Júliusban meghalt Heller Ágnes, szeptemberben Rajk László és Konrád György.

Veszteség.

Tekintélyek voltak.

Azok.

Van, aki a helyükre lép?

Amikor kifelé megy egy generáció, azt hisszük, mostantól nagy ember, okos ember, szép ember, semmilyen ember nem lesz. De felnőnek a fiatalok, közülük is kiemelkednek páran, akire majd fölnéznek, odahallgatnak a többiek. Aztán ők is megöregszenek, meghalnak, s az akkori ifjak szomorkodnak, hogy most aztán tényleg, de tényleg nem maradt senki, aki utat mutathatna. Így megy ez. Azt hiszem.

Nem biztos benne?

Nem teljesen.

Miért?

Mert manapság, úgy tűnik, nem a tudás hozza magával a tekintélyt, hanem a materiális értékek, az, hogy minél gyorsabban előrejuss, vegyél három autót, palotát, földet, erdőt, repülőt, jachtot, nőt, kokaint, mit tudom én.

Mészáros Lőrinc tekintély?

Igazából nem. Inkább az irigylés tárgya.

Orbán tekintély?

A nép jelentős része számára biztosan, hiszen határozott, tudja, mit akar. Bár szerintem gyakran csak úgy csinál, mintha tudná.

Nyáry Krisztián egyik szerelmeskönyvében olvasni, hogy Kossuth, miután 1848 szeptemberében a gyújtóhangú ceglédi beszédében megmutatta a népnek, merre az előre, este azt írta levélben a feleségének, hogy fogalma sincs, mi lesz holnap.

Politikusi erény kritikus helyzetben is jövőbelátónak hazudni magad. A népnek, különösen a mi magyar népünknek fontos, hogy valaki mindig mondja meg, mi a helyzet, mit kell csinálni, mitől lesz biztonságos, kiszámítható az élet, a világ. Ezért szerették Ferenc Jóskát, Horthy Miklóst és Kádár Jánost. S most ezért szeretik Orbán Viktort is.

És ezért nem szerették a rendszerváltás utáni két évtizedet?

Pontosan. Zűrzavarként élték meg a demokráciát, részben jogosan, hiszen demokráciában bonyolult a tájékozódás, ellentétben a diktatúrával, ahol világosak az igazodási pontok.

A 2002-es vereségből állítólag azt a következtetést vonta le Orbán Viktor, hogy nem nyugatosítani kell az országot, hanem az élére állni Kádár népének.

És az élére is állt. Valószínűleg ezt papolta neki már Antall József is, aki, mondják, őt jelölte ki utódjának. Orbán pedig simán beletörődött, hogy nem kell nyugatosítás, hiszen, mint utóbb kiderült, nincs meggyőződése. Illetve egy ideig az a meggyőződése, hogy liberális demokráciára van szükség, aztán meg az, hogy keresztény illiberalizmus kell. Ami egyik oldalról elvtelenség, a másik oldalról viszont úgy tűnik: Orbán ma az egyetlen alkalmazkodóképes magyar politikus, és kizárólag ő képes kitalálni újat a nem működő szisztémák helyére.

Antall József is illiberalizmust akarna ma?

Azt, amennyiben azonosnak ítélné az illiberalizmust a Horthy-rendszerrel. Antall számára az úri Magyarország volt a minta, az álom.

Miként az utódjának, Boross Péternek.

Áh, Boross Péter egy csirkefogó. De Antall nem volt az. Ő tényleg konzervatív, régi vágású politikus. Illetve szeretett volna az lenni. A konzervatív stimmelt rá. A régi vágású is. Csak a politikus nem stimmelt. Nem értett a politikához. De legalább volt hite, ideológiája. Ami Orbánnak, mondom, nincs.

Az ősfideszes Wachsler Tamás azt nyilatkozta nekünk, hogy szerinte Orbánnak igenis van ideológiája, pontosabban víziója.

Tényleg? És micsoda?

Az önállóság. Önálló Fideszt és önálló Magyarországot akar.

Mihez és kihez képest önállót?

A Fidesznek ne diktáljon a többi párt, különösen az SZDSZ ne, a kormányának ne diktáljon se Berlin, se Brüsszel, se New York, még Moszkva se. Orbán ő maga akarja eldönteni, neki, a pártjának, a kormányának, a hazájának mi a jó.

