Belföld csatatér
Fotó:  Bielik István/24.hu

Az erőmű, ahol a világ utolsó pucér nős naptárja lóg

Visontára megyünk Gagarinhoz, szürreális világba, gyárlátogatni. Nagytotálos, csatateres riport.
Korábban a témában:

Amikor a Föld utolsó pucérnős naptárja is lehull egy mindvégig kitartó műhely faláról, na, akkor szűnik majd meg a munkásosztály. De az bizonyos, hogy a Mátrai Erőmű a cicis végvárak egyike lesz.

Földrajzilag Visontán vagyunk, a Mátrai Erőműben, Gyöngyöstől kőszénhajításnyira, politikailag pedig a Heves megyei 2. választókörzetben, Csatatér-rovatunk egyik helyszínén.

Riportunk jelmondata: több tiszteletet a proletariátusnak!

Sajtófőnökkel kísérve üzemvizitelünk, beszélgetnénk munkásokkal, akik magukban nyilván a nyálba kívánnak bennünket, láttak, elviseltek ők épp elég gyárlátogatót. Le is pattanunk néhányukról, „voltam címlapon eleget, hagyjuk inkább, jó?”, mire a javítóműhelyben hetvenes villáskulcsok, kilós kalapácsok, ökölnyi anyák, és az elmaradhatatlan, porlepte naptárlányok között rátalálunk Kaszás Lászlóra, kivel utóbb sörözős felesezésbe fúl majd a koraesténk, de ezt akkor még nem sejtjük.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Szóval íme a Mátrai Erőmű.

Az 1966 és 1973 között épült komplexum leánykori neve Gagarin Hőerőmű. Maximális respekt az ismeretlen hagyományőrzőnek, aki elérte, hogy

Gagarin Jurij szkafanderes portréja ma nem szoborparkban rozsdáll, hanem a vállalat bejáratától fürkészheti a sztratoszférát,

még a sisakján virító CCCP sem esett túlbuzgó privatizátorok áldozatául.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Kibírnak egy kis földrajz/fizika korrepetálást? Akár igen, akár nem, most pár bekezdésben fölskicceljük, hogyan lesz a földben pihenő szénvagyonból elektromos áram.

Induljunk a pliocéntól, ami ugye a földtörténet Orbán Viktor előtt 5-8 millió évvel zajlott időszaka volt.

Akkoriban a Pannon-beltenger kiédesedő, lefűződő, sekély öblei borították e tájat, növényzete főként ciprus, éger, fűz, sűrű sás és nád, melyek generációi évezredeken át dőltek a mocsárba, hogy ott megkezdjék az utókornak kedves elszenesedést. A tenger medencéjének ismétlődő süllyedései miatt ma néhány méteres lignit- és iszaprétegek váltják egymást, hatalmas, nagyjából nyolcvanszor negyven kilométeres területen.

Erre az amúgy alacsony fűtőértékű

lignitre lelt rá a magyar szocialista nagyipar az 1960-as években, a szénmező tetejébe álmodta a Gagarin Hőerőművet,

majd zömmel külszíni fejtésben, futurisztikus marógépekkel, futószalagkígyókkal, tehervagonokkal azóta is napi 20-25 ezer tonnányit nyersanyagot szállít az erőmű öt blokkjába. Ott aztán a szenet 900 fokon szárítják, porrá törik, majd elégetik. A hővel vizet hevítenek, 280 Celsius-fokos gőzt fejlesztenek, ami 160 bar nyomással turbinát hajt meg. A turbina tengelye generátorba fut, ami áramot fejleszt, az öt turbina öt generátora összesen 800 MW teljesítménnyel dübörög.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Áramgyár ez, villanyváros. Az ország elektromosenergia-termelésének bő tíz százalékát a Gagarin adja, nála többet idehaza csak Paks tud, de atommal könnyű, próbálnák meg ott is szívlapáttal.

