Könyv készül Rigó Jancsiról. Nem a sütiről (bár természetesen annak a története is szóba kerül), hanem a macsó zenészről, akiről az édességet elnevezték. Úgy is mondhatjuk: a 19. század végének nemzetközi hírű magyar sztárjáról. A többség számára nem újdonság, hogy a sütemény egy cigányprímásról kapta a nevét, de talán kevesebben tudják, hogy Rigó úr románca a világ legütősebb love story-ja volt akkoriban.
Rigó Jancsi botrányos szerelmi történetét sokan és sokféleképpen dolgozták fel (Fényes Szabolcs operettet írt róla, Dankó Pista népszínművet, (a sor hosszú Adytól Szép Ernőn át egészen Heltai Jenőig), mégis rengeteg a kérdéses pont az életében. De sebaj, mert Katona Csaba, az MTA tudományos munkatársa (aki nemrég bevezetett minket egy reformkori erotikus női napló rejtelmeibe is) épp azon munkálkodik, hogy minél kevesebb kérdőjel maradjon. A történész úgy talált rá Rigó Jancsi sztorijára, hogy minden évben rendeznek Pécsen egy cigánysággal kapcsolatos konferenciát, amelyhez kapcsolódóan Katona már több témát is feldolgozott, de a legjobban ez a sors, ez a történet fogta meg.
Ennek a bizonyos cigányprímásnak volt a 19. század végén egy botránya, ami akkora vihart kavart, hogy Amerikától Ausztráliáig róla cikkeztek, így cuppantam rá a témára
– meséli Katona Csaba, aki a kutatásai elején elég hamar rájött, hogy ebben a sztoriban sokkal több van az említett botránynál. És most következzenek a részletek!
Másodhegedűs, első szerelem
Az egyik főhős a már említett Jancsi, aki 1858-ban Rigó János néven születik Pákozdon, a szegénysoron, tizenegy gyerekes, nehéz anyagi körülmények között élő cigánycsalád második sarjaként. A felemelkedésre egyetlen lehetősége van: a zenélés.
Ma már nagyon nehéz megítélni, hogy milyen zenész volt. Egyesek elájultak a tehetségétől, mások leszólták. Nem tudjuk, hogy a botránya nélkül hányan figyeltek volna fel rá
– mondja a történész, majd rátér a karrierjére, mármint Jancsiéra. Felkarolja őt egy cigányprímás, Barcza József, másodhegedűst csinál belőle a bandájában, aminek az lesz a folytatása, hogy Jancsi elveszi feleségül a lányát, Mariskát.
Rigó feleségül is veszi a hölgyet, ám a házasság nem sikerül túl jól. Folytatódik viszont a zenészkarrier, Kaposvár, Székesfehérvár után elkezd külföldön is zenélni: Párizsban, Berlinben és másutt. Mivel ebben az időszakban rengeteg magyar cigányzenészt hívnak a határon – és a tengeren túlra – játszani, ebben nincs is semmi különös. A kérdés persze az, miért volt népszerű a cigányzene? Ebbe alighanem belejátszott az a fajta vonzalom, ami érdekesnek talált mindent, ami keleti, ami egzotikusnak, különösnek hatott.
Már idáig is rengeteg betűt kellett elolvasnia annak, akit csak az elején említett brutális szerelmi botrány érdekel, ezért megnyugtatásul közöljük: már nagyon közel járunk, ugyanis most értünk el a másik főhőshöz, akit Jancsi Párizsban ismert meg.
Herceg(né) + prímás
Clara Wardnak hívják, 1873-ban született, tehát 15 évvel fiatalabb Rigó Jancsinál. Detroiti milliomos lányaként látja meg a napvilágot, kétévesen elveszíti édesapját, és Európában nevelkedik. Az amerikai gyökerű, de európai neveltetésben részesülő hölgy megismerkedik a belga,
herceggel, összeházasodnak, szül neki két gyereket, békésen éldegélnek Belgiumban, de egyre többet járnak Párizsba.
És igen, itt ér össze a két szál, ugyanis Jancsi sokat játszott a párizsi Cafe Paillard-ban, ahová Clara Ward és férje is gyakran eljár. Itt ismerkednek meg 1895–1896 környékén, a dátumot nem lehet pontosan tudni, csak azt, hogy
Óriási botrány lesz a dologból. Katona Csaba hozzáteszi, hogy azért az arisztokrácia, a gazdag polgárság ebben a korban eléggé szabados életet él, elég, ha csak a Moulin Rouge világára gondolunk. A századfordulón e körök egy részében dekadens életérzés tombol. Túl vagyunk a 19. század első felének romantikus hevületén, ekkor sokan már nem, hogy meghalni akarnak például a hazáért vagy a szerelemért, hanem úgy érzik, nem csak meghalni, de élni sem érdemes semmiért. Divattá válik az élvezetek (túl)hajszolása.