Közben azért átgondolhatná, hogy a mai világban képes lehet-e egy tízmilliós ország maga dönteni a sorsáról. Amúgy nyilván átgondolja. És tudja jól, hogy hülyeséget beszél. De nem is magával akarja elhitetni ezt a mesét, hanem a választóival meg a pártjával.

Nincs mozgástér?

Van. Kicsike. Pár tyúklépés Putyin felé, néhány gesztus Erdogannak, egy kis mókás és tudománytalan kipcsakozás, aztán visszaaraszolás a németekhez meg Brüsszelhez. Húzd meg, ereszd meg. Legyünk őszinték… Mondjuk, én lehetek is, mert nem vagyok politikus, míg egy politikus kénytelen hazudozni, amivel semmi baj, de illik eltalálni a mértéket; ahogy Bibó fogalmazott: hazudni lehet itt-ott, sőt, muszáj is, de hazugságra építeni politikát nem lehet. Na, szóval én őszinte vagyok, s azt látom,

Orbánt nem az érdekli, hogy Magyarország legyen önálló, független, hanem az, hogy ő, Orbán Viktor legyen önálló és független, ő egyedül határozza meg a magyar politikát.

Semmi más nem foglalkoztatja a világból, kizárólag a saját hatalma. 2010 óta minden mozdulata arra irányul, hogy őt a hatalomból kirakni ne lehessen. És nyerőben van, köszönhetően a választók felével, szűk hárommillió szavazattal felépített kétharmados valaminek, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, amivel lebontotta a mindenkori hatalmat kordában tartani hivatott demokratikus fékeket, ellensúlyokat.

A Fideszben úgy tartják: történelmi léptékű társadalmi kísérlet zajlik, amiről ötven-száz év alatt dől el, sikeres-e.

És mi ez a kísérlet?

Az emlegetett önálló Magyarország. Amihez kell a hárommillió szavazó, kell a keresztény ideológia és kell az új elit: a pár ezer kis és közepes Mészáros Lőrincből szerveződő nemzeti burzsoázia.

Kereszténység? Hát hol keresztények ezek?! A külsőségeket felépítik, a médiájukkal terjesztik, a háttérben pedig siklanak a jachtok.

Onnan föntről, a szent cél felől nézve lényegtelenek az egyéni gyöngeségek, a maszek lenyúlások és a keresztény kurvázások. Ahogy az orbáni tizenegyedik parancsolat mondja: a legfőbb érték a lojalitás, a „ne mondj rosszat fideszes társadról”.

A legalapvetőbb európai értékekhez sem igazodnak. Tiszta feudalizmus. De a népnek egyelőre megfelel. Tán tényleg az lenne a jó, ha megkoronáznánk Orbánt, megnyugodna. Lennének alatta főhercegek, alhercegek, hűbérlánc, restaurálnánk a feudalizmust. Bár tán már restauráltuk is a kétharmadokkal. Illetve ez sem egészen igaz: a minapi lokális választáson a városi ember, illetve hát számos városban, köztük Budapesten a szavazni hajlandó városi emberek többsége azt mondta, hogy tán még sincs rendben a feudalizmus, nincs rendben, hogy lopnak, jachtoznak, fizetett nőkkel mulatoznak felkent hűbéruraink.

Megjegyzem: nem fideszes szavazó lett kevesebb, rájuk, úgy tetszik, nem hat semmi, hanem az ellenzékiek és az ingadozók aktivizálták magukat.

Az országgyűlési kétharmadokhoz kellett az ellenzék is.

Tiszta sor. Az őszödi beszéd 2006 őszi nyilvánosságra kerülése után, de legkésőbb az utcai összecsapásokat követően Gyurcsány Ferencnek le kellett volna mondania, és ki kellett volna írni az új választásokat. De az ellenzéket csak az érdekelte, hogy a Fidesz ne vegye át a hatalmat. Holott milyen szép lenne ez az ország, vagy legalábbis más, ha az új választáson nyer a Fidesz, nyilván nem kétharmaddal, aztán 2008-tól Orbán nyakába hullik a pénzügyi világválság, amibe 2010-re szépen belebukik. Hogy aztán mire lett volna képes a baloldal, nem tudni, de ma nem lenne korlátlan Orbán-uralom.

Mi van ma Magyarországon? Autokrácia?

