Csupa kedves, nyitott, vagy legalábbis kedvesen, nyitottan viselkedő jelölttel találkoztunk a hevesi kettes körzet kampányfinisében. Fura? Az.

Jó, persze nem kísérgettük mind a harminchét arcot, aki bejelentkezett képviselőnek, még azt a tizenhatot sem, akit ötszáz érvényes ajánlás felmutatása után nyilvántartásba vett a helyi választási bizottság; természetesen eszünk ágában nem volt felületet pazarolni a kamustákra, maradtunk az öt létező pártaspiráns végiglátogatásánál.

Ők azok:

• Horváth László, a kormánypártok embere, a választókerület jelenlegi képviselője,
• a jobbikos Vona Gábor, aki gyöngyösi családja okán őshonos itt,
• a szocialista Orosz Bálint János,
• az LMP-s Reichenberger János,
• az együttes Réz Ágnes,
• és plusz egyként Hiesz György, Gyöngyös polgármestere; hiszen egészen a közelmúltig ő volt a szocik jelöltje.

Sokáig háromesélyesnek tűnhetett a választókerület: Horváthnak a fideszes hátország, Vonának az országos politikai ismertség, Hiesznek pedig a tisztességesen működtetett Gyöngyös adott reputációt, sanszot.

Aztán február elején, ahogy írtuk is, Hieszt kinyírták a sajátjai. Történt, hogy az MSZP országos vezetése a Liberálisokkal zajló egyezkedés során kitalálta, hogy elindítja valahol Fodor Gábort, és ez a valahol lett a hevesi kettes, lévén Fodor gyöngyösi. Ám ahelyett, hogy az amúgy több sebből vérző ideát háttérben átbeszélték volna a helyi párttagokkal, inkább kész helyzet elé állították, lényegében megalázták Hieszt. Aki kikészült, berágott, s könnyek közt, nyilvánosan jelentette be visszalépését, valamint azt, hogy még a harmincéves MSZP-tagságáról is lemond.

A néhány tucat főt számláló gyöngyösi alapszervezet sem volt rest, fellázadt, megüzente Molnár Gyula pártelnöknek, hogy abcúg Fodor; egy helyi szoci azt mondta nekünk, nemhogy kampányolni nem fog Fodornak, hanem saját kezével szaggatja majd le a „liberális ejtőernyős” plakátjait a városban.

Molnár Gyula a vihar hírére Gyöngyösre sietett és rendkívüli alapszervezeti ülésen visszakozni volt kénytelen a Fodor-tervből. Ráadásul Hieszt visszahozni már nem lehetett, így kényszermegoldásként a városi pártelnököt, Orosz Bálint Jánost tolták be a métába.

Vagyis az MSZP negyvennyolc óra alatt kinyírta esélyes jelöltjét, bravó!

És akkor lássuk az aspiránsokat.

Kezdjük túránkat Orosszal, a beugró szocival. Ő a legszórakoztatóbb a jelöltek között, mondjuk az őt jellemző optimizmus nélkül nehéz lett volna túlélnie privát tragédiáját: tavaly halt meg a felesége, kétéves kisfiú maradt utána. Orosz kis híján belerokkant, fogyott tizenkilót, de talpon maradt, mosolyog, megy, löki a dumát, kampányol.

Fórumot nem tart, inkább az utcát járja. DK-s segítőjével, Szilveszter Péternével, leszólít minden szembejövőt, betér kocsmákba, ha van rá igény, kólát, sör-unicumot fizet. Megesik, hogy kapásból elhajtják, van, hogy nem jut tovább az „ugye április nyolcadikán elmegy szavazni?” kérdésnél, olykor viszont igaz ötperces történetekkel örvendezteti a jószerencse.

Detken lessük őt. Szórólapot és repi Népszavát kínál egy szigorú asszonynak: méregeti a nő a napilapot, végül Orosz azzal imádkozza a kezébe, hogy „ha másra nem, krumplipucolásra jó lesz magának is”. Nevet mindenki, találat.

Aztán bringás férfit pillantunk meg a bisztró és a Wass Albert Könyvtár között, fogát szívva fújja az első kereket. Orosz ráköszön, elkéri a pumpát, lök bele tízet, csekkolja az abroncsot, „kemény!… puha, basszus… szelep lehet”. Szelep hát. Szentségel Orosz. Vele szentségel Haluska Sándor, ez a kerékpárista neve, letegezi a jelöltet, „ne fújjad, öcsém, fölösleges, kuka”.