Az, hogy ópiumbarlangokba járok, táncosnőket nézek, cigányzenésszel húzatom, be vagyok rúgva – ezekben a körökben nem feltétlen normaszegő, sőt egy-egy mikroközeg normái szerint normakövető magatartás. Ebben a korszakban arról is írnak, hogy bizonyos körökben szinte divat cigányzenész szeretőt tartani. Ez olvasható például a Magyar Újság egy 1899-es számában: >>Abban az időben még élénk emlékében volt a párizsi hölgyeknek Chimay hercegné, Ward Klára regénye s azt lehet mondani, hogy a cigányok ázsiója nagyban emelkedett előttük. Divat volt akkor Párizsban cigányt – ismerni.<<
Ám az már nem fér bele, hogy egy arisztokrata nő elváljon az arisztokrata férjétől és hozzámenjen feleségül egy cigányzenészhez. Óriási tehát a botrány, a New York Times-tól a Le Figaróig minden neves lap ír róluk.
Fényes napok, képeslapok
1896 decemberében Fehérvárra érkezik a pár, majd meglátogatják Jancsi édesanyját a pákozdi cigánysoron.
Képzeljük el, ahogy az amerikai milliomos lányából lett belga hercegnő megjelenik ott
– mondja Katona Csaba, majd rátér arra, hogy a pár elég hamar rájött, piacképes a sztorijuk.
Celebstátuszba kerülnek. Van rá példa, hogy lovasrendőrök verik szét az összesereglett rajongókat.
Ha már itt tartunk: nem véletlen a szóhasználat, ugyanis a történész szerint egyébként a pár tökéletesen megfelel a mai celebek kritériumainak:
Ismert emberek, a korabeli sajtó tele van velük, és istenigazából nincs mögöttük semmilyen komoly teljesítmény. Mégis bármit csinálnak, az hír. Találkoztam olyan angolszász cikkel, amelyben Clara Wardot a 19. század Paris Hiltonjaként említették. Egy előadásomat pedig azzal vezették fel, hogy >>képzeljük azt a helyzetet, hogy Katalin hercegné otthagyja Vilmos herceget és hozzámegy Mága Zoltánhoz<<.
De térjünk vissza hőseinkhez: Jancsi és Clara – azon kívül, hogy igyekeznek pénzzé tenni az ismertségüket – együtt is vállalnak fellépéseket. Rigó hegedül, felesége pedig testhez simuló, teljesen átlátszó, hófehér ruhában táncol, úgynevezett „élőképeket” mutat be.
Az egyik legnevesebb berlini mulató, a Wintergarten szerződteti őket, de miután Hermann Waldemar Otto, a düsseldorfi Der Artist magazin szerkesztője újságcikkben kel ki a szerinte rossz hegedűs és az általa prostituáltnak használt nő ellen, a porosz belügyminiszter megtiltja a berlini fellépést. A Wintergarten igazgatója, a magyar származású Julius Baron esténként 3000 frankot ajánlott fel, sőt előleget is felvettek Claráék. Ekkor a Folies Bergère igazgatója, Édouard Marchand szerződést kínál nekik, sőt kifizeti a felvett előleget a berlinieknek, úgyhogy karrierjük Párizsban folytatódik.
Hatalmas a sikerük, még Toulouse-Lautrec is alkot egy színes litográfiát Claráról, Hercegi idill címmel, amelyen Katona szerint
egy alacsony, zömök bajuszos úriember is látszik Clara mellett, valószínűleg Rigó Jancsi lehet.
Bevételeiknek itt egy új forrása is akad: képeslapokat kezdenek értékesíteni, amelyeken ők ketten szerepelnek. Jancsi szépen felöltözve, Clara eleinte magyar népviseletben, a későbbi szériákon viszont már az említett testhez tapadó fehér ruhában.
Ezek erotikus lapok, többnyire Sarah Bernard és Mata Hari fotósa készíti őket, a félvilági (demimonde) körökben igencsak otthonosan mozgó németországi zsidó családból származó, de perui születésű Léopold-Emile Reutlinger. Vilmos császár pedig személyesen tiltja be a forgalmazásukat, nehogy a német katonaság a Vaterland helyett valami egészen másra gondoljon
– meséli a történész. Párizsból egy rövid időre Kairóba vezet az útjuk, itt állítólag lovak versenyeztetésével is foglalkoztak. Bár a korabeli lapok rendre írnak róluk, nagyon fontos tudni, hogy a híradások valóságtartalma roppant bizonytalan, amit kiválóan példáz, hogy például Jancsinak többször keltették halálhírét. A különféle koholt híreket ráadásul egymástól vették át kritika nélkül az újságok.
