Ilyesfajta témakeresést, nyilvános tesztelést legutóbb öt évvel ezelőtt tapasztalhattunk.
Napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését
– mondta a miniszterelnök 2015 áprilisában egy Kaposváron történt gyilkosságot követően. Mivel azonban az uniós jogszabályok alapján nem lehetséges a halálbüntetés egyik tagállamban sem, európai tiltakozást váltott ki már pusztán a felvetés is. A brüsszeli rosszallást pedig – ha nem is személyesen Orbán Viktor, de a propagandistái – a nemzeti szuverenitásba való beavatkozásként értékelhették.
Így áll össze egy jellegzetesen orbáni politikai képlet: az egyik oldalról tankönyvszerű rendpárti keménykedés, a másik oldalról a nemzeti érdek védelmezése. Pontosabban, a kormány számára fontos összes ügy oly módon való keretezése, mintha a nemzeti érdeket kellene valakitől megvédeni.
2014 októberétől egészen 2015 nyaráig állt fenn a mostanihoz hasonló helyzet a tekintetben, hogy a kormánypártnak biztos előnye volt ugyan, de a támogatottsága megrendült. A netadó miatt két hét leforgása alatt tíz százalékpontot esett a Fidesz, három időközi választást vesztett el, ami miatt megszűnt a kétharmados parlamenti többsége. Erre a periódusra esett egyebek mellett a kitiltási ügy, a Quaestor-botrány és a Simicska-féle G-nap is.
Ezekben a hónapokban a Fidesznek sokáig nem volt igazi válasza arra, milyen témában indítson offenzívát helyzete megerősítéséért.
Ez lett tehát a 2014–2015-ös támogatottsági válság megoldása a Fidesz számára. A folyamatos „termékfejlesztés” – csúcsán a Soros Györgyöt támadó ellenségképkampánnyal – nagyon komoly, ha nem is kizárólagos szerepet játszott a 2018-as választási győzelemben.
Minderre azonban nem az alanyi zsenialitás vezette a kormányoldali agytrösztöket, hanem több próbálkozással kísérletezték ki, mi az, ami a saját szempontjukból a legjobban működik. A teljesség igénye nélkül – mert volt itt minden, mint a búcsúban – 2014–2015 fordulóján felmerült az újságírók kötelező drogtesztre kötelezése, és a Norvég Alap elleni támadás kapcsán már ekkor a civilek egzecíroztatása. Ezek örve alatt folytathatta a kormány a korábban megkezdett „brüsszelezést”, hiszen mindez uniós tiltakozást is kiváltott. Az amerikai kitiltási ügy kapcsán az idegen hatalmak (történetesen az ország legfontosabb katonai szövetségesének) uralmi törekvéseivel szemben a nemzeti áldozatszerep kijátszása került ismét napirendre.
E próbálkozások során került sor a halálbüntetés már idézett emlegetésére.
Azon kívül pedig a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni párizsi merénylettől fogva igyekezett a magyar miniszterelnök kijátszani a bevándorlásellenesség kártyáját, egy olyan országban, ahol nincs számottevő bevándorló, van viszont fogékonyság az idegenellenességre.
Végül ez bizonyult Orbán számára a nyerő lapnak, de a menekültellenesség mikéntje sem első nekifutásra alakult ki. A kormányfői szózatok kezdetben a gazdasági bevándorlás megakadályozásáról szóltak, s az első kormányplakátok azzal ijesztgettek, hogy valakik majd elveszik a magyarok munkáját.
A véglegesnek tekinthető „migránsellenesség” formulája 2015 nyarán érett össze, az akkori menekülthullám közepette. Majd pedig mindez továbbfejleszthető volt az európai kereszténység védelmezőjének morális legitimációjaként. A kisebbség- és idegenellenesség kritériuma szintén teljesült, ugyanakkor a szociális irigység is kiváltható maradt, mivel a menekültügyi intézkedésekre állami pénzt kell költeni. Egyidejűleg a biztonságérzet súlyos veszélyeztetettségének hangsúlyozásával félelmet lehet kelteni, ami e propaganda központi eleme. Azután pedig az egészet megkoronázták a Soros György jelentette ellenségképpel.
Az Orbán-kormány igazi gondja most, 2020 elején az, hogy a propagandagyár e csúcstermékének szavatossága is lejáróban van. A közgondolkodást persze sajnos még évtizedekig mérgezni fogja az ellenségképen alapuló gondolkodásmód, de a menekültek közvetlen veszélyességét öt év után egyre nehezebb eladni. A propaganda egyszólamúsága meg szinte már groteszkké válik ennyi idő után. Bár a fő üzenetnek erős kötőereje van, mintha a Fidesz-táboron túl többé nem tudna már igazi hatást gyakorolni.