A szimpátia mindenesetre megvan, (kerékpár)kormányra támaszkodva egy perc múlva ott tartunk, hogy negyvennégy év és kétszázkilencvenhat nap munkaviszony után havi hatvanhétezer forint a nyugdíj, amiből a bank egy balul sikerült devizahitel mián harminckétezret levon, szakadjon rá az ég, marad harmincötezer élni, még szerencse, hogy vissza lehet dolgozni az erőműbe, abból bő hetvenezer lapátolódik össze.

A bicikli amúgy eredeti Csepel Túra, húsz éve kapódott ajándékba a már akkor is viharvert járgány, azóta a kormányvillát (höhö) számos réteg szigszalag komfortosította, a nyereg egyik önállósodó rugóját vászon és reklámzacsi szorította a helyére, a sárhányó piros-fehér-zöld dekorációja pedig sejtetni engedi gazdája nemzeti érzelmeit.

Azt pedig maga Haluska Sándor árulja el, hogy a trikolórból két szín különösen kedves a szívének, a zöld és a fehér, s az állítás igazolására darálja is a hatvanas évekből, hogy Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.

Orosz (is) meghatódik.

Pár sarokkal odébb mozgássérült asszonyt kísér be a postára a képviselőjelölt, aztán fél órát diskurál az utcán bizonyos Vincze Ottónéval (igen, Vincze Ottóné, de nem annak a Vincze Ottónak a neje) a keresztrejtvényfejtés elmeélesítő szerepéről meg az általános elidegenedésről.

Kocsmában finisel a detki kiruccanás, „pohár 230.-, korsó 200.-”, ez van kiírva, először csaposi malőrnek hisszük a matematikai lehetetlenséget, de kiderül, marketingfogás. Orosz az év üzletét bukja azzal, hogy a mellénk telepedő Kovács János helybéli polgár nem csapoltat kér, hanem „üvegeset, az olcsóbbikat”, aminek százhetven forint az ára.

Kovács Jánosról kiderül, hogy harmincszoros véradó és állatgondozó, „sertés, marha és juh vagy birka, ahogy akarod”, ötszáz forintos órabéren „plusz reggeli, főtt ebéd” dolgozik a „kenyéradó gazdának”. Kérdezzük, milyen a jó gazda. „Olyan, hogy fizet.”

A sört elfogadja, Oroszt magát nem, ugyanis János bátyánk rendíthetetlenül fideszes. „A Fidesznek nyerni kell!” – ezt mondja a Népszavára, melyből néki is jut. „Miért?” „Mert.” „Miért szereti a Fideszt?” „Mert szeretem.” „A Fideszt vagy Orbánt szereti?” „Igen.” „És melyik a kedvenc állata?” „Csakis a birka!” „Miért az?” „Mert okos. Nem kell neki bot, elég inteni.”

Orosz Bálint nem tavaly és nem az élettől kapta az első pofonokat. Orvosit végzett volna, föl is vették, de apja kokikkal, sallerekkel hozta fia tudomására, mit gondol továbbtanulásról, lébecoló egyetemistákról, így pár évre kórházi ápolónak állt az érettségizett gyerek. Később üzleti diplomát szerzett, pályázatíró lett, mellékesben mentőzött. És politizált, rakkolt szoci országgyűlési képviselő mellett, találkozókat szervezett, beszédet írt, ami jött, s volt Hiesz kabinetfőnöke a gyöngyösi városházán. Aztán 2015-ben bekerült a megyei közgyűlésbe, ma is tag, városában ő az MSZP-elnök.

Érdeklődünk, miért vállalta ezt a mostani, bukóba tartó jelöltséget. „Miért is? Tán mert megtaláltam az új páromat, és szeretnék szeretkezni vele a Parlament rózsafa-borítású liftjében.”

Tökéletes válasz.