Az biztos, hogy nem diktatúra. Nem is zsarnokság. Inkább tán az európai politika eszközeivel működtetett önkényuralom.

Így is sokkal jobb a helyzet, mint mondjuk, Putyinnál, itt senkit nem gyilkoltat meg a hatalom, ellentétben az oroszokkal, ahol, ha valaki túl messzire megy, golyót kap, esetleg plutóniumot. Virtigli diktatúrában tüntetni sem lehet, hiszen a hatalom lövet. Nálunk viszont kimehetsz az utcára, bár egyre unottabbak a demonstrációk. És a sajtó is szabad, igaz, lejt a pálya, az állami tízmilliárdokkal etetett közmédia és a fideszes sajtó hangja elnyom minden mást, de azt írsz, amit akarsz. A népnek ez is megfelel, szeret engedelmeskedni.

Miért baj ez?

Mert az sosem szül jó vért, ha egy politikai vezető azt csinál, amit akar. Orbán hívei már a legnyilvánvalóbb disznóságokat sem hajlandóak észrevenni. Ugyan tényleg vannak gazdasági sikerek, nő a GDP és a mezőgazdasági meg az ipari termelés, csakhogy egy ország élhetőségéhez a szolgáltatások is hozzátartoznak, s egyebek mellett a tömegközlekedésben, az oktatásban és az egészségügyben tragikus a helyzet. Nekem leginkább az fáj, hogy a fideszes fiúk semmibe veszik a kultúrát, illetve azt, amit én kultúrának nevezek. Nem köll nekik. És a tudományból is csak az a szelet köll, ami másnapra pénzt hoz a konyhára. Őszintén és mélyen nem érdeklik őket ezek a területek. Nézze meg az ízlésüket. Csak azt vegyük sorra, hány teret tettek tönkre. Pont annyit, amennyihez hozzányúltak. A Kossuth tér, a nemzet főtere úgy néz ki, mint egy felvonulási placc. A Szabadság tér egy zűr és egy zavar. A József nádor tér tönkretéve. Ami nem gonoszság. Hanem bunkóság. Nekik ez tetszik. Tényleg tetszik nekik a Kossuth tér. Én meg randának találom. Na, most kinek van igaza? A Fidesz vezetőinek többsége, ha szabad a Horthy-korszakban bevett kifejezéssel élnem, utálja a nadrágos embert.

Áu.

Mi baj?

Az ősfideszesek úgy emlékeznek, az SZDSZ-es entellektüelek a nyolcvanas évek végén pont a leparasztozással vadították el őket maguktól.

Orbánt és csapatát megalázni jóvátehetetlen hiba volt. Ahogy az is, hogy az SZDSZ, ez a városi, nyugatra orientált liberális társulat igyekezett kiszorítani a kisebbik liberális pártot, a Fideszt. Ráadásul mindeközben a két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ ahelyett, hogy összefogott volna Magyarország nyugati típusú demokráciává alakítása érdekében, inkább egymás víz alá nyomását tekintette legfőbb feladatának. Nem mérték föl a rájuk szakadt történelmi feladat súlyát, időigényét.

Mennyi idő kell Magyarországon egy alapos rendszerváltáshoz?

Most meg fogom dicsérni magamat. Annak idején Szilágyi Sándor szervezte a budapesti repülő egyetemet, ami a lengyel repülő egyetemekhez képest legföljebb kisrepülő egyetemnek volt nevezhető. Még 1980-ban felkértek, tartsak előadássorozatot a demokráciáról. Szép lakás, a cipőmet levettem, zokniban felálltam az asztalra, és magyaráztam, magyaráztam. Minden szavam dokumentálva, ugyanis a százhúsz megjelentből öten is spicliskedtek. Arról szónokoltam, hogy gyerekek, a demokráciát a nyugatiak is évszázadokon keresztül tanulták. Mire hátulról bekiabáltak, hogy „ugyanazt mondod, mint a Kádár”, vagyis azt, hogy ez az ország éretlen a demokráciára. És részben tényleg ugyanazt mondtam, a különbség az, hogy Kádár válasza a problémára a diktatúra, az enyém pedig a demokrácia szisztematikus felépítése. Utóbb kiderült, hogy a rendszerváltó pártok vezetői is marxisták voltak, a jobboldaliak is, abban az értelemben, hogy úgy hitték, elég átrajzolni a termelőerőket és termelési viszonyokat, és csókolom, kész a modern társadalom. Pedig idő kell és folyamatos segítség a politika részéről, hogy az emberek megértsék: a demokrácia azt jelenti, hogy nem felülről kell várni a mannát, hanem elő kell teremteni.

