Ha valakinek szíve vágya, hogy gyerekekkel foglalkozzon, tanítsa őket, akkor tehesse azt úgy, hogy nem érzi magát megalázottnak, mellékesnek és alsóbbrendűnek
– mondta a 24.hu-nak egy Békés megyében dolgozó gyógypedagógus, egyike azoknak, akik részt vettek a Pedagógusok Szakszervezete Országos Ifjúsági Tagozatának új kampányában.
Ebben pedagógusok küldtek be magukról fotókat, amelyeken megmutatják, mennyi a nettó bérük, és az is látható, ki, hány évnyi tanulás és gyakorlat után viheti haza ezt az összeget. A felhívásban megjegyezték, hogy miközben a kormány évek óta hangzatos számokat közöl az oktatásban dolgozók anyagi megbecsüléséről, hatodik éve nem kapnak béremelést.
A Pedagógusok Szakszervezete korábban egy úgynevezett bérnyomásmérő segítségével mutatta meg, mekkora összegektől estek el a tanárok az utóbbi években. Mindez arra vezethető vissza, hogy 2015 januárja óta a pedagógusok fizetését nem a minimálbérhez, hanem egy vetítési alaphoz rögzítik, ez az összeg pedig azóta változatlanul a 2014-es minimálbér összege: 101 500 forint.
Így jöhetett létre az a helyzet, hogy miközben a minimálbér évről évre nő (nem is kevéssel), a pedagógusok fizetésében ez az emelkedés nem mutatkozik meg. A PSZ Ifjúsági Tagozatának kampányából világosan látszik a végeredmény: nettó 129 ezer forintot kereső óvodapedagógus, 144 ezer forintból gazdálkodó gyógypedagógus és 135 ezer forintos kezdőfizetéssel rendelkező tanár.
A lapunknak nyilatkozó, neve elhallgatását kérő Békés megyei gyógypedagógus a többi közt arról beszélt, hogy amióta a pályán van, nem lát előrelépést a munkakörülményeik javításában vagy megbecsültségük növelésében. Mint mondta, pedagóguscsaládból származik, már a nagyszülei is ezt a pályát választották, így tudta, mire vállalkozik:
Tulajdonképpen csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni, ne nézzenek hülyének azért, mert itt tanítok Magyarországon ahelyett, hogy elmennék külföldre dolgozni.
A gyógypedagógus azt mondja, a folyamatos társadalmi kritikával is szembe kell néznie, illetve az utóbbi időben az iskolafenntartó is egyre inkább ellehetetleníti a helyzetüket. A köznevelési törvény módosítása miatt a jövőben már abba sem lehet beleszólása, ki a közvetlen főnöke, illetve nem tehet majd semmit, amikor azt látja, hogy egy kisgyerek 6 éves korában nem fog tudni végigülni egy 45 perces tanórát.
Mindent a diákokért
A négy éve a pályán lévő pedagógus úgy érzi, az utóbbi időben született döntések sem szakmailag, sem emberileg nem helyénvalók, viszont egymagában nincs lehetősége arra, hogy széles körben megossza véleményét. Ezért is örül annak, hogy most láthatóan sok, hasonlóan vélekedő ember egyszerre állt ki a nyilvánosság elé, hiszen mindannyian ugyanazt szeretnék elérni: némi változást, hogy kicsit fontosabbá váljanak a rendszernek.
Környezetében azt tapasztalja, hogy kollégái nagy része néhány éven belül nyugdíjba megy, úgy számolja, ha folytatódik a tendencia, öt éven belül körülbelül fele annyian lesznek a tanári karban, mint most. Aggasztónak tartja, hogy nem lát maga körül fiatalabb pedagógusokat, akik utánpótlást jelenthetnének a nyugdíjba vonuló kollégáiknak.
Ezek következtében sokszor elgondolkodott már azon, hogy otthagy csapot-papot, és olyan állás után nehéz, ami anyagi biztonságot és valódi megbecsülést nyújt. De végül sosem szánta rá magát, aminek az oka végtelenül egyszerű:
Az imént is kaptam egy üzenetet az egyik diákomtól, ilyenkor pedig rögtön meggondolom magam.
