Szociálpszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy nem vagyunk képesek olyan mértékben kontrollálni tetteinket és gondolatainkat, ahogy szeretnénk, ezért mások – főleg a meggyőző fellépésű, karizmatikus emberek – könnyen befolyásolhatnak minket. Másképp viselkedünk csoportban és tömegben, mint egyénileg, keressük a hozzánk hasonlóan gondolkodókat, és hatásukra megerősödik a véleményünk. Gyakran hisszük, hogy ami népszerű, az értékes is, vagy hogy amelyik szakértő az egyik területen kompetens, az mindenhez ért. Figyeljük a környezetünket, modellként követünk másokat, hogy képesek legyünk „helyesen” cselekedni, ami érthető, hiszen társas lények vagyunk. Ha máshogy gondolkodunk, mint a többség, könnyen perifériára is kerülhetünk – és Erich Frommtól tudjuk, hogy a szabadság valódi lehetőségek nélkül elmagányosodáshoz vezethet.
Az önjelölt szellemi vezetők rafinált eszközökkel érik el, hogy hassanak az emberekre. Azt sugallják, hogy különleges tudás birtokában vannak, amihez csak a kiválasztottak férhetnek hozzá, általában fizetőképes vagy az átlagnál motiváltabb közönség. Elhitetik, hogy a „vonzás törvénye” valóságos, tényeken alapul. (A fogalmat ezoterikus körökben régóta használják, A titok című filmmel került a köztudatba. Lényege, hogy amire gondolunk, azt előbb-utóbb „bevonzzuk”, megkapjuk az univerzumtól; ezért érdemes pozitívan gondolkodni.) Végül elhitetik, hogy mások nem olyan okosak, mint ők – a tanítómestereiket kivéve –, ugyanakkor mindenki könnyen elérheti a céljait, csak elszántságra és szenvedélyre van szüksége.
Nagy mennyiségű információt feldolgozni, a világ működését átlátni nehéz, ezért természetes, hogy az emberek kognitív (gondolkodásbeli) torzításokat, heurisztikákat követnek el és használnak. Ez részben megmagyarázza, miért hallgatunk a gurukra, vagy miért hiszünk el olyan áltudományos mítoszokat, mint például hogy az agykapacitásunknak csak 10%-át használjuk. Az egyik leggyakoribb, szinte észrevétlenül ható gondolkodási hiba a megerősítési torzítás, amikor is azokat az információkat részesítjük előnyben, amik a saját feltételezéseinket igazolják, az ezzel ellenkező tényeket pedig figyelmen kívül hagyjuk. Könnyebb és kevesebb energiába kerül elhinni valamit, mint kételkedni benne, ráadásul fizikailag is jobban érezzük magunkat az egyetértéstől, mint a vitától. Az úgynevezett elérhetőségi heurisztika is általános hiba: amiről gyakrabban hallunk, annak a valószínűségét a valóságosnál nagyobbnak hisszük.
Ha például egy kormánypárti szavazó mindkét kognitív torzítást alkalmazza, annak szinte egyenes következménye, hogy az M1 Híradóját részesíti előnyben, aminek hatására megerősödik az a hiedelme, hogy a migránsok nagy része terrorista. Ehhez hasonló, amikor hiszünk abban, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel, és csak az ezt igazoló állításokat halljuk meg, így nem is kell kételkednünk benne.
A gyakran, szinte mindenki által elkövetett érvelési hibák is befolyásolják, mit tartunk igaznak. A vonzás törvénye a hamis okozat nagyszerű példája: elhisszük, hogy az egy időben vagy egymás után bekövetkező események között ok-okozati összefüggés van. A szellemi vezetők gyakran használják az anekdotikus érvelést is – amikor valaki egy személyes eset alapján von le általános következtetéseket – visszaélve azzal, hogy ez is egy olyan hiba, amit az emberek többsége rendszeresen elkövet. Szabó Péter, a tömegeket vonzó magyar motivációs tréner, akiről korábban már írtunk, például visszatérően hivatkozik saját példájára, igazolva, hogy bárki sikeressé válhat, hiszen neki összejött.
A fentiek mutatják, amit a szociálpszichológus Elliot Aronson fogalmazott meg: az ember valójában nem racionális, hanem racionalizáló lény. Mindenkinek vannak vakfoltjai; érzelmeink, előítéleteink, érdekeink befolyásolnak. Az intelligencia sem annyira egységes és egzakt, mint hisszük. Lehet valaki a munkájában intelligens, míg a személyes életét nem alakítja optimálisan; és nagyon tájékozott emberek is képesek elhinni értelmetlen dolgokat, ha abban szocializálódtak.
Az intelligencia nem véd meg
Ha ennyire általánosak a gondolkodásbeli hibák, vajon miért csak az emberek egy része vonzódik a gurukhoz, míg mások közhelyesnek, hazugnak, álságosnak tartják őket? A válasz az egyéni különbségekben rejlik: sokat számít, ki milyen családban nő fel, milyen élettapasztalatokat szerez.
