Sárkányovi címmel jelent meg nemrég az a könyv, aminek célja, hogy segítsen az óvodakezdésben a gyerekeknek, és persze a szülőknek is. Czernák Eszter meséjében Zoé, a háromfejű sárkánygyerek első napjait követhetjük végig a Szivárvány óvodában, ahol a csoporttársai közt jeti és manó, tündérlány és unikornis kissrác is van. Az írónőt először az említett hősökről faggattuk. Czernák azt mondta, szándékosan választott ilyen különleges, az ovisoknak talán még kicsit szokatlan mesebeli lényeket.
Szülőként néha hajlamosak vagyunk elintézni a gyerekek félelmeit egy kézlegyintéssel, nem érezzük át, hogy ami nekünk teljesen hétköznapi, az a piciknek hihetetlenül ijesztő is lehet. Felnagyítottam a problémákat, és olyan barátságos mesevilágban mutattam be azokat, ahol a gyerekek előre tudják, nem történhet nagy baj.
Így született meg a sok kis lény, akik mind különbözőek, furcsa tulajdonságaik vannak, és mégis ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, mint a valódi ovisok. Ráadásul mennyivel könnyebb lehet egy gyereknek beismerni és elfogadni, hogy fél az első naptól az oviban, ha még egy sárkány is fél tőle. De vajon kifejezetten az óvodai feszültségoldás volt a kiindulópont, és ehhez találta ki a fantáziavilágot vagy fordítva: előbb megszülettek a lények, és utána adta magát, hogy akár ilyen célra is lehet majd használni a könyvet? Az írónő szerint párhuzamosan alakult a két dolog.
Az előző két mesém szereplői emberek, vágytam rá, hogy végre olyan könyvet írhassak, ahol minden szereplő mesebeli lény, ahol bármi megtörténhet. Tizenhárom év után állást váltottam, miközben azon is izgultam, hogy a lányom hogyan fogadja majd a bölcsődét, szóval rengeteget szorongtam a sok változás, a sok ismeretlen dolog miatt. És akkor egyszer csak beugrott, hogy olyan ovis könyvet szeretnék, ami az első napok szorongásairól, félelmeiről, aztán a kis mindennapi eseményekről szól, mindezeket egy varázsvilágba helyezve.
A könyv egyes fejezetei a friss ovisokat érintő kihívásokról szólnak. Barátkozás az ismeretlen gyerekekkel, evés, délutáni alvás, kooperatív játék, rendrakás és hasonlók – a történeteken keresztül óvodaérett fiatal családtagunknak már előre elmondhatjuk, mit várhat az új helyzettől. Az írónő szerint ezeket több területen is lehet alkalmazni: lehetőséget teremt a beszélgetésre, például megkérdezhetjük a gyerektől, vele is történt-e olyasmi, ami a kis sárkánnyal. Czernák szerint ezeken kívül a kis óvodások csetlésein, botlásain jókat lehet nevetni, ami mindennél jobban segít a szorongás oldásán. Hozzáteszi: már maga az olvasás, az összebújás is oldja az egész napos feszültséget a gyerekben – ő a napnak ezt a részét egyébként úgy nevezi, hogy „a gyerek töltőn van”.
Nem ülök mellé, mert büdös
A könyv egyik legéletszerűbb jelenetében a főhős, Zoé nem akar leülni a trollgyerek mellé. Mint később kiderül, azért, mert a trollok megeszik a koboldmacskákat, ráadásul büdösek, hiszen évente csak egyszer fürdenek. Zoé legalábbis ezt hallotta az unokatestvérétől. Egyből az jutott eszünkbe, hogy a troll lehetne a vietnami boltos gyereke, a cigány kisfiú a szomszéd utcából vagy a menekült kislány, akikről szinte semmit nem tudunk, így aztán téves előítéletekre vagy fake newsokra alapozva idegenkedünk tőlük. Czernák Eszter egyetért, sőt még ennél is továbbmegy: szerinte a kis troll egy adott pillanatban bármelyikünk vagy bármelyikünk gyereke is lehetne, hiszen lehet valaki túlsúlyos, szemüveges, ijedős, gyenge, kiállhatnak a fogai. És lehet, hogy egyszerűen nincs hercegnős szoknyája vagy menő játéka.