Csak hogy érezzük a visontai erőt: az a 280 Celsius-fokos, 160 bar nyomáson tartott gőz öt centi falvastagságú acélcsövet kíván, s ha kiszabadulna, egy köbméteres betonkockát is kilométerekre röpítene.

Felfoghatatlanok ezek az indusztriális méretek. Egyetlen áramfejlesztő generátor tömege 280 ezer kilogramm, tengelye percenként háromezret, vagyis másodpercenként ötvenet fordul. Ha beáll elé az ember, megsüketül, semminek érzi magát, valamint ellágyul,

bámulva a félszáz esztendős, busznyi méretű, gyönyörű acélmonstrumban materializálódó tudást.

És aztán ez a süket, semmi, ellágyult ember még nagyobbat csodálkozni átballag valamelyik hűtőtoronyba.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

A sztrádáról is látni két böszme, éjjel-nappal fehér füstöt okádó kéményt. Na mármost, amit látunk, az nem a kémény, és ami jön belőle, nem füst. Ezek a száz méter átmérőjű, százhúsz méter magas betonpipák hűtőtornyok, belső faluk gigászi csőrendszer, melyben a turbinák végfokozatából kikerülő víz veszít hőmérsékletéből, úgy évi hat-hétmillió köbméter.

A tornyok közepén kémények laknak, semmi közük a hűtéshez, csak pont befértek ide. A blokkokból piros óriásvezetéken keresztül érkezik az elégetett lignit füstje, melyről vízsugarakkal már korábban leválasztják a pernyét,

viszont marad benne kén, ami, ha kiszabadulna, erdőirtó savas esőt csinálna,

illetve csinált is egészen 2000-ig, a visontai abszorberek felszereléséig. Ami azóta kijut, az elvileg szén-dioxid, vízgőz és némi, határérték alatti szén-monoxid, nitrogén-oxidok.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

A zöldelőírások betartását látszik igazolni, hogy a torony zsaluréseiben galambok fészkelnek, madárlakótelep ez, visontai Havanna, a szürreális idillt csupán az zavarja, hogy úgy százötven méteren éhes vércse termikel a kéntelen, emelkedő füstgázáramlaton.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Filmet lehetne forgatni ebben a szénporos kietlenben, és forgattak is, olyan alkotásokat, mint a tán méltán ismeretlen Strike Back meg az Emerald City, sőt, klipezett itt a metálos Sinsaenum, aztán a mindent vivő Házibuli Attila a gyári szájhagyomány szerint „alulöltözött csajokkal”, a Bëlga meg ideálmodta a Szerelmes vagyok című dalát.

Mi is forgatunk, pontosabban Katz videóriporter kapcsolja be a kamerát, majd az egyik piros csövet követve közösen eljutunk a szomszédos erőműblokkig.

A földszint a szénmalom és a szénszárító. Az erőművi hierarchia alsó kasztja rakkol itt, salakkaparók, külsős cég emberei, közeli falvakból, nyolc általánossal. Van köztük, aki húsz éve lapátol három műszakban és lisztnél finomabb szénporban – százötvenezer nettóért.

Tűrik a fotózást, első szóra beállnak az üvöltve hörgő gigadaráló elé, és Bielik mester olyan fölvételeket készít, melyekkel Rákosi idején fertály óra alatt összekattintott volna magának egy Kossuth-díjat (na, majd a következő pliocénban).

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Egy helyiséggel és legalább két kaszttal följebb asszonyok ülnek a karácsonyra dekorált tíz négyzetméteres pihenőben, ők ellenőrzik a gépeket. Egyikük 1992 óta dolgozik itt, hivatalos titulusa turbinaalgép-felügyelő; stimm, a négyes blokk turbinája alatt vagyunk.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

A vezérlőbe, a visontai munkások legfelső kasztjához vaslépcső vezet fel. A terem a mechanikus kapcsolókkal, a kattanós, világítós kockagombokkal, a hőnyomott szövegszalaggal címkézett kijelzőkkel simán elmenne a Pirx pilóta űrhajó-enteriőrjének.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

A műszakfőnök Bata Róbertben alighanem a Gagarin legtökösebb figuráját ismerjük meg. Nyitásként azzal támadja le a minket kísérő sajtóst, hogy „igazán összepíárkodhatnátok már nekünk két fotelt, ezeken már tíz éve sem lehetett ülni, miközben az összes iroda csillog-villog”.