Demográfiailag nagyon különbözők lehetnek a célcsoportba tartozó emberek, inkább a pszichés szükségleteik hasonlóak. Bárki számára vonzó lehet, hogy a szekták és a szellemi vezetők baráti közösséget, új identitást, biztonságot, letisztult világképet kínálnak; de főleg azokat nyűgözhetik le, akik valamilyen krízist éltek át a közelmúltban, és nem tudták azt hatékonyan kezelni. Nyilvánvalóan sebezhetőbb, befolyásolhatóbb az az ember, aki kiszakadt a megszokott közegéből, elvesztett a munkáját, túl van egy szakításon, egyedül érzi magát. Gyakran művelt, érzékeny, logikusan gondolkodó embereket hálóz be a strukturált, célokban gazdag élet ígérete és néhány barátságos gesztus. Hajlamosabbak azok csatlakozni a megmondóemberek táborához, akik úgy érzik, nem tudják megfelelően irányítani az életüket.
Fótó: MTVA/Zih Zsolt
A gyerekként vagy párkapcsolatban elszenvedett bántalmazás különösen kiszolgáltatottá teheti az embert. A felületes megfigyelő elintézheti annyival, hogy a befolyásolás tökéletes alanyának alacsony az önbizalma, magas a megfelelési igénye, könnyen megfélemlíthető és irányítható. A pszichológia nyelvén ez alaposabban leírható például a korai maladaptív sémák segítségével, amelyek gyerek- vagy kamaszkorban kialakuló, önsorsrontó érzelmi és gondolkodásbeli mintázatok. Akire jellemző például az összeolvadás-éretlenség séma, az a számára fontos személy(ek)en keresztül éli az életét, nincs saját identitása, preferenciája; kritikátlanul átveszi mások véleményét, követi világnézetüket. Ez a séma elsősorban akkor alakul ki, ha valakinek kontrolláló, fizikailag bántalmazó vagy túlvédő szülei vannak. A dependencia-inkompetencia séma létrejöttéhez olyan szülők kellenek, akik nem ruháznak elég felelősséget a gyerekre, mindent megcsinálnak helyette, így elhitetik vele, hogy képtelen a saját életét irányítani. Nagyon kontrolláló szülői viselkedés hatására a behódolás séma is kialakulhat, ami néhány dologban – a felszínen az önállóság hiányában – hasonló az előzőekhez, de elsősorban félelmen alakul. A behódoló mások igényeinek veti alá saját szükségleteit, könnyen alkalmazkodik, átengedi az irányítást. Mindhárom séma hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember irányíthatóvá, egy guruval szemben kevésbé kritikus gondolkodásúvá váljon; és egyik sem függ össze azzal, hogy valaki egyébként képes-e a logikus gondolkodásra.
Nem bízunk eléggé a tudományban
Néhányan úgy gondolják, hogy ma a tudományt támadások érik, az emberek nem bíznak a tudományos gondolkodásban, ehelyett mondjuk a félelmeikre hallgatnak vagy elfogadják a nekik kényelmesebb álláspontot. Az USA-ban ezt a tendenciát látszik bizonyítani, hogy Donald Trump tagadja a klímaváltozást, egyre több az oltásellenes szülő, terjed a kreacionizmus. Ugyanakkor a kutatások szerint az amerikaiak sokkal inkább hisznek a tudósuknak, mint például a kongresszusnak, a sajtónak vagy a nagyvállalatok igazgatóinak. Azt sem állíthatjuk, hogy az emberek teljesen elutasítanák a tudományos eredményeket, hiszen használják az okostelefonjaikat, bíznak az időjárás-előrejelzésben. Gyakran a politikai meggyőződéssel függ össze, hogy ki miben hisz (az éghajlatváltozással kapcsolatban elsősorban a konzervatív szavazók szkeptikusak), mivel előbbi fontos része az identitásnak.
Magyarországra az ezotéria a rendszerváltás után gyűrűzött be, igény azóta is van rá. Sok ember jár lelki problémáival pszichológus helyett különböző spirituális „gyógyítókhoz”, léleklátókhoz. Mások egy-egy motivációs előadástól vagy tréningtől várják, hogy választ kapnak a kérdéseikre, meggyógyulnak. A jelenség egyik legfontosabb oka az lehet, hogy mindig egyszerűbb az általános tanácsokat meghallgatni, mint évekig tartó munkával szembenézni a traumáinkkal és egy új működésmódot kialakítani. Ugyanakkor a tudomány művelői, a szakemberek is felelősek azért, ha nem sikerül közérthetővé és vonzóvá tenniük a módszereiket, vagy ha a tudományosság és szakmaiság a népszerűségre való rovására megy, mint például Csernus Imre vagy Szendi Gábor esetében.
A Szabó Péterek, Oravecz Nórák, Müller Péterek követőinek nagy szerepük van abban, hogy a sok a bullshit nem tűnik el a süllyesztőben. Eldönthetik, hogy az ő könyveiket veszik le a könyvesbolt polcáról, vagy egy pszichológiai önsegítő irodalmat; részt vesznek néhány, a boldogságról tartott előadáson, vagy hetente eljárnak terápiába. De mégis csak nagyobb felelősségük van a megmondóembereknek, akik gondolkodásbeli torzításokra, szorongásokra és bizonytalanságokra alapozva használnak ki embereket, veszik el tőlük a valódi segítséghez való jutás esélyét, hogy gazdagabbá, befolyásosabbá váljanak.
