszenyi Enikővel kapcsolatos kitörések és Lilla története között. Ha Lilla nem áll ki, akkor a többieknek nincs mibe kapaszkodnia. Egy nagy hatalmú emberről derült ki az igazság, és bár a nagy hatalmú ember képtelen volt nyilvánosan szembenézni a tetteivel, a pozícióit elvesztette, tehát volt következmény. Ma már jobban látszik, hogy mit kockáztatunk – hiszen Lillát rengetegen támadták, meghurcolták, és még korábbi barátok is elárulták –, de az is, hogy győzhetünk. Fontos, ami a Vígszínházban történt, hogy nyilvánosság elé álltak olyanok is, akik ötven éve dolgoznak abban színházban, és olyanok is, akiket nem érintett a dolog, de mások érdekében megszólaltak. Ez nemcsak a színház emancipációja, hanem az egész magyar társadalomé. Egész Magyarországnak jót tenne egy alapos #metoo, és nemcsak a fiatalok érdekében. Hanem hogy mindenki megértse, hogy mondhat nemet, mondhatja bármire, hogy én ezt vagy azt nem fogom megcsinálni. Így nagyobb értéke lesz az igeneknek is, ha valaki valami mellett kiáll, ha valaki mellett leteszi a garast. Az igazság kimondása mindig is kockázatos, az igazsághoz bátorság kell, és nagyon sokat lehet vele veszíteni, de még annál is többet lehet nyerni általa.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