És ha egyik sem igaz rá, még mindig lehet, hogy nincs sapka a fején – ami azért baj, mert a gyerekek sajnos rendkívül kreatívok, ha csúfolásról, kiközösítésről van szó. Czernák szerint náluk csak a felnőttek jobbak ebben.
A könyv történetei nem csak a fantázia szüleményei, természetesen előkerülnek olyan problémák és tulajdonságok, amik az írónő gyerekeinél is sok gondot okoztak. Czernák kisfia óvodás, a lánya bölcsis, így már három beszoktatáson vannak túl.
Rettegtem az ovikezdéstől, hiába járt előtte már bölcsibe a fiam. Sokat készültünk rá, sétálgattunk az ovi mellett, bekukucskáltunk a kerítésen az udvarra, vettünk ovis mesekönyveket, összefogtunk más anyukákkal, és nyáron sokszor együtt játszótereztünk, így mire eljött az ovikezdés, a gyerekeink már ismerős arcokat láttak a csoportban. Ennek ellenére adódtak olyan helyzetek, amikre egyszerűen lehetetlen felkészíteni a gyereket. Például egy anyuka mesélte, hogy a fia első nap felült a hintára az udvaron, és várta, hogy valaki meglökje, de nem történt semmi. Elkezdett hát kiabálni, de továbbra sem történt semmi. Gyorsan meg kellett tanulnia, hogy ha az oviban hintázni akar, egyedül kell megoldania.
Egy másik óvodás tematikájú mesekönyv, a 2018-ban megjelent Kilincscica és az ovi csodálatos világa szerzője, Szabados Melinda szintén családi előzményekről mesél:
A gyerekem két évig járt bölcsődébe, mégis ijedten és megszeppenve lépte át az óvoda ajtajának küszöbét. Az addig nagyhangú és vagány gyerekem, aki a pesti játszóterek harsány szereplője volt, bizony egyik pillanatról a másikra visszaváltozott bújós, megszeppent kisgyermekké. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az addig csak esténként mesélt Kilincscica mesékből egy olyan könyvet hozok létre, ami segítheti a gyermekek és szülők stressz- és zökkenőmentes beszokását.
„Na, csak még egy puszi!”
Óvónőket kérdeztünk arról, mi jelenti a gyerekek számára a legnagyobb kihívást az első napokban-hetekben. Merthogy a hivatalos beszoktatás hiába egy-két nap, maga a folyamat hetekig, akár hónapokig is eltarthat. „A beszoktatás problémája az idő, a siettetés, a rohanás, maga a felgyorsult világ” – mondja Gabriella, aki egy újpesti óvodában dolgozik. Pedig a bölcsiből az oviba való átmenet komoly váltás, ugyanis nagyobb csoportlétszám, más szokások, több inger várja a gyerekeket. Amellett, hogy más közösségbe kerülnek, nemcsak a szüleik, hanem a bölcsis gondozó néni is hiányozni fog nekik az első időszakban. Az otthonról érkező gyereknek pedig amellett, hogy új és izgalmas világba kerül, minden hiányzik, ami nem az otthoni megszokott biztonság.
A problémás szülők
– ezt a választ már Babiczky Kamilla óvodapedagógustól kaptuk. „Na, csak még egy puszi! Csak még kicsit nézem az ajtóból!”. Az óvónő szerint az ilyen jelenetek roppantul megnehezítik az amúgy sem egyszerű folyamatot. Annak ellenére, hogy a beszoktatásnál fontos a fokozatosság, az is lényeges, hogy amikor viszont el kell válni, akkor nincs mese, cselekedni kell. Szerinte bár kegyetlennek tűnik, határozottnak kell lenni, és ott kell hagyni a gyereket. Ez sokszor a szülőknek sokkal nehezebb, főleg, ha sír a gyerek, de ez ilyen esetben megszokott, és teljesen természetes reakció.
Az elhangzottakat megerősíti Gabriella véleménye is:
Az anyukák sokszor sírva engedik be a gyermeket. Érthető, hogy félnek, hiszen ők sem ismerik a helyet, a szokásokat, óvó néniket. Csakhogy a gyermekeknek hihetetlenül jó receptoraik vannak, megérzik a feszültséget, és ettől ők is félénkebbekké, feszültebbé válnak. Néhány szülő a folyosón üldögélve hallgatja, hogy nem fakad-e sírva a gyermek, és minden ajtónyitásnál igyekszik integetni, megnézni a gyermeket, hogy épp mit csinál. Na, ha addig nem sírt a kicsi, akkor ezek után biztosan fog.
