Nyilván égbekiáltó önkény, a jogállamiság lábbal tiprása stb. az Orbán-kormány döntése arról, hogy a bíróság által megítélt kártérítéseket nem fizetik ki
- sem a börtönviselt embereknek, akiket jogsértés ért,
- sem a fehérektől elkülönített (szegregált) gyöngyöspatai romáknak.
Persze, hogy felháborító. Ahogy a negyedik alkotmánymódosítás meg a demokratikus intézményrendszer szisztematikus leépítése is az volt, a hatalmi ágak egy kézbe fonódásáról nem is szólva. Ám ha ezeken túlnézünk, meglátunk valami még szomorúbbat.
Őt ugyanis nem a közigazgatás, a diplomácia, a jogállam játékszabályai érdeklik, hanem az, hogy mitől lehet népszerű a táborában, ami, figyelem, még mindig óriási. Amíg ezt jól tippeli meg, viszonylag biztos a pozíciója.
És többnyire jól tippeli meg.
Vajon miért nem tesz a kormány érdemi, hatékony lépéseket több százezer éhező gyermek nyomorának enyhítéséért? Hát azért, mert a magyar társadalom többségét nem érdekli a több százezer éhező gyermek. Az internetadó miatt ki lehetett vinni tömegeket a főváros utcáira, és meg is lehetett hátráltatni a kormányt, de azokért, akiknek nemhogy az internet-hozzáférés, de a betevő falat is gondot jelent, senki nem fog utcára vonulni.
A magyar társadalomból majdhogynem kiveszett a szolidaritás. Van helyette gyűlölet és rettegés: ezek hatalmas erők, és Orbán azt akarja, hogy neki dolgozzanak. Az elképesztő sikerű menekültellenes kampányba bele sem fogott volna, ha nem tudná a felmérésekből, hogy a magyarság régóta élen jár az idegengyűlöletben. És miért nem akar fizetni Orbán a gyöngyöspatai romáknak? Ha hihetünk a Századvég kutatásának (attól tartok, ezúttal hihetünk), a magyarok nagy része nem szeretné, hogy a szegregált romák kártérítést kapjanak. Ennyi az ok.
És ezt nevezi Orbán demokráciának.
Pedig az, hogy Orbán az aktuális közérzületet – legyen az épp bármily alantas – politikai cselekvésre váltja a népszerűség érdekében, nem azt jelenti, hogy demokrata. Azt jelenti, hogy radikális populista. A kettő közt óriási a különbség. Rendes demokráciában van társadalmi konszenzus arról, hogy mi helyes és mi helytelen; ezt a konszenzust rögzíti például az alaptörvény, és ez az a konszenzus, amit sem a közhangulat, sem kormány nem rúghat fel.
Azért kell a börtönviselt emberekhez való viszonyulásról beszélni, mert úgy látszik, a populista kormány észrevette, hogy ez a csoport kitűnő gyűlöletcélpontként használható.
Figyeljünk a megfogalmazásra (Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára beszél):
… a társadalom elvárása nem az, hogy a börtönben a bűnözők meggazdagodjanak, és elfogadhatatlan, hogy akár súlyos, erőszakos bűnözők és az őket segítő dörzsölt ügyvédek milliókat tegyenek zsebre a börtönévek alatt úgy, hogy mindenféle mondvacsinált ürüggyel beperlik az államot az állítólagos rossz börtönkörülményekre és zsúfoltságra hivatkozva. Az esetek jelentős részében egyértelműen a balliberális oldalhoz, illetve a Soros-szervezetekhez kötődő ügyvédek járnak el.
A börtönviselt emberek tehát akár meg is gazdagodhatnak a tisztességes, jogkövető magyar polgárok pénzén, az „állítólagos” zsúfoltságra hivatkozva. Mindezt persze Soros-szervezetek segítségével. Klasszikus menü az orbáni népkonyhán, minden szükséges összetevővel, csak hagyni kell, hogy összeérjenek az ízek, és lehet is osztani, bögrékbe, tányérokba, nagy tételben, ingyen: nem kell érte semmi cserébe, csak a becsületed és a józan eszed.
Minden börtönviselt embert bűnözőnek nevezni tűnhet logikusnak, szerintem mégis méltánytalan és káros. Méghozzá azért, mert ezzel ráütjük a levakarhatatlan stigmát azokra is, akik tudnának és akarnának változni, és tetteik alapján a társadalom is tud számukra új esélyt adni. Aki letöltötte a büntetését, annak jár a sansz, hogy a lehetőségekhez képest tiszta lappal indulhasson, további megbélyegzés nélkül.