Míg Orosz Bálint egy az egyben, leszólításokkal ácsolja szavazóbázisát, a szomszédos községekben Vona Gábor kampánybusszal, kampánystábbal, Jobbik-zászlóval, Jobbik-pulttal, Jobbik-tollakkal, Jobbik-röplapokkal, újságírók gyűrűjében haknizik, szigorú menetrend szerint: 13 óra Vécs, 14 óra Kisnána, 15 óra Tarnaszentmária, 16 óra Verpelét, 17.30 Kál.

Begördül a furgon, Vona kiáll, fejből tol egy huszonpercest, ekézi Orbán rendszerét, különös tekintette Mészáros Lőrincre, fényezi a jobbikos jövőt, aláhúzza, hogy nem bontana kerítést, megszüntetné a politikusi mentelmi jogot, csatlakozna az uniós korrupcióellenes ügyészséghez, negyven év munkaviszony után nyugdíjba engedné a férfiakat is, kátyúzná az utakat, szanálná a devizahitelt, renoválná az oktatást, az egészségügyet, külön ügyelne, hogy legyen háziorvos a kistelepüléseken, poroltózná az orbáni gyűlölet lángjait, mindenkivel együttműködne, a parlamentben meghallgatná az ellenzéket, javaslatait beépítené a kormány munkájába, „nem érdekel, ki jobboldali, ki baloldali, az érdekel, tisztességes-e”.

Aztán kérdezhetnek a helyiek.

Falvanként tíz-húsz ember verődik össze, munkaidőben vagyunk, olyas felvetések hangzanak el a nép hangján, hogy a jobbikos győzelem után haladéktalanul „határzárat, levegőzárat” kell elrendelni, Orbán meg ne szökjön az elszámoltatás elől.

Mindenütt szóba kerül a környék legnagyobb foglalkoztatóinak egyike, a Mátrai Erőmű (ahol ugye mi is riportoztunk, s közkinccsé tettük a világ utolsó pucérnős naptárát), de most a munkahelyféltés mellett azon a hangsúly, hogy pár hete Mészáros Lőrinc vásárolta meg az óriáscéget.

Vona szerint azért volt sürgős a dolog, mert Orbán attól tart, a választást követően nem lenne módja a tranzakcióra.

Cicózni nincs idő, hiába tart még a fórum, óra negyvenkor előlépnek a hórukkemberek, s míg a pártelnök kirakja a haza megmentésének puzzle-darabkáit, pakolnak a kisbuszba, aztán huss, új falu, hogy mire Vona átér, álljon a pult, a zászló, s mehet elölről az egész.

Vona összeszedett, „szigorú, de igazságos”, nincs az a csoport, réteg, szegmens, társadalmi metszet és sejt, melynek ne ígérne kiemelt figyelmet az ő megnéppártosodott Jobbikja. Persze kérdés, kétely van vele és a pártjával kapcsolatban ezer, de szerencsére ígérettel bírunk egy interjúra még a választás előtt, ott majd informálódunk.

Egyelőre maradunk abban Bielik kollégával, hogy ő elkíséri Vonát Kálra, ahol a fórum után Ihos József viccelődik (mint utóbb Istvántól megtudjuk, „párkapcsolati poénok kerülnek terítékre”) és egy Cintia művésznévre hallgató énekesnő dalol esztrádosan, mi pedig Gyöngyös felé vesszük az irányt, ahol a fideszes jelölttel, Horváth Lászlóval van találkozónk.

Horváthnak már pusztán azért respekt jár, mert bár manapság olykor be sem engedik a nem kormánypárti lapok munkatársait fideszes rendezvényekre, ő nem csupán szóba áll velünk, hanem bő egyórás interjút vehetünk fel vele.

Horváth sokat látott, hiszen már az első szabad Országgyűlésnek is tagja volt (’90 novemberétől, az SZDSZ listájáról szerzett mandátumot, ’92-ben átült a Fidesz-frakcióba), és menet közben bizonyára sok mindennel megbékélt, hogy ma is képviselő lehet.

De ne lőjük le az interjú poénjait, tán holnapra elkészülünk vele, s olvashatja, aki szereti az ilyet; most maradjunk csak a gyöngyösi eseményeknél, ugyanis Horváth is fórumot tart a városi kultúrházban. Erősítése is akad, mégpedig a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára, Dömötör Csaba személyében.

A dolog attól pikáns (kicsit), hogy az ifjú Dömötör is gyöngyösi, sőt, egy időben az volt a pletyka, hogy ő indulhat ebben a körzetben, de az orbáni szeszély végül Horváthot hozta ismét helyzetbe.