A legproblémásabb eseteknél egy kislányt említett, aki már második naptól bent aludt, és az alvásidőben tízpercenként sírva ébredt.
Csak úgy tudott aludni, ha fogtuk a kezét. És fogtuk a kezét. Érthetetlen, hogy miért kellett ennyire felgyorsítani a beszoktatást.
Az óvodapedagógus szerint előfordul, hogy az újonnan érkező gyermek úgy fejezi ki a tiltakozását, hogy egyáltalán nem kommunikál felnőttel vagy éppen nem eszik semmit. És ez elhúzódhat hónapokig is.
„Nem dorgálunk meg senkit”
De mit tehet ilyenkor az óvónő? Babiczky Kamilla a nehezebb esetekről azt mondta, az óvodapedagógusnak ki kell tapasztalnia, kinek mi segít. Van olyan gyerek, aki bújós, és attól nyugszik meg, ha kicsit megölelik, simogatják, más pedig igényli, hogy kicsit hagyják, hogy egyedül legyen – ilyenkor sokszor az otthonról behozott alvóka, kendő vagy más megszokott tárgy, ami biztonságot és nyugalmat ad.
Az óvodapedagógus (legyen szó férfiról vagy nőről) azzal is tud segíteni, hogy a gyerekeket (legalábbis azokat, akik nyitottak erre) bevonja különféle tevékenységekbe: „Meglocsoljuk együtt a virágokat? Segítesz feltenni a szalvétákat?” Aki vevő az ilyesmire, hamarabb belerázódik az óvodai létbe.
Gabriella hosszan sorolja az eszköztáruk elemeit.
Ha sír, megvigasztaljuk, ha megvigasztaljuk, közelebb kerül hozzánk, elkezd megbízni bennünk, elfogad minket. Nem dorgálunk meg senkit, ha ez nem történik meg már az első napokban, és abból sem csinálunk problémát, ha netán a másik óvónő vagy dajka lesz a kedvence. A beilleszkedést mondókákkal, énekekkel, játékkal, mesével, sok-sok beszélgetéssel próbáljuk könnyebbé tenni. Van, aki bekapcsolódik, van, aki messziről, de érdeklődve figyel, és akad olyan is, akit ebben az időszakban csak a csoport játékai kötnek le. Igyekszünk megismerni a gyermekeket, felmérni, hogy milyen személyiségtípusba tartoznak, hogyan közeledjünk hozzájuk, mik az igényeik.
Már nem hozzák csettintésre a kakaót
Oláh Csilla gyermekklinikai szakpszichológust is megkérdeztük az óvodakezdéshez kapcsolódó nehézségekről. A szakember szerint a változás az egész családot megviseli, hiszen sokaknál az óvoda az első olyan közösség, ahová a gyereket elviszik, és az a családi egység, ami addig zárt volt, kinyílik. Ilyenkor derül ki sok minden: tud-e a gyerek viselkedni közösségben, jól öltöztetjük-e – tehát összességében a család mint egység kerül mérlegre.
A probléma az, hogy ez a változás megrémisztheti a szülőket, és az ő szorongásukat a gyerek is megszenvedi:
A gyerek addig azt látta a szülein, hogy azok rettenthetetlenek, mindent megoldanak, és csettintésre hozzák a kakaót, az óvodakezdésnél viszont azzal szembesülhet, hogy bizony a szülők is képesek megtorpanni. És mivel ők a minta, a kiindulási pont a gyerek számára, ezért a szülői szorongás óhatatlanul a gyerekre is átragad.
A szakember szerint éppen ezért célszerű a szülőket is felkészíteni erre a folyamatra. Ez számukra is nehéz, megterhelő helyzet, előre tudatosítaniuk kell magukban, hogy attól még nem rossz szülők, hogy otthagyják a gyereket az óvodában. A következőket tanácsolja azoknak a szülőknek, akik – jelen sorok írójához hasonlóan – a következő egy-két évben élik majd át ezeket a szörnyűségeket:
- a gyereket fel kell készíteni arra, hogy mi vár rá,
- érdemes lerajzolni, hogy néz ki az óvoda, el kell mesélni a napirendet, hogy mikor mit fognak csinálni,
- nagyon fontos, hogy ne csak a pozitív dolgokat vázolja fel a szülő: ne titkolja el, hogy ez megterhelő élmény lesz, tudatosítsa a gyerekben, hogy előfordulhat, hogy hiányozni fog neki apa és anya, és akkor sírdogálni fog kicsit,
- ez azonban természetes dolog, ilyenkor nyugodtan menjen oda az óvó nénihez, vagy kezdjen el játszani egy társával.