A vén cigány
Aztán telnek az évek, a szenzáció kezd csillapodni, és a párkapcsolat sem a régi már: Clara (valószínűleg) Nápolyban meglép egy fiatal olasszal, majd hozzámegy feleségül.
Jancsi karrierje hegedűsként tovább folytatódik. Amerikába megy az 1900-as évek elején, ahol kávéházi zenészként tengeti napjait. A New York-i Little Hungary nevű étterembe szerződtetik, ahol úgy reklámozzák, mint „A Világ leghíresebb hegedűsét” – tehát nem a legjobb, hanem a leghíresebb, emeli ki a különbséget a történész). Amerikai karrierjének csúcsa, amikor a kávéházba elnökjelöltként ellátogató Teddy Rooseveltnek zenél.
Újabb nősülése sem egy átlagos sztori: megismer egy Catherine Hadley nevű nőt, a nagyhírű Yale Egyetem egyik professzorának lányát, akit korábban egy norvég születésű hírlapi rajzoló, Caspar Hjalmar (Casper Elmer) Emerson szöktetett el a szüleitől, és meg is házasodtak, majd Jancsi tőle szökteti el, és feleségül is veszi. Haláláig házasok is maradnak.
Ezen a ponton már butaság lenne azt hinni, hogy nincs több csavar a történetben. Na, kinek volt az unokatestvére Catherine? Igen, Clara Wardnak. A botrányok pedig továbbra is kötődnek Janicshoz, amikor 1908-ban a menedzsere, Nassib Abdullah Shibley ügyvéd előbb megöli feleségét, majd öngyilkos lesz, Jancsi neve is szóba kerül, mondván, a kettős tragédia oka, hogy Catherine túl szoros viszonyt ápolt Shibley-vel.
Ezt követően egy ideig Európában élnek, Jancsi többek között Berlinben zenél kávéházakban, majd 1911-ben visszatérnek Amerikába. Rigó Jancsi végül 1927-ben tüdőbajban hal meg. Kensico temetőjében (Valhalla, Westchester County, New York állam) temetőjében nyugszik: ez lényegében New York elővárosa, 20-25 kilométerre északra Bronxtól. Tehetségét, hírnevét sosem tudta tartósan vagyonra váltani, igaz, egyáltalán nem biztos, hogy ez valaha a célja volt.
Nőfaló prímások
A történésztől megtudtuk azt is, hogy bár a Rigó–Ward románc extrémnek számít a korban, de nem egyedi eset:
Voigt Vilmos 5-6 olyan sztoriról tud, hogy előkelő hölgyek összeszűrik a levet cigányzenészekkel
– mondja Katona, és már meséli is a szaftos részleteket:
Például Makkay Béla cigányprímásnak, aki New Yorkban is turnézott, tömegével írtak szerelmesleveleket az amerikai hölgyek. Egy Nyári Rudi nevű zenész pedig Festetics Vilma grófnőt szöktette meg, feleségül is vette. Több ilyen sztori van, és ez még csak a magyar vonal”. Claráék nyomán több olyan esetről is tudunk, ami házassággal végződött. Voigt Vilmos ezt a jelenséget egyenesen Rigó Jancsi-szindrómának nevezte el, utalva arra, hogy „a 19–20. század fordulója körül a »Rigó Jancsi« szindrómának is nélkülözhetetlen eleme a szenvedélyesen szabad cigány alakja [….] A »Rigó Jancsi szindrómán« az előkelő és gazdag európai hölgyek magyar cigányzenészekkel kötött házasságát értem.” Ehhez talán nem érdektelen hozzátenni, hogy a cigányzenészek – mai fogalmakkal élve – koruk „rocksztárjai” voltak, a leghíresebbek afféle ikonikus alakokká váltak, mint Mick Jagger vagy éppen Curt Cobain.
Ezerrel pózol: Clara, a modern nő
Ugyebár pontosan abban a korban járunk, amikor a feminizmus kezdett kiteljesedni. Hatással lehetett vajon mindez Clarára? A történész szerint nagyon is lehetséges.
Amerikai nőről van szó, aki európai műveltséget kapott, ráadásul az apja egy igazi self-made man, akinek a polgári öntudata és büszkesége megvolt Clarában is. Amerikai neveltetése miatt másként viszonyulhatott a hagyományos európai értékrendhez, a férfi–nő viszonyhoz.