A mindennapokban tehát a hálás tanítványai és kollégái motiválják, akik ugyanúgy kitartanak, miközben nekik sem könnyebb egy fikarcnyival sem. Az iskolában változó a hangulat, idősebb kollégáin sokszor azt látja, hogy már nem tudnak úgy küzdeni, noha ugyanúgy érzik a különféle problémákat, nem hiszik el, hogy bárki segíteni akarna rajtuk. Amíg az idősebbek sok esetben beletörődnek a jelenlegi állapotokba, mondván, ezt a néhány évet még valahogy kihúzzák, a fiatalok sokszor reménykednek, hogy még van miért harcolniuk, hiszen ha minden a mostani úton halad tovább, az oktatási rendszer előbb-utóbb be fog dőlni.
És akadnak olyanok is, akik nem hisznek abban, hogy bármi máshoz is értenének:
Egy matematika szakos kolléganőm, aki immár húsz éve tanít, mindig azt szokta kérdezni, hogy de mégis hova menne innen.
Mindeközben sokan már odáig sem jutnak el, hogy tanárszakos diplomájukkal iskolában próbáljanak szerencsét. Igaz, hogy az érettségi után sokan belevágnak a tanárképzős tanulmányokba, de a lapunknak nyilatkozó gyógypedagógus szerint ismerősei közül is sokan csak azzal a céllal tették ezt, hogy ha kézhez kapták diplomájukat, már indulhassanak is Angliába.
A közösség ereje
Hiába kitartó a kormány azon álláspontja mellett, hogy nincs országos pedagógushiány, a tapasztalatok ennek ellenkezőjét mutatják: fél évente hívják el, úgy, hogy nem keres munkát, hogy nem akar-e átmenni egy másik intézménybe, mert nagyon nagy szükségük lenne egy gyógypedagógusra:
Ilyenkor mindig azt érzem, hogy jó, nagyon kellek, de ennyiért?
Egy másik lapuknak nyilatkozó tanár azért döntött úgy, hogy csatlakozik a fizetéseket bemutató kampányhoz, mert a hasonló problémák akaratlanul is egy irányba terelik azokat, akiknek közös a céljuk: a pályán maradás. Hiába vetik a szemükre számtalanszor, miért nem keresnek másik állást, miért lázadoznak egy olyan rendszer ellen, amiről már eleve tudták, hogy néz majd ki.
A hét éve a pályán lévő tanár ugyan részt vesz a kampányban, de az arca nem látható a képen, e döntésének pedig szimbolikus jelentőséget tulajdonít: úgy gondolja, hogy nem az ő arca vagy neve fontos, mert bárki más is lehetne, aki tanult, bízott és bízik annyira még mindig, hogy kiáll a gyerekek elé.
Nem tudok csak magamról beszélni, mi közösségben gondolkodunk, hiszünk abban, hogy ez egy olyan szakma, amihez nem elég jó szakembernek lenni, szívvel-lélekkel lehet tenni benne.
Követik azokat az ígéreteket, amiket politikusok a teljes oktatásügy megbecsültségének visszaállítására tettek, azonban ezek az évek alatt sorra elmaradtak. Ez hívta most össze a közösséget, ő pedig nemcsak magát szeretné képviselni, hanem összes kollégáját a műszaki személyzettől az igazgatóig.
Hazudna, ha azt mondaná, sosem jutott még eszébe, hogy pályát módosítson, de nem véletlenül tart ki még mindig. Nem azért lett tanár, mert nem lehetett volna más, hanem hivatástudatot érzett.
Az ember vagy önmagát adja fel, vagy az elképzeléseinek egy részét. Mindkettő nehéz. Normál körülmények között nem kellene az embereket ilyen választások elé állítani.
A legnagyobb motivációnak azt tekinti, hogy a gyerekektől kapott visszajelzések alapján helyesnek érzi, amit tesz. Sokan, akik vele egyszerre végeztek az egyetemen, már eleve nem a tanári hivatás felé vették az irányt, illetve olyanokat is ismer szép számmal, akik három-négy év után közölték, hogy nekik ebből ennyi bőven elég volt.