Szán ránk időt, de hamar megkapjuk tőle, hogy

„kicsit dolgoznék is, mert a trécselésünk eddig is tíz megawattunkba került”.

Aztán két gombnyomással megnyit valamit, vagy elzár, vagy úgy hagy, és rögtön kikerekedik az a megawatt.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Bata szakitól tudjuk, hogy az erőműben nemcsak lignit ég, hanem biomassza is, ártéri hulladék, nyesedék, gabonahéj, venyige, merthogy ez megújuló energiának számít, az abból nyert áramot drágábban köteles átvenni a szolgáltató.

Sőt, bérégetnek is Visontán,

a legextrémebb tüzelő egy gombafertőzött erőspaprika-szállítmány volt, mely után napokig kolbászszag ült a Gagarinon.

Kórházi veszélyes hulladék is kerül a kazánokba, „a tűzmag ezerkétszáz fokos, megpusztul, megdöglik ott minden, ami addig volt, aztán egész egyszerűen nem lesz, érted?!, na, ez a mi társadalmi szerepvállalásunk”, így egyértelműsíti Bata Róbert a munkafolyamatot.

Mészáros Lőrinc bevásárolta magát a Mátrai Erőműbe

Nem pletyka, a királyi távirati iroda közölte december közepén, hogy: a Mészáros Lőrinc érdekeltségében lévő Opus Global Nyrt. alá tartozó Status Energy Magántőkealap, valamint a cseh Energeticky a Prumyslovy Holding (EPH) által alapított közös vállalat, a Mátra Energy Holding Zrt. vásárolja meg fele-fele részben a Mátrai Erőmű Zrt. többségi, 72,62 százalékos tulajdonrészét az eddigi tulajdonos német RWE Power és EnBW-csoportoktól. A vételár és az egyéb feltételek üzleti titok.

Az értékesítés az erőműben lévő állami tulajdont nem érinti, a tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) a Mátrai Erőmű Zrt.-ben meglévő 26,15 százalékos részesedését megtartja.

Az ügylettel a Mátra Energy Holding Zrt. többségi tulajdonába kerül a Mátrai Erőmű Zrt. visontai telephelyén hét blokkal működő villamos erőmű, a hozzá tartozó ipari park, az ország legnagyobb, 16 megawatt összteljesítményű, több mint 72 ezer panelből álló naperőműve, továbbá két, külszíni fejtésű lignitbánya Visontán és Bükkábrányban.

A három legnagyobb erőműblokk működési engedélye 2025 végéig szól, a már elvégzett felújításokkal addig bírja üzembiztosan a betonépítmény s benne a géperdő.

2010-ig úgy volt, hogy új blokkok épülnek, kiváltandó a kiöregedőket, a tizenévvel korábbi privatizációnál a belépő német többségi tulajdonos külön fizetett az akkori kormánynak az előzetes engedélyért, de a második Orbán-kabinet megvonta a bumáskát, s visszafizette az extrapénzt. Azóta centit vág a munkás, ki 2025-nél messzebbre tekint.

Bata Róbert kihozta a Gagarinból, amit kihozhatott. „Eléggé csóró családból származom, nehéz volt az indulás.” Gyöngyösön érettségizett ipari szakközépben, az erőműben végigjárta a szamárlétrát, belső tanfolyamokon gyűjtötte a papírt meg a tudást, volt nyomástartóedény-gépész, malomgépész és turbinagépész,

mire kazánfőgépészként megawatt-tízezrek fölött uralkodhat.