Ehelyett van az, hogy Viktor megmondja a tutit. Ez is megoldás, de azt azért szögezzük le, hogy a „majd megmondják” attitűd nem a demokráciákra, hanem a jobbágyalapú társadalmakra jellemző. A „majd megmondják” tartotta hatalmon Kádárt és Horthyt is.

Mi a közös Horthy, Kádár és Orbán személyiségében?

Nem sok. Horthy emlékiratai felfedik, hogy fölöttébb buta ember volt szegény kormányzó urunk. Egy báb, aki úgy tudta megőrizni a viszonylagos társadalmi békét, hogy a politikai ügyeket, a társadalom szervezését ráhagyta az olyan alkalmas politikusokra, mint Bethlen István. Kádár mélyről jött, Fiumében egy megesett, elhagyott cselédlány gyermekeként született, harcos kommunista lett belőle, aztán az elvtársai pár év börtönnel és némi körömletépéssel megértették vele, hogy nincs minden rendben a párttal. Kádár ennek ellenére sem eresztette az álmát: maradt kommunista, és az utolsó két évtizedére átgondolt diktátorrá nőtte ki magát. Amihez alighanem kellettek az ötvenhat utáni tömeggyilkosságok, különösen Nagy Imréék kivégzése: meg kellett törni a földühödött nép gerincét.

Az a nép fél évvel a forradalom kirobbanása után, 1957. május elsején ünnepelve töltötte meg a Felvonulási teret.

Mert a nép ilyen. Erről beszélünk: megvan a főnök, ő győzött, övé az erő és a hatalom, felejtsük el gyorsan azt a kis tankos, Molotov-koktélos ugrabugrálást.

Számít ilyenkor a „nemzetkarakter”?

Alapvetően határozza meg a viselkedést. A rendszerváltás előtt írtam egy könyvet Orosz szocializmus Közép-Európában címmel. Azt fejtem ki benne, hogy az itteni népek képtelenek tartósan elviselni az olyan orosz, cári típusú rendszert, mint amilyen a szovjet kommunizmus volt. Nem véletlen sem a berlini ötvenhárom, sem a magyar ötvenhat, sem hatvannyolc Csehországban. És nagyon nem véletlen a varsói nyolcvanegy. A lengyel különösen makacs fajta, lehetetlen nemzetileg megerőszakolni, nem tűri, beleőrül, belepusztul. Nyolcvanegyet azért nem szovjet bevonulással verték le, mert abból véget nem érő véres polgárháború kerekedett volna. Inkább megcsinálták a Jaruzelski-puccsot, őt elfogadták a lengyelek, mondván, egy nemzeti disznóság mégiscsak nemesebb dolog, mint egy nemzetközi galádság, s ha már elnyomnak bennünket, legalább a saját kommunistáink tegyék.

A magyar karakterből ötvenhat hevessége nőtt ki, és az is, hogy a túlerőt tapasztalva villámgyorsan elsorvadt az ellenállás.

Kádárt dicséri, hogy maga megértette, Moszkvával pedig megérttette, hogy itt nem működik az orosz típusú szocializmus. Folyamatosan ötvenhattal zsarolta Brezsnyevéket. Valami ilyesmivel: „Bízzatok bennem, hagyjatok rám mindent, és akkor nincs több balhé. Ne idegeskedjetek, hogy nem esküsznek föl az emberek naponta erre meg arra, ennek a népnek az kell, hogy lássa a szerényen, de biztosan gyarapodó jövőt, Trabant kell neki, ha út nincs is hozzá.” És igaza lett. Más kérdés, hogy a mutatvány sikerének elengedhetetlen feltétele volt, hogy a Nyugat öntse a pénzt a magyar kirakatszocializmusba.

Szóval Orbán hasonlít bármiben Horthyhoz vagy Kádárhoz?

Horthyhoz legföljebb politikai külsőségekben. Kádárhoz pedig annyiban, hogy okos és erős és határozott és autokratív személyiség, mint az első titkár, de kevésbé intelligens, ami abban is megnyilvánul, hogy egyre nívótlanabb emberekkel veszi körül magát. Mára elhitte, hogy mindent ő tud a legjobban, és csak zavarná a sok okoskodó.