Dömötör a parlamenti tudósításaink állandó negatív hőse, a Fidesz-frakció aktuális verőembere, ugyanis egy személyben hozza elődeinek, a frakcióvezetésben amortizálódott Rogán Antalnak és Szijjártó Péternek legagresszívabb, leglekezelőbb, legpökhendibb, legbicskanyitogatóbb, legszemellenzősebb fellépéseit a t. Házból.

És most, Gyöngyösön arra vágyunk, kisközösségben hátha Grál-lovagként tűnik föl Dömötör.

És, láss csudát, Dömötör (aki lényegében hátán viszi a fórumot, ezért is hívták) nagyjából úgy viselkedik, mint egy normális ember. Persze ledarálja a kötelezőt, amit vele egy időben az ország kétszáz másik pontján darál le a központból kampányolni küldött, a központból brífelt vezérszónok.

Természetesen egyetlen olyan idea sem rajzolódik, mit ezerszer ne hallottunk volna a kampányban, de azért rögzítjük a főbb motívumokat:

• csúnya Juncker,
• nagyon csúnya Merkel,
• nagyon, nagyon csúnya Brüsszel,
• nagyon, nagyon, nagyon csúnya Soros,
• nagyon, nagyon, nagyon, nagyon csúnya migránsok,
• április nyolcadikán nem négy év, hanem évtizedek sorsa dől el,
• nem akarunk bevándorlóország lenni,
• a bevándorlás utánpótlása kiapadhatatlan,
• Európa a világ legjobb helye, s szeretnénk, ha az is maradna,
• nincs békés multikulti,
• a bevándorlók változatos eszközökkel, köztük baltával hajtják végre terrorcselekményeiket,
• ha jönnek a migránsok, feleszik a pénzünket, ha nem jönnek a migránsok, 2022-re meglesz a teljes foglalkoztatottság,
• minden ellenzéki párt zsebében ott lapul a sárga kerítésvágó,
• és: április nyolcadikán mindenki hozzon magával még egy embert.

(Na, most hogy ezt így pontokba szedtük, ingerünk van revideálni a fönti „Dömötör nagyjából úgy viselkedik, mint egy normális ember” megállapításunkat, de nem tesszük. Miért? Ahogy Kovács János mondaná: „Mert.”)

Inkább egy édes momentumot osztunk meg olvasóinkkal. Beszéde végén Dömötör kinéz oldalra, tekintete összekapcsolódik egy néző, a valaha kertévék vetélkedőit vezető Klausmann Viktor tekintetével; Klausmann homlok fölé emelt kézzel tapsol, s nagyot bólintva, mosolyogva nyugtázza Dömötör rétori teljesítményét, ami láthatóan boldogsággal tölti el az államtitkárt. Profitorientált kócsot sejtünk. Szerencsekerékből szerencsekerékbe.

Dömötör-dicséretünket a fórum kérdezős etapja segít aládúcolni. Történik ugyanis, hogy az államtitkár lényegében lincseléstől ment meg egy felszólalót.

A pártrendezvények a szimpatizánsok buzdításának terepe, ott ellendrukkernek helye nincs, pláne, ha az esemény zárt térben zajlik. Ilyen közegbe (indokoltan) ritkán merészkedik a házigazdával vitatkozni szándékozó vendég, ugyanis jobb esetben lehurrogják, rosszabb esetben meg is ruházzák az aulában. Gyöngyösön viszont megjelenik egy ilyen szent őrült, akiről kiderül, hogy négy éve még Fidesz-aktivista volt, s együtt pártgyűlt mások mellett Dömötörrel a Szentkirályi utcában. Első kérdezőként ragadja magához a mikrofont, és olyanokat olvas be az államtitkárnak, hogy miközben migránsozik a Fidesz, a letelepedési kötvénnyel húszezer ellenőrizetlen külföldit eresztett be a hazába.