Ez is szerepet játszott abban, hogy a kormánypárt emberemlékezet óta nem látott gyenge kampányt vitt 2019 őszén: nem volt központi üzenete, értelmezési kerete, aktualizált világmagyarázata.
Ez pedig abban a helyzetben, amikor az ellenzék a korábbi vereségek miatti végső kétségbeesésében számos helyen egyesítette erejét és szavazóit, döntő tényezőnek bizonyult. Ez is az október 13-i eredmények egyik magyarázata.
Ebben a helyzetben a kormányoldal két dolgot tehet. Az egyik, hogy az 50 százalék körüli támogatás birtokában, tehát egy elég magas szinten elzötyög 2022-ig. Tudatában annak, hogy a parlamenti választási szabályok sokkal kedvezőbbek a számára, mint az önkormányzatiak. Ehhez elegendő kivéreztetni az önkormányzatokat, az elmaradó fejlesztésekért az ellenzéki polgármesterekre hárítani a felelősséget, valamint rámutatni az ellenzéki korrupciós ügyekre és bénázásokra. Ha ezek miatt valamelyest erodálódik az ellenzéki szavazók lelkesedése, azzal a Fidesznek máris nyert ügye, méghozzá megint kétharmadközelien nyerhető ügye van.
A másik lehetőség egy újabb nagy téma felépítése. Ami nem jelenti a menekültellenesség ejtését, de annak kiegészítését, vagy egyáltalán, egy frissebb háború meghirdetését hozhatja magával.
Ennek egyik vagy esetleg rögtön két csapásirányának tekinthető, amit a miniszterelnök az évnyitó sajtótájékoztatóján hozott fel a gyöngyöspatai iskolai szegregáció miatt a roma családoknak a Debreceni Ítélőtáblán megítélt kártérítés miatt.
Orbán úgy fogalmazott, egy
etnikailag meghatározható népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül.
A térség fideszes országgyűlési képviselője korábban a „Soros-hálózattal” hozta összefüggésbe a roma családokat képviselő pernyertes jogvédő szervezeteket. A miniszterelnöki mondat alkalmas a kisebbségellenes, jelen esetben romaellenes érzelmek felkeltésére, képbe hozza a szociális irigység szempontját, és kinyitja a témát egyfajta elitellenesség, tudniillik a bíróságokkal szembeni hangulatkeltés felé.
Hátránya ugyanakkor az ezzel kapcsolatos politikai számításnak, hogy a Fidesznek amúgy is gondja van a roma szavazatokkal: a Lungo Drom ősszel elvesztette többségét az országos roma önkormányzatban, és számos helyi kisebbségi önkormányzatban. Pár nappal Orbán kijelentése után Vecsei Miklós, a társadalmi felzárkóztatásért felelős miniszterelnöki biztos Gyöngyöspatára utazott, hogy megpróbálja mérsékelni a feszültséget.
Orbán sajtótájékoztatójának másik narratívagyanús mozzanata – ami részben összefügg a gyöngyöspatai üggyel – a bíróságok célkeresztbe vétele. Az Orbán-rendszer születése pillanatától hadakozik a bíróságokkal. A bírák idő előtti nyugdíjazásának elrendelése, majd az ezzel kapcsolatban az európai fórumokon hozott döntések jelentőségének kétségbe vonása mellett a rezsicsökkentést érő jogi kihívások, vagy a bevándorlási kvótákkal kapcsolatban hozott európai bírósági döntés kapcsán a kormány mindig büszkén hangoztatta, hogy márpedig ő az ítéletek ellenére is azt csinál, amit akar.
A hazai bíróságokkal manapság amúgy is rendezetlen ügyei vannak Orbánéknak, hiszen Handó Tünde ámokfutása után most egyszerre kellene a politikai befolyást megőrizni az Országos Bírói Hivatalban, és pacifikálni az elmérgesedett helyzetet a bírói karban, továbbá kompenzálni a közigazgatási bíróságok elmeszelése nyomán elszenvedett politikai kudarcot. Ha a bíróságokkal szembeni kormányzati befolyásszerzési ambíciót a győri gyilkosság – egy feltételesen szabadlábra helyezett személy borzalmas bűncselekménye – kapcsán érzelmi hatással is meg tudja tölteni a propaganda, akkor a kormány újult erővel eshet neki a bíróságoknak, akár a közvélemény jelentős támogatása mellett.
Talán mellékszál, de L. Simon Lászlónak is éppen most sikerült megfogalmaznia gyanúját az igazságügyi tárca „kommunista alvó ügynökeivel” kapcsolatban, akik bizonyára békaembernek öltözve várják az utasításokat egy Duna-parti kormányépületben.