A 2010-ben kormányra kerülő Fidesz környékén még láttunk olyan agyakat, mint Chikán Attila, Csaba László, Jeszenszky Géza, Pálinkás József. Mára kiseprűzték őket, sőt, nem kell Pokorni Zoltán és Navracsics Tibor, de tán még Lázár János sem. Matolcsy György az utolsó régi szaki, akinek lehetnek és vannak is ötletei.

Bár ne lennének. Elképesztő baromságokat hord össze. De persze Matolcsy nem azért hülye, mert maradt és maradhatott Orbán mellett, hanem azért maradt és maradhatott, mert hülye. Ezzel együtt nekem legalább ennyire fáj, hogy az ellenzékben szintén nem látni potens figurát. Budai kerületben lakom, fideszes volt a testület, fideszes a polgármester, Láng Zsolt, nem is tette rosszul a dolgát, más kérdés, hogy ez a mostani hullám őt és a fideszes többséget is elsodorta. Amiben tán van szerepe annak, hogy itt is élnek magamfajta liberálisok. A megállóban szoktunk összefutni, várjuk a buszt, és szépen kipanaszkodjuk magunkat egymásnak. De ötletünk nulla, én is csak utálom ezt a rezsimet, ám fogalmam sincs, hogyan lehet más működőképeset csinálni. És sajnos a főállású ellenzéki politikusok sem látnak túl azon, hogy „Buktassuk meg Orbánt!”, illetve hát érdeklődéssel figyelem, hogy Karácsony Gergely, Pikó András és a többi régi-új arc mire képes. Ezzel a mostani kormánnyal a háttérben nem lesz könnyű dolguk. De nem szeretnék míszmacholni, egyelőre örülök az ellenzéki győzelemnek, győzelmeknek, aztán majd meglátjuk. Az mindenesetre világossá vált, hogy demokrácia terén a Nyugat segítségére is csak visszafogottan számíthatunk. Angela Merkel jóindulatú, egyáltalán nem buta kancellárja a Német Szövetségi Köztársaságnak, ehhez képest Sopronban szembedicsérte az őt folyamatosan gyalázó Viktort. Hogy miért? Németországban prüszkölnek a német cégek a magas bérek és az erős szakszervezetek miatt. Ezzel szemben nálunk olcsó a munkaerő, nincs sztrájk, van viszont rengeteg adókedvezmény munkahelyteremtésre. Merkel pedig politikai gesztust tett gazdasági előnyökért cserébe. Orbán könyörtelenül kihasználja az ilyen politikai helyzeteket.

Vajon mi Orbán terve az uniós tagsággal?

Nem tartok attól, hogy kivezeti az országot az EU-ból.

Olyan jó sok pénzt el lehet lopni ebben a rendszerben, miért eresztené. Ráadásul a legkevésbé sem vágyik ő arra, hogy ott álljon védtelenül Putyin előtt.

Isteni szerencse ez nekünk is, mert amíg az unió része vagyunk, addig marad valamicske a nyugati demokráciából és a jogállamiságból, s nem lesz belőlünk se Törökország, se Oroszország.

Az valami.

Az sokkal több, mint valami! De ettől még persze elkeserítő a demokrácia erodálása, és az agyak átmosása olyan baromságokkal, mint a migránsőrület. Ráéreztek és kihasználják, hogy a nép zsigereibe van kódolva, hogy idegen ide be ne tegye a lábát. Miközben a kutya nem akar itt maradni. Milliárd forintokat adtak ki egy kerítésre, aminek annyi a haszna, hogy a migránsok másfelé mennek, és egy részük a tengerbe fúl.

Ön nem tartja veszélyesnek az európai kultúrára nézve a migrációt?

Népvándorlás mindig is volt, késleltetni lehet, megállítani nem, állítólag mi, magyarok is migránsokként keltünk át Vereckénél, és kissé elbántunk az itt élő szlávokkal, avarokkal, és elbántunk volna másokkal is, de Augsburgnál visszavertek bennünket. A migráció nyilvánvalóan probléma, és az is egyértelmű, hogy ostobaság lenne a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlás, de arról rég szó nincs. Angela Merkel ugyan eleinte mondogatta, hogy „wir schaffen es”, vagyis „megoldjuk”, de aztán ő is rájött, hogy nem olyan egyszerű pár hónap alatt sok százezer kulturálisan idegen embert befogadni. Tény, hogy a multiknak kell a munkaerő, ám ennek határt kell szabni, hiszen az érkezőknek biztosítani kell a megélhetést és az akkulturációt.