Először kitapsolják az aktort, aztán, hogy csak mondja a magáét, egyebek mellett kétségbe vonja a stadionok létjogosultságát, a következő hipertóniás bekiabálásokat, beüvöltéseket nyugtázhatja a decens, nemzetféltő, konzervatív publikumtól; idézzük, emelkedő számsorrendben:

• ez itt nem a vita helye!,
• a kérdést mondjad, haver!,
• fogd be szádat!,
• fogd be a pofádat!,
• provokátor, hagyd abba, menjél már kifelé!,
• mocskos baloldaliak!,
• milyen népek ezek?! bevándorlók?!,
• azért kellenek a stadionok, hogy ne ilyen tápos fiatalok legyenek, mint te!,
• elvtársakból urak, nyilasokból kommunisták, nem kéne az országban lenniük, lennénk csak hétmillióan!,
• menj a picsábaaa!!!

Tényleg minimum lepofozás lenne a vége, ha Horváth László nem húzza be a féket azzal, hogy „kérem önöket, a fiatalember hadd fejezze be a kérdését, hamarabb túl leszünk rajta”, s Dömötör mindezt nem fejeli meg azzal, hogy „mindent megteszünk annak érdekében, hogy elnyerjük a bizalmadat, köszönöm, hogy eljöttél és köszönöm, hogy feltetted a kérdéseidet”.

Tanulságként annyit azért rögzítsünk, hogy bár lassan elfeledjük a 2006 őszi utcai őrületet, de még egy olyan csöndes kisváros, mint Gyöngyös békésnek induló fedett pályás edzéséből is másodpercek alatt képesek vagyunk odáig jutni, hogy legszívesebben saját vékonybelére lógatnánk fel a nézeteinkkel vitában álló polgártársainkat. Lásd még: politikusi felelősség.

Na, az esélyes jelöltek után nézzük a két esélytelen, de legalább valódi indulót is.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Az LMP-s Reichenberger János Horváth Lászlóval egy időben tartja fórumát, sőt, ő is a kultúrban gyűlésezik, a kisteremben. Csakhogy míg a Fidesz úgy két és félszáz hívét rántotta össze, a zöldészre tizenhatan kíváncsiak, s ebbe már maga Reichenberger és díszvendége, Sallai Róbert Benedek is belefoglaltatik.

Nyugi van, lincshangulatot itt még az sem idézne elő, ha maga Bayer Zsolt olvasna föl válogatást kampányjegyzeteiből; vita lenne persze, érvek ütköztetése, a végén tán még kézfogás is, az említett tizenhat ember előtt.

Reichenberger maga sem épp ketrecharcos, inkább érdeklődő, figyelmes, tüchtig hivatalnok. Közgazdászként, igazságügyi szakértőként balos kormányok alatt dolgozott az oktatási minisztériumban, aztán az LMP-hez került, a 2014-es országgyűlésin ő volt Szél Bernadett kampányfőnöke.

Tudja, hogy semmi esélye, de azért tolja a szekeret, „kell a pártnak a töredékszavazat”, célja, hogy egyéniben többet hozzon, mint az LMP négy évvel ezelőtti gyöngyösi jelöltje, ami nem tűnik teljesíthetetlennek, ugyanis bő két százalékot kellene megugrani a relatív sikerhez.

A másik politikailag kicsi, de komoly induló még Reichenberger úrnál is apróbb, ő az Együttet tudhatja maga mögött: Réz Ágnes. Ürömön él, viszont Gyöngyösön született, édesapja a 2. pince főborásza volt.

Réz Ágnes a helyén kezeli a választást, hétvégén plakátol, hétközben dolgozik, gyereket nevel.

„Sok kampánytevékenységet már nem folytatunk”, ezt mondja, meg azt is, hogy egy kutatás 0,67 százalékra mérte őt.

Vegyipari szakközepet végzett, aztán tanítóképzőt, színésznő volt utóbb Kaposváron a Csiky Gergely fényes időszakában Jordánnal, Lázár Katival, Csákányi Eszterrel, „nem kell sokra gondolni, csoportos szerepek”; játszott később még operettet is, a Pince Színházban főszerepekig jutott. De elunta, „nem elégített ki agyilag”, lelépett, Angliában élt hat évig, keveset az Egyesült Államokban is, dolgozott kocsmában, őrzött gyereket, képzőművészetet tanult.

Aztán hazajött, szült, az iparon kulturális menedzser diplomát szerzett, saját kommunikációs ügynökséget vitt. A Műcsarnok kommunikációs vezetője lett, de a Fekete-érát nem neki találták ki, felmondott. Ma egy multinál melózik, „végre úgy élek, mint egy hétköznapi ember”.