Mik a legsúlyosabb tünetek? Mikor kell szakemberhez fordulni? – merül fel a kérdés, a szakember szerint pedig ez attól is függ, hogyan kezelik a családban a frusztrációt.
Vannak gyerekek, akik ilyenkor regresszióba esnek, sírnak egész nap, elkezdenek ismét bepisilni, de vannak olyanok is, akik megérkeznek az oviba, és mindent szétvernek. Mind a két viselkedés magja, hogy a gyerek nem akarja ezt a helyzetet elfogadni, de a temperamentumából vagy a családi mintákból következően más és más megoldásmódjai vannak ennek kezelésére. Ha valaki csendesebben szorong, az általában később derül ki.
„Ő bent sírt, én kint” – a szülők szemszöge
Hogy teljes legyen a kép, érintett szülőket is faggattunk arról, milyen nehéz helyzeteken mentek keresztül a beszoktatás időszakában. Fruzsina elmesélte, hogy kisfiára, Dávidra nem fordítottak túl sok figyelmet az óvónők. Hagyták sírni.
Borzalmas volt. Januárig minden reggel sírva ment be. Ő bent sírt, én kint.
A kisfiú csak februárban kezdett el barátkozni, akkortól maradt el a reggeli zokogás. Az óvónők az anyát hibáztatták, mondván, mindez csak azért történt, mert a gyerek érezte rajta a feszültséget.
Hiába mondtam nekik, hogy naná, hogy feszült vagyok, ha tudom, hogy sírni fog, rosszul érzi magát és nem foglalkoznak vele. Dávidék csoportjában egyébként minden gyerek sírt.
A kisfiú végül megszerette az ovit, méghozzá az új barátok miatt.
Balázs kisfia, Zsombor egy Pest megyei óvodába járt. Az apát sokkolta az egyik első élmény.
Még egy hete sem kezdte el az ovit, amikor mentem érte, és láttam, hogy egy kis széken ül, leghátul. Kérdeztem, hogy mi ez az egész, mire az óvónő ennyit mondott: büntetőszék. Azt hittem, rosszul hallok, de nem. El is magyarázta, ez a helye azoknak a gyerekeknek, akik nem tudnak szépen viselkedni. Mint kiderült, Zsombor a játék után nem ült be azonnal az uzsonnához, ezért kellett szégyenszemre ráülnie a büntetőszékre, és egész addig, amíg érte nem mentem, ott kellett dekkolnia. Óriási veszekedés lett, mondtam az óvónőnek, hogy nem szeretném többet látni Zsombit a büntetőszéken, sőt a büntetőszéket sem szeretném legközelebb itt látni.
Keserű tapasztalatról mesélt Gábor is, aki – párjával együtt – a kislányának a beszoktatását szenvedte meg. Már az első napokban nem értette, miért kell síri csendben ennie az ovisoknak, mint valami zárdában, de nem ez volt a legrosszabb élmény.
Eleve fura volt, hogy Eszter nem beszél az oviról. Azért egy hároméves gyerek mindenről szokott csicseregni. Aztán jöttek a rendszeres bepisilések, majd végül a stressztől nyaki izomgörcs, izomláz alakult ki. Szülőktől hallottuk, hogy beszoktató héten már elhangzott olyan mondat az oviban, hogy »ha még valaki sírni fog, azt visszük a hideg víz alá«. A harmadik ilyen történet után elkezdtünk új óvodát keresni.
Igazságtalan lenne, ha csak rémtörténetek jelennének meg itt, úgyhogy zárjuk inkább Miklós érzelmes kesergőjével:
Volt számomra a beszoktatásban egy nagyon szimbolikus és torokszorító pillanat. Amikor első nap az oviban Jonatán egy idő után felállt, és elindult az ajtóhoz, hogy menjünk haza, és nekem azt kellett mondanom, hogy nem lehet. És hirtelen arra kellett gondolnom, tulajdonképpen milyen szörnyű ez az egész, most kezdünk elrontani egy romlatlan, őszinte embert.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