Valaki jöjjön be tanítani
Ezen túl aggasztónak látja, hogy legfiatalabb kollégái már a harminc felé közelítenek, mi több, olyan tantestületről is tud, ahol nincs 35 évnél fiatalabb pedagógus. Ráadásul az egy dolog, hogy tanárhiány van, de ami még ennél is rosszabb, egyes szakokon gyakorlatilag már most sem képeznek szakembereket.
Ez a saját munkájában is visszaüt, hiába látszik, hogy ha egy nem szakos tanár megy be órát tartani,
onnantól kezdve bárkit behívhatnának az utcáról, hogy itt egy tankönyv, oldd meg.
Így nem véletlen, hogy noha rendre előfordul, hogy nem a szakjának megfelelő órát kell megtartania, nem szívesen teszi. Így kénytelen minden esetben görcsölni, nehogy hülyeséget mondjon a gyerekeknek.
Én csak egy tanár vagyok a sok közül, így is tekintek magamra. Nem is akarunk többek lenni, csak az alapdolgokért igyekszünk küzdeni, amik mindenkinek járnak
– mondja.
Egy győri gimnázium tanára szintén azért döntött úgy, részt vesz a kampányban, mert úgy érezte, hogy ezzel talán elindulhat valami. Három éve dolgozik csak pedagógusként, de már most szembesült vele, hogy jócskán akadnak olyan problémák, amelyek minden intézményt sújtanak. A minősítési eljárás kötelezővé tételét emelte ki, ami során krediteket gyűjtenek annak érdekében, hogy különböző tanfolyamok révén továbbképezhessék magukat. Azonban sok esetben nem kapnak megfelelő támogatást arra, hogy ezeket elvégezzék, miközben olyan összegeket kérnek értük, amiket a tanári fizetésből nagyon nehéz félretenni.
Tanítani vagy pénzt keresni
Az utóbbi évek során stagnálást érzékel, mind a bérek, mind a kapcsolódó támogatások terén. Diplomáját Győrben szerezte, ahol ő is úgy tapasztalta, hogy ugyan sokan elvégzik a képzést, a pályán már nagyon kevesen maradnak. Ha pedig el is kezdenek tanítani, nem jönnek ki a fizetésből, kénytelenek váltani.
Épp nemrég beszéltem egy zenepedagógus ismerősömmel, aki arról számolt be, hogy muszáj pályát módosítania. Nagyon szereti a diákokat és a munkáját is, de nem tudja fenntartani a lakását
– mesélte.
Hároméves tapasztalattal a háta mögött a győri tanárnő még nem érez így, azt mondja, annyira szereti a pályát, hogy tele van tenni akarással. Pályatársain viszont sokszor rezignáltságot, beletörődést lát, de csírájában azért érzékeli a cselekvésre való hajlandóságot, hiszen mindenki érintett, akár önmaga, akár gyerekei vagy unokái révén.
Elmondásai alapján Győrben is gond a tanárhiány, sok olyan esetről tud, hogy ugyan meghirdettek bizonyos pozíciókat a közigazgatási állásportálon, de senki sem jelentkezett. Ez pedig bizonytalanságot okoz, hiszen ugyan a nyári időszak nyugodtnak tűnik kívülről, ilyenkor dől el, hogy alakul majd a létszám és az órák strukturálása, ha pedig az iskolák nem tudnak betölteni egy-egy helyet, az egész rendszer borulhat.
A tanárnő örömmel látja, hogy sokan gondolkodnak ugyanúgy pályatársaival, és hajlandóak tettekkel is kifejezni nemtetszésüket. Reméli, hogy elindulhat egy békés lefolyású, problémamegoldó interakció, aminek alapja, hogy minden pedagógus munkája ugyanolyan fontos, és csak együtt dolgozva tudnak utat mutatni a diákoknak az ország összes iskolájában.
Kiemelt kép: Instagram / PSZ Országos Ifjúsági Tagozat