Sok lapban jelentek meg találgatások arra vonatkozóan, hogy mi vehette rá Clarát, hogy mindent otthagyjon Jancsiért, és ezzel kiírja magát a művelt társadalomból, korabeli szóval élve: deklasszálódjon. Volt, aki pillanatnyi bolondságnak titulálta, de olyan vélemény is megjelent, hogy „hát, igen, ilyenek az amerikai lányok”. Katona Csaba szerint
a modern nőkép mindenképp része Clara személyiségének, ezt az is mutatja, hogy a nő explicit kinyilvánította, hogy nem szeretné befolyásolni a nyilvánosságot, mert a nyilvánosság véleménye, mint olyan, számára valójában nem is létezik. Továbbá azt üzente minden »sorstársának« To the Women of America c. nyílt levelében, hogy ne áldozzák fel céljaikat, álmaikat pusztán a társadalmi pozíció kedvéért, álljanak ki saját magukért; legyen az ő élete tanulság mindenki számára. Ahogyan fogalmazott: házasélete Európában rémesen monotonná vált. Clara Ward ezzel a sajtóban megjelent üzenettel nyíltan lándzsát tör a női emancipáció és a merev társadalmi konvenciók lebontása mellett.
De nem mond ellent a feminizmusnak az, hogy Ward erotikus képeket terjesztett magáról? Ezt a kérdést tettük fel, de Katona szerint egyáltalán nem:
„Ebben is van egyfajta büszkeség. Az az attitűd, hogy >>én ezt is megtehetem<<. Ez a nő pózol. De ezerrel.” Afféle fricska ez a képmutató, kettős erkölcsű polgári társadalomnak, amiben illett felháborodni Clara és Jancsi románcán vagy Clara fotóit, de azét mindenkit érdekeltek ezek a dolgok. Egy hasonlattal élve: amikor 1953-ban elindul a Playboy, az abban megjelenő nők egy új, független, a nőiségét merészen vállaló nőt jelenítettek meg. Ezt ma láthatjuk szexizmusnak, de másfelől a női emancipáció történetében a playgirl-ök mint a független, a konvenciókra fittyet hányó, a férfiak fölényét el nem ismerő nők bizony előrelépést jelentenek ahhoz képest, ahogy a kor társadalmi elvárása a nőknek szinte csak a konyhában, jótékony egyletekben és a férjük mellett nyújtott érvényesülési lehetőséget. A kinder, küche, kirche hármas szorításából kitörő nő büszkesége tetten érhető Clara esetében is.”
Rigojanči, a csokis akármi
Végül, desszert gyanánt, beszéljünk a süteményről is. A rigójancsi születésének körülményei bővelkednek kérdőjelekben. Katona Csaba az alábbi verziókat dobja be:
1. Valaki profin megérezte a névben rejlő óriási marketingértéket, és elnevezett egy süteményt a kor botrányhőséről, Rigó Jancsiról.
2. Semmi tudatosság nem volt benne, a nép nyelvén született.
Nem tudjuk, hogy ez egy új recept volt, vagy már régóta létezett a sütemény, csak úgy hívták, hogy csokis akármi, és egyszer csak valakinek eszébe jutott róla Rigó Jancsi.
Egy dolog biztos: hamar népszerű lett.
Ide kapcsolódik, hogy a történész nemrég előadóként Horvátországban, Rijekában járt (az egykori Fiume), ahol a Magyar Napok részeként rendeztek egy kiállítást a témában, érintve a város történetét, a Rigó Jancsi-féle szerelmi szálat és a süteményt is.
De miért pont Rijeka, adódik a kérdés, a történész pedig megválaszolta: a süti a mai napig népszerű a környéken. A város akkoriban a Monarchia, azon belül is Magyarország része volt, úgynevezett Corpus Separatumként a magyar korona alá tartozott, de a város a tengeren kívül Horvátország övezte. Szintén a Monarchia része volt az Isztria túloldalán fekvő, ma már Olaszországhoz tartozó Trieszt, ahol ugyanilyen népszerű volt a sütemény, sőt még most is az. A horvátok rigojančinak hívják, és ők is – ahogy a triesztiek is – a helyi gasztronómia kiemelkedő, kultikus elemének tartják a sütit.
Kiemelt kép: Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901), Idylle princière, 1897 (részlet) (Forrás: europeana.eu, Creative Commons). A levéltári forrásokért köszönetet mondunk Czetz Balázs igazgató úrnak.