Észnél kell legyen. „Öreg gépen tilos bravúroskodni. Valamikor kétszázötven megawatt volt a maximum ebben a blokkban, most kétszáz fölé nem visszük. Harminc évre tervezték a szerkezeteket, de mindjárt betöltik az ötvenet. Miről beszélünk?”

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Ha lignites blokk nem épült is, lett két gázturbina. És lett egy napelempark is valamelyik meddőhányó rekultivált fennsíkján, mi több, tervasztalon hever még két telep létesítése, de ezek együtt a lignites blokkok teljesítményének alig több mint a huszadát adnák.

A nagyobb baj az, hogy egy napelempark nem igényli a munkáskezet, elég hozzá néhány kutyás biztonsági őr, meg egy hőkamerás drón, ami mutatja, melyik panelt érte madárszartalálat, kell továbbá egy segédmunkás lajtos furgonnal, lemosni az ürüléket.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Évtizedekig a Gagarin volt Heves megye legnagyobb munkaadója, a rendszerváltás idején négyezer-ötszázan dolgoztak az erőműben és a külszíni bányákban, ma, fejlődött a technika, csupán kétezren. A fluktuáció nulla, aki bekerült, esze ágában nem volt mozdulni, innen ment nyugdíjba, ha megélte.

Jó volt a pénz, járt mindenféle juttatás, céges karácsonyi partikra még a privatizáció után is évekig a fővárosi operettszínházat bérelték ki, tizenhét tömött Ikarus vitte bulizni a dolgozókat, s mindenkinek jutott hol utalvány, hol ágynemű-garnitúra, hol Adidas melegítő. Egy nőnapon a fellépő celebhegedűs a saját CD-jét ajándékozta volna valakinek a közönségben, és szűkítésként azt találta kérni, hogy

tegye föl a kezét, aki legalább öt éve az erőműben dolgozik.

Kiröhögték, mindenki túl volt az ötön, tán a tízen is.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Aztán csökkent a jóléti keret, apadt a létszám, de ez a mostani kétezer állás plusz az a másik kétezer, amit a beszállítóinál és a helyi vásárlóinál teremt az erőmű, életben tartja Gyöngyöst és vidékét. Ám ha 2025 után roló kerül a régi blokkokra meg a bányára, vége mindennek. „Az lesz itt, mint Ózdon: ha nincs erőmű, nincs munka, nincs fizetés, nincs, aki vásároljon a boltban, nincs, aki beüljön a fodrászhoz, az étterembe, sehova, lerohadnak a házak, lerohadnak az emberek, lerohad minden, halálos ítélet.” Ezt mondja egy gagarinos szaki.

Egy épülettel odébb, a javítóműhelyben olyan minden, mint két, három, négy évtizede lehetett: ugyanaz az olajszag, ugyanazok a szerszámok, ugyanazok az asztalok, ugyanazok a satuk, tán még a dumák is ugyanazok. Meg még a faliújság is, annyi különbséggel, hogy az egykor lakkozott léceken, ahová a működő szocializmusban tervek, normák, pártutasítások, munkaversenyi adminisztráció dokumentumai rajzszögeződtek, most fél tucat csupasz fenék pucsít, mellette fénymásolt, szamárfüles lapon kiscica pirít bébinyuszira, hogy „RÉPASZAG VAN! FINGOTTÁL”.

Itt melózik a riportunk elején emlegetett Kaszás László. Épp délelőttös, műszak hattól kettőig, László tisztességgel kivárja a tizenhárom-negyvenötöt, csak ekkor indul a központi öltözőbe zuhanyozni. Kettő-nullaötkor kiblokkol a főbejáraton, megáll kicsit, jobbra tőle Gagarin, balra a buszmegálló úgy száz kollégával, de ő kocsival gurulja le azt a pár kilométert hazáig.

Régi munkás, sokszorosan kiérdemelte az élettől a Suzukiját.

Mielőtt beülne a Swiftbe, ráköszön a fiára, Martinra, ő is itt dolgozik, ő is most végzett, kenőember, zsíroz, olajoz, plusz válaszol kettőt videósunknak.