Az Együttnél úgy kötött ki, hogy „sokáig éltem normális országokban, s úgy gondoltam, ebből a mi Magyarországunkból is valami hasonlót kéne csinálni a mostani feudalizmus helyett”.

Kérdezzük tőle, miért nem valami izmosabb formációt választott. „Engem nem az izmok érdekelnek.”

Egyetlen szereplőről kell még szót ejtenünk, a riportunk elején emlegetett Hiesz Györgyről, kinek visszalépése átrajzolta az erőviszonyokat.

Nagyon leegyszerűsítve: ha maradt volna ő a szoci induló, alighanem megszorítja Horváthot és Vonát, de a győzelmet nem szerzi meg; viszont erős ellenzékiként akaratlanul is gyöngíti Vonát, ezzel besegít a fideszes jelöltnek, végső soron okozója lehet Horváth újrázásának.

Ám abból, hogy Hiesz visszalépett (plusz azt nyomja az ellenzék meg a nem kormánypárti sajtó, hogy egyéniben tessenek az esélyesebb ellenzéki jelöltre ikszelni), az jöhet ki, hogy a szocialista szavazók egy része fintorogva akár, de Vonát választja, s ezzel a Jobbik-elnök akár meg is előzheti Horváthot.

Hieszt egy mátrafüredi sakkversenyen, a Mátra Kupán keressük, ő nyitja meg a rendezvényt az ország legszebb iskoláinak egyikében, az ásványokkal és kitömött állatokkal, trófeákkal gazdagon díszített erdészeti szakközépben.

Míg várunk a polgármesterre, meghallgatjuk egy nógrádmegyeri nagypapa, a hetvenegy éves kertész, Görcsi Ágoston kifakadását Lázár János cigányozására. „Tízszer több hasznot hajtottam én ennek az országnak, mint a miniszter, én sosem loptam, mindig csak dolgoztam, mióta az eszemet tudom, engem meg a családomat nem kell eltartson senki, eltartjuk mi magunkat” – így Görcsi papa, aki, miután kimérgeskedi magát, megmutatja unokáját, a tizennyolc éves Görcsi Gábort, aki bő két éve FIDE-mester, s ha minden jól megy, hamarosan nagymester lesz, a Budapesti Honvéd sakkozója.

Mint integrálódni képtelen roma, ugye.

Érkezik Hiesz, megnyit, aztán politizálunk. Hisztizhetne, köpködhetne a pártjára, nem teszi, inkább meséli, saját zsebből szórólapot nyomtatott, rajta az arcképével ajánlja a szoci jelöltet a választók figyelmébe.

Ő se jár rosszul. Azt vette a fejébe, hogy jövőre, az önkormányzati választáson ismét indul a polgármesteri posztért, de már függetlenként. Illetve addigra, úgy tervezi, alapít egy balos civilszervezetet, annak ernyője alól venné fel a küzdelmet a pártjelöltek ellen.

Ami meg a most vasárnapot illeti: maga Hiesz sem tudja, Gyöngyös és környéke hogyan jöhetne ki jól a választásból.

Végigvesszük a lehetőségeket.

• Hiesz úgy tartja, a szoci belviszály után Orosz helyben jobban szerepel majd, mint az MSZP-lista, de mandátumra fikarcnyi az esélye.
• Horváthról azt gondolja, nincs lobbiereje a Fideszben, hiába sokadik ciklusú képviselő, vajmi keveset tudott elintézni a városnak, és sajnos rajta kívül sincs Orbán pártjában egyetlen igazán befolyásos gyöngyösi.
• Vonáról meg azt mondja: „Ő most a legesélyesebb, de ha úgy győz, hogy közben ismét Orbán alakíthat kormányt, akkorát szív Gyöngyös, mint a torkosborz. Mert Orbán megmutatja majd nekünk, gyöngyösieknek, Heves megyeieknek, magyaroknak, hogy az a település, ahol nem őt támogatják, nem lehet sikeres.”

Na, az még hiányzik a mátrafüredi szakközép folyosójáról, egy kitömött, lógó nyelvű „Meles meles gurgulio”. Magyarul: torkosborz.