Ehhez jön még az is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága döntése értelmében kártérítést kell fizetnie a magyar államnak a rossz körülmények között fogvatartott elítélteknek.
A bíróságok letámadása, és az ezt menetrendszerűen követő tiltakozás lehetővé tenné a nemzeti szuverenitás védelmezését a nemzetközi „beavatkozástól”, és a jogvédő civileket is nyakon lehetne csípni megint. Klasszikus rendpárti intézkedéseket is be lehet dobni, jelen esetben még szigorúbb börtönviszonyokat és büntetőjogi szabályokat követelhet önmagától a kormánypárt.
Más kérdés, van-e mindennek elegendő politikai vivőereje. Rendpárti szlogeneket ugyanis akkor érdemes bevetni, ha a lakosság biztonságérzete meggyengült. Viszont egy tíz éve regnáló kormány nem kelthet olyan benyomást, hogy nem tud rendet tartani az országban. Itt a téma lendülete megtörik.
Egy másik ügy is épülni látszik a Fidesz berkeiben, aminek a jeleit már az önkormányzati választás előtt észlelni lehetett. A nemzeti-kormányzati „családvédelem” érméjének másik oldala az elvárt családkép meghatározása. 2019 folyamán addig nem látott gyakorisággal tettek a kormányoldalon kifejezetten melegellenes kijelentéseket, legyen szó a „gyógyítási terápiák” állami tévében történő propagálásáról, az azonos nemű párokat plakáton megmutatni merészelő Coca-Cola-kampánnyal szembeni kiborulásokról, vagy a szivárványcsaládok elfogadásáról szóló hirdetésekkel szembeni álcivil fellépésről.
És amire korábban végképp nem volt példa, az országgyűlés elnöke, a normalitás okleveles szakértője, Kövér László az LMBTQ-közösség tagjait pedofilokhoz hasonlította, s nyíltan ellenezte a meleg párok örökbefogadási jogát. Orbán Viktor ezzel kapcsolatban a kötcsei pikniken észrevételezte, hogy van egy „joghézag” az örökbefogadás kapcsán: meleg pár nem, de a pár egyik tagja fogadhat örökbe gyermeket. Ezt a melegek jogkorlátozásként élik meg, a miniszterelnök azonban olyan kiskapunak tekinti, amit be kellene zárni, hogy így se lehessen örökbe fogadni. Bár egyelőre nem történt szigorítás, az elmúlt tíz évben ilyesmi soha még csak szóba sem került.
Megjegyezhetjük ennek kapcsán azt is, hogy Orbán egyik fő európai szövetségese, a lengyel kormánypárt – amely szorosan együttműködik a katolikus egyházzal – a papi pedofília botrányát melegellenes kampánnyá fordította át a múlt évben. Van tehát tanulmányozható példa, még ha a magyar és a lengyel társadalom nyilván nem is feleltethető meg egymásnak. Ami persze az egyik korlátja e minta hazai alkalmazhatóságának.
Mindazonáltal arra egy melegellenes „családvédelmi” kampány alkalmas lehet, hogy e kisebbséggel szemben indulatokat korbácsoljon fel, mégpedig a „devianciával” szembeni „morális fölény” jegyében. Egy ilyen kormányállásponttal szemben várható civil és európai tiltakozás kapcsán pedig lehetne jóízűeket „brüsszelezni” és „sorosozni” is.
A roma- és a melegellenesség ügyének közös hátránya azonban, hogy az ezek nyomán formált ellenségkép jelenvaló lenne, ezért az ezekből fakadó társadalmi konfliktusok, netán atrocitások is valódivá válhatnának. Ellentétben a „migránsokkal”, akik 2015 szeptembere óta fizikailag nincsenek jelen. A ténylegesen itt élő kisebbségekkel szembeni gyűlölet felkorbácsolásából adódó rizikó nem morális akadály a kormány számára, hanem politikai: nem keltheti azt a benyomást, hogy képtelen a hétköznapok biztonságának fenntartásra.
Hogy az agytrösztök igyekeznek ilyet találni, az biztosra vehető. Az eredményen, ha lesz, majd azt is lemérhetjük, mekkora a rendszerfáradás, van-e még innovációs képesség a kormányoldalon.
Közben viszont fontos lenne látni, hogy az ellenzék ki tudja-e használni ezt az időszakot saját témái építésére, s mond-e valamit a választópolgároknak azon túl, hogy szavazzatok az összefogásra, mert összehoztuk az összefogást.
Keletkezett egy rés a bástyán, amelyen átjuthatna más üzenet is.
Kiemelt kép: Kisbenedek Attila / AFP