A közvélemény máig megtorlásként értelmezi a börtönbüntetést, ebből pedig az a hozzáállás adódik, hogy
- aki börtönben van, az szenvedjen, azért van ott,
- nehogy már a tisztességes állampolgárok fizessék az ő kellemes börtönkörülményeit;
- nehogy már jogai legyenek.
És ezt értem. Bizonyos esetekben. Egy kifosztott családtól, egy megerőszakolt embertől, vagy egy meggyilkolt áldozat hozzátartozójától senki nem várhatja, hogy empátiával viszonyuljon az elkövetőhöz. Ha azt kívánja, hogy az illető elevenen rohadjon el egy sötétzárkában, tök normális dolog.
Az elítélt nagyobb terhet nem viselhet, mint amit az igazságszolgáltatás rárótt. Ha törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, nem szelektálhatunk tetszés szerint a törvények közt. Ha tiszteljük a jogszabályt, ami az elkövetőt rács mögé juttatja, akkor tiszteletben kell tartanunk azt is, ami biztosítja számára a megfelelő bánásmódot.
Ráadásul, ha
- agyonzsúfolt cellában,
- mások kegyetlenségének kiszolgáltatva,
- rossz higiéniai viszonyok közt
tartjuk a rabokat, a dolog visszaüt. Ránk. Az az ember egyszer ki fog jönni, és rosszabb állapotban lesz, mint amikor bevonult. Nagy valószínűséggel újabb bűncselekményeket fog elkövetni. Sok évszázados ez a tapasztalat, és oda vezette oda a nyugati civilizációt, hogy a börtönben ne csupán a büntetés, hanem a visszailleszkedés lehetőségét is keressék.
Ezt a magyar törvények is biztosítják, de ahhoz, hogy jól működő gyakorlattá váljon, még szemléletváltozásra volna szükség. Egyelőre inkább elhitetjük magunkkal, hogy az elbukott emberek nem tartoznak közénk. Mi vagyunk a jók, ők pedig a rosszak, ez a képlet. Azt üzenjük feléjük, hogy ők egy másik kaszt. És azt gondoljuk, hogy a két kaszt közt – a benti és a kinti világ közt – nincs igazi átjárás. El sem tudjuk képzelni, hogy a mi sorsunk, vagy gondolkodásmódunk alakulhatott volna úgy, mint az övék, s adott esetben magunk is tudnánk olyat tenni, amit jelenleg elítélünk. S ezért nem igazán hisszük azt sem, hogy a börtönviselt ember újra tisztességes életet tud élni.
Megbélyegzés helyett meg kéne próbálni megérteni, hogyan lesz valakiből bűnelkövető. Miért lop? Miért rabol? Miért öl? Miért erőszakol? Mitől agresszív? Miért esik nehezére betartania a társadalmi normákat? Mit látott otthon? Hogy bántak vele? Volt-e otthona egyáltalán? Mit gondol önmagáról, és mit a másik emberről?
Ha megértjük, hogy milyen út vezetett a bukásig, akkor esetleg elkezdhetünk dolgozni azon, hogy ami eltorzult, helyreálljon: aki bűnt követett el, be tudja látni, hogy az helytelen volt, át tudjon menni egy alapos értékrendváltozáson, hogy értelmét lássa és örömét lelje abban, hogy dolgozik, nem bánt senkit, nem nyúl a máséhoz, tehát nem kell tőle félni, és neki sem kell félnie.
Hosszú, nehéz munka ez, reintegrációnak nevezik. A börtönévek alatt van rá idő. Pénz is van rá, a tudás is megvan hozzá, hiszen rengeteg ilyen program van már Európában, és uniós források is rendelkezésre állnak. Az kéne még, hogy börtönökre ne csupán úgy tekintsünk, mint a rosszaknak fenntartott süllyesztőre, hanem mint fontos társadalmi intézményre. Na, ezzel állnak szemben a kormány hazugság- és gyűlöletrohamai, most épp a börtönviseltekkel szemben.
A fogvatartottak a törvénysértéseik következményét viselik – épp ez különbözteti meg őket a bűnözőktől. A bűnözők azok, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás, tehát életvitelszerűen tiporják a törvényt. Mert azt hiszik, fölötte állnak. Sokféleképp lehet bűnözni, akár
- közérdekű adatok hamisításával,
- közpénz-milliárdok elsinkófálásával,
- az egészségügyi ellátás nélkül maradó szegény emberek gondatlan veszélyeztetésével,
- bírósági döntések végrehajtásának akadályozásával is.
Szívből remélem: a jelenlegi politikai vezetők egyszer számot adnak a tetteikről. Ha így lesz, lesznek is olyanok, akikről bebizonyítható lesz, ami amúgy nyilvánvaló, így be kell vonulniuk a megfelelő intézményekbe.
Az ő érdekük is, hogy ott emberszámba vegyék majd őket.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