Pont az a legfőbb érv a migráció ellen, hogy a muszlimok nem hajlandóak asszimilálódni.

Pedig hosszú távon csak az maradhat, aki asszimilálódik. És meglehet, ez is kevésnek bizonyul majd, ugyanis az amúgy extra toleráns német népesség sem szereti, ha mecset épül a háza előtt. Tartok tőle, ahogy annak idején lerombolták a zsinagógákat, úgy a mecseteket is le fogják rombolni. Idő kérdése.

Önt zavarják a mecsetek?

Engem aztán a legkevésbé sem, feltéve, hogy szép az a mecset. Bennem nincs idegenellenesség. De az átlagemberben mindig is volt. A megismerésnél sokkal könnyebb a hatalom által fölerősített sztereotípiák mentén gondolkodni: az idegen lop, rabol, nőket erőszakol, igaz, a nem idegen is lop, rabol, erőszakol, de az idegennél kétségtelenül nehezebb kitalálni, mikor készül ilyes csúfságra. Ültem tavaly egy tübingeni kávézó teraszán, néztem a jól öltözött embereket, a jól öltözött fehéreket és a jól öltözött arabokat, s nyugtáztam, milyen jól elvannak egymással. Aztán arra gondoltam, jön majd egy vezető, aki elmagyarázza a német népnek, hogy nem érdeke a vegyesség. Az átlagpolgár 1933-ban sem volt ám hülye, csak a gazdasági világválságot Hitler összekapcsolta a fejekben a betolakodókkal, és máris kész a holokauszt. Az ilyenekkel számolni kell, egy Merkel sem vetheti csak úgy oda, hogy megoldjuk, mert magára szabadítja a populistákat.

Trump, Bolsonaro, Boris Jonhnson, Orbán. A populizmus világtrend?

Annak néz ki.

Minek a válsága ez? A demokráciáé? A kapitalizmusé?

Tudom is én… Egyre inkább mozog minden és mindenki. Nemcsak a közel-keletiek vannak úton, hanem még az európaiak is. Mindenki költözködik. Ami idegesíti az átlagembert, „mit ugrálnak ezek, hát olyan jól megvoltunk eddig egymás között”. Az ilyenből ki tud nőni a baj.

A haj?

A baj. De a haj is nő. Hatvannyolc óta hagyom hosszúra. A diákmozgalmak adták az ötletet, hogy tán nem kell állandóan fodrászhoz járni. Megnőtt, így maradt.

Passzol a filozófus imidzshez. Az ötvenes évek első felében kezdte az egyetemet. Miért ment filozófiára a legsötétebb kommunizmus idején? Családi hagyomány?

Dehogy. A Tények és tanúk sorozatban van egy kötetem, az a címe, hogy Szög a zsákban, abban lejegyeztem a família történetét. Középkispolgári család, apám banktisztviselő volt, anyám művészi ambícióval rendelkezett, melyet, fogalmazzunk úgy, a történelem nem hagyott kibontakozni. Vegyipari szakközépbe jártam, a Petrikbe, a Thököly útra, egyetlen tárgyat tudtam kifogástalanul, a matematikát, jobb voltam benne, mint a tanár néni, hívott is gyakran a táblához, hogy „ezt csináld te, Vajda, én nem vagyok benne egészen biztos”. Matematika szakra készültem, de rájöttem, rettenetesen tehetséges kell legyek, különben életem végéig vasúti menetrendet állíthatok össze. 1953-at írtunk, olvasva Nagy Imre első kormányprogramját kezdtem kapiskálni, hogy valami nagyon félrement az országban. Gondoltam, megpróbálom a filozófiát, amit akkoriban marxizmusnak hívtak. Felvételi júliusban az ELTE Lenin Intézetében, a tanárok között egykor lelkes, de addigra tanácstalan káderek. Kérdezik, hallottam-e a Nagy Imre-beszédet, mondom, persze, és Rákosiét is. Kérdezik, mi a véleményem. Bár a párt hivatalos álláspontja az volt, hogy Nagy Imre és Rákosi ugyanazt mondta, én azt adtam elő, hogy szerintem Rákosi nyomta a régi dumáját, Nagy Imre pedig hozta a reformgondolatokat, s én utóbbival értek egyet. Azonnal fölvettek, nem mertek vitatkozni. Zavarban voltak. Én viszont nem voltam zavarban, egész egyszerűen utáltam, ami van.