Háromkor már Gyöngyös legjobb bódékocsmájában, a Tutti Fruttiban ülünk Lászlóval, vodka, feles, nem háromcentes, kislányok ide nem járnak, kísérőnek sör, és Marcsi asszony, az intézmény úrnője engedélyezi, hogy a dekorációnak szánt szaloncukrokat és mandarinokat is elfogyasszuk.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Alapvetésként az első rundnál tisztázzuk a kissé bizalmatlan és jelentős ökölmérettel bíró Lacival, hogy

nálunk nem szitokszó a proli, sőt,

és szeretjük a műhelyillatot, és bírjuk, amikor „nyílt, kérlelhetetlen proletárőszintéséggel” (Moldova) kimondódik a kimondandó.

Megnyugvásunkra Laci elismeréssel nyugtázza attitűdünket.

Aztán meséli, hogy ötvennégy éves, 1979-ben, tanulóként kezdett a Gagarinban, ’82-től a műhely a munkahelye, kazánjavító lakatos, szénőrlőket tart karban. Sose dolgozott másutt, most mégis elbizonytalanodott, ugyanis hívják Svédországba hegesztőnek.

„Ív, láng, CO, mindre van papírom.”

Ha bírná az angolt, annyit kereshetne, amennyit itthon el sem lehet képzelni, ráadásul vihetné magával az asszonyt, egészségügyis a nő, neki se lenne gond elhelyezkedni. Vacillálnak.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Hegesztői reputációját igazolandó Laci megnyitja pulóverét: felsőteste tele égésnyomokkal, az overall alá bepattanó forró salak űzi néha ezt a tréfát. „Olyankor a rutintalan ugrálni kezd, összevissza sebzi magát, még a gatyáig is le tud keveredni az a szar. Az öreg viszont mozdulatlan marad, sziszeg, s megvárja, míg kihűl a salak, és megússza egyetlen folttal.”

Sztori közben érkeznek törzsvendégek, a legnagyobb ováció egy temetői szakmunkást fogad,

Laci fülig érő szájjal újságolja: „Én a Kaszás, ő a sírásó. Néha koccintunk.”

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Plusz rágyújtanak odakint. Laci túl két sztrókon se ereszti a cigit, azt mondja, egy ismerőse már attól lebetegedett, hogy

a jó erős Szimfiről áttért a hegyilevegő Szofira.

És ezt oly vehemenciával állítja, hogy nincs ellenérvünk. Inkább hallgatjuk a történeteit, egészen öt óráig, amikor is Kaszás úr, a fegyelmezett munkavállaló elköszön, várja az asszony meg a vacsora, aztán fél tizenegykor fekvés, hiszen másnap hajnal ötkor kelés, hatkor overállt kell ölteni odabent.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Búcsúzóul kérünk még egy menüt, s fennhangon megállapítjuk, hogy László nagyszerű férfiú. Illetve, így folytatjuk, nem tudtuk nem észrevenni egyetlen, ám súlyos fogyatékosságát: Újpest-szurkoló, még a pénztárcáján is a régi lila címer virít.

László szeme résre szűkül.

De hát arra van az emlegetett menü (vodka, sör), hogy azon a szakadékokon is átíveljen a barátság, melynek az egyik partja ibolya, a másik meg zöld színben pompázik.

Fotó:  Bielik István/24.hu
Fotó: Bielik István/24.hu

Koccintás közben elmesélődik, hogy Laci úgy lett lila még 1978-ban, hogy látta a tévében Törőt és Fazekast játszani, azért ez érv; most is mintha párásodna a szeme, ahogy emlékezik.

Amúgy életében egyszer jutott ki meccsre, réges-régen, a Hatvan-Újpesti Dózsa métára. Kicsit félve ejtjük ki előtte Nyilasi Tibi nevét, ám Laci elismeréssel biccent, s mi azon nyomban sporttársunknak fogadjuk ezt a gyöngyösi embert. S hozzá egész Gyöngyöst. Meg Visontát.

Vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.