Amúgy se jött zavarba. Lukács György tanítványaként magát a mestert is kritizálta, igaz, ahogy olvasom, leginkább Heller Ágnessel egymás között beszélték ki az „Öreget”, szemtől szembe nem támadták meg.

Némi tanakodás után úgy döntöttünk, nem kérdezünk rá mindarra, amit művelt az élete során. Tiszteltük, szerettük, nem akartuk bántani az öregembert.

Helyesen tették?

Nem. Ma már tudom, hogy egy öregembert is lehet bántani… Egyébként Lukács két évvel volt idősebb, mint én most, amikor meghalt. Lehet, hogy én is akkor halok meg. Vagy nem akkor.

Abszolválta már a fekete szeretőt?

Fekete? Szeretőt?

A hvg.hu-nak nyilatkozta pár éve: „Az emberiség többsége soha nem tudta vállalni a végességét. Ezt tudomásul kell vennünk. Én nem a haláltól, hanem a meghalástól félek – azt hiszem, sokan összekeverik a kettőt. A meghalás lehet csúnya, láttam embereket meghalni. Nem a semmitől, a megsemmisüléstől félek, csak azt sajnálom, hogy ezt a néha nagyon is undorító világot nem fogom többé látni. Igen, ebből a szempontból jó dolog a keresztény tanítás: meghalunk, de utána még van esélyünk összejönni a haverokkal megbeszélni a világtörténelem alakulását. Ha megsemmisülök, akkor nem lesz kielégítve a kíváncsiságom. Ez a bajom az öregséggel is – egyre több dologról kell belátnom, hogy már nem tudom megtanulni, ez-az nekem már nincs, nem lehetséges. Pedig egy csomó minden iszonyatosan izgat még, például zavar, hogy már nem lesz fekete bőrű szeretőm.”

Ilyet mondtam volna? Jó duma. Ezek szerint van még feladatom. Mondjuk szegény Heller Áginak, Rajknak és Konrádnak is lett volna.

Velük kezdtük ezt a beszélgetést.

Aztán jól elkanyarodtunk. Térjünk vissza hozzájuk.

TGM írta ezt Rajk László és Konrád György halálára: „Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – visszatekintünk, és eltűnődünk rajta ismét, hogy érdemes volt-e. Hogy volt-e értelme. Hogy mi marad? Hogy mi az, ami mégis még ránk vár föladatként, életben hagyottakra.” Mi maradt föladatnak?

Majd kitalálják a fiatalok.

És mi a mérleg? Mit ért el Rajk és Konrád és a komplett balliberális rendszerváltó társaság?

A szaldó intellektuálisan pozitív, politikailag negatív. Ráadásul utóbbival a mai napig nem nézett szembe az SZDSZ holdudvara. Kis János, bár mindenről írt már könyvet, arról nem, hogy hol baltázták el a szabad demokraták.

Ön szerint hol?

Ahogy Antal József nem értette, hogy az úri Magyarországot visszavet minket, úgy Kis Jánosék nem fogták föl, hogy ebben az országban amerikai típusú demokráciára nincs esély. Legalábbis szerintem ez a helyzet. De semmi se biztos.

Az mesélte önről az egyik tanítványa, hogy „Vajda a szkeptikus gondolkodás zsenije, mindent megkérdőjelez, de soha nem zuhan cinizmusba vagy nihilizmusba”.

Hízelgő.

Soha semmiben nem hitt feltétel nélkül?

Valahogy nem sikerült.

Az 1989-1990-es rendszerváltásban mennyire kétkedett?

Közepesen. Mondogattam magamnak és másoknak is, hogy csak lassan a testtel, nem biztos ám, hogy ez olyan jól fog sikerülni.

Egyetlen pillanat eufória sem jutott?

Ó, dehogynem. Boldog voltam én minden egyes rendszerváltásnál, boldog a holokauszt után, boldog Rákosi bukásakor, s boldog a Kádár-rendszer végén. Csak nem az újtól voltam boldog, hanem attól, hogy elmúlt egy rossz.

Kiemelt kép: Marjai János/24.